„Ha nincs kinyitva a nagykapu, az egérlyukon próbálok bejutni az eseményre fotózni” – vallja a vérbeli fotóriporter Ótos András, akinek 35 évi munkáiból láthatunk válogatást önálló tárlatán. Fényképeit a 75 évi működését ünneplő Magyar Szó napilapnak tiszteletére állította ki a székvárosi Vajdasági Múzeumban a fotóriporterek Objektívan című évi kiállítása keretében.
Ótos András 1963-ban született Újvidéken, iskoláit is itt végezte el. Már óvodás korában édesapja, id. Ótos András tanár bevezette a fényképezés és a filmezés rejtelmeibe. Az ifjabb Ótos az egykori Jugoszlávia területén szervezett kistechnikusok versenyén általános és középiskolásként tizenkétszeres országelső volt a filmesek kategóriájában. Később is fotósként és filmesként számos díjat kapott. Az elektrotechnikai középiskolát Újvidéken végezte el, majd beiratkozott Nagybecskereken a Politechnikai Főiskolára. Amikor 1984-ben lehetőséget kapott, hogy a Magyar Szó munkatársa legyen, a tanulmányait abbahagyva fogadta el, hogy a szerkesztőség állandó fotóriportere legyen.
Azóta minden jelentős politikai és sporteseményt követett. A kilencvenes évek háborús éveiben Szerbiában, Horvátországban és Koszovón fényképezett. Magyarországon és Franciaországban Dormán Lászlóval közös kiállításon állította ki háborús képeit. Fotóiért kiérdemelte a Forum Díjat is. 1989-ben a sportfotójáért Tanjug különdíjat kapott. A múlt évben a romániai fotós megmérettetésen három elismeréssel, egy arany, egy második és egy harmadik díjjal jutalmazták munkáját.
* Mesélj el egy nagyon nehéz helyzetet, amelybe fotóriporterként kerültél.
– A testvérháború idején történt, amikor Boszniába mentünk Németh Zoltán újságíróval. Egy kis faluba érkeztünk, ahol láttuk, füstölnek, égnek a házak, öt perccel ezelőtt még lövöldöztek. Az útkereszteződésnél nem tudtuk eldönteni, jobbra vagy balra folytassuk utunkat. Az út közepén egy autót pillantottunk meg. Benne ült valaki. Gondoltuk, megkérdezzük, merre menjünk. Amikor jobban odafigyeltünk, láttuk, nem ködösödik az autó ablaka. Úgy tűnt, mintha nem is mozdulna benne senki. Később tudtuk meg, az autót leaknásították azzal az emberrel. Ha kinyitottuk volna az autó ajtaját, hogy megkérdezzük tőle, merre menjünk, akkor mi most nem beszélgetnénk... Szerencsére, mi odafigyeltünk. Gondolkoztunk, mi lehet... Akkoriban megtörtént, hogy akiknek el kellett hagyniuk a házat, amikor kiszaladtak, fölaknásították, hogy másé sem legyen.
* Terhelő körülmény, hogy te nemcsak fotózol, hanem autót is vezetsz?
– Pestre is percre érkezek az eseményre, nem hogy itt, helyben. Előre átgondolom, mennyi időre van szükségem, hol kell megállnom, matricát vásárolni. Nem hogy nem bízok meg a kollégában, aki vezetne, hanem nyugodtabb vagyok, ha én vezetek. Érzem a súlyát annak, hogy időben ott kell lennem az eseményen. Tudom, rajtam a felelősség.
* Felejthetetlen emlékeid, találkozásaid közül mit osztanál meg olvasóinkkal?
– Az újságból megtudtuk Milenkovics Kamenkó rádiós kollégámmal, hogy Michael Jackson másnap Bukarestben koncertezik, mi autóba ültünk minden akkreditáció és koncertre szükséges megfelelő felszerelés nélkül.
Ha én akarok valahová menni, akkor én szerzem be az akkreditációt. Bukarestben érve azonban véletlenül megpillantottam egy tömeget: fiúkat vállukon a géppel. Bekattant: ezek fotóriporterek, akiknek osztják az akkreditációt. Közéjük álltam. A nagy cégek fotósai megkapták az akkreditációt. Az azt osztogató férfi felmutatta az utolsó akkreditációt. A nagy koncerteken ugyanis meg van határozva, hány fotós fér be, akik öttől tíz-tizenöt percig fényképezhetnek az énekes és a közönség közötti helyről. A szervező felmutatta a megmaradt egy akkreditációt: „Kinek adjam?” – kérdéssel. A kínaiak kiabálták a cégük nevét, és hogy csak a Jackson-koncert miatt utaztak Kínából Bukarestbe. Én meg felemelve a kezemet csak annyit mondtam: Jugoszlávia. A szervező, akiről nem tudom, mi fűzte ehhez az országhoz, nekem nyújtotta az utolsó akkreditációt az ötven ugráló kínai feje felett.
Így jutottam be a koncertre. Ott fotóztam a Vajdasági Múzeumban kiállított fekete-fehér Jackson-képet, amelyről kiderült, az utolsó koncertjén készült. Csak alapfelszerelést vittem magammal, mert ha nem kapok akkreditációt, és jegyet kell váltanom, akkor nem tudom hol hagyni a koncerthez szükséges komoly felszerelést.
A Ferenc pápa romániai látogatása fotózásához viszont megszereztem az akkreditációt. Kitartottam a zuhogó esőben, és az utolsó öt percben született meg a jó fotó róla, amelyet most a kiállítás látogatói is megnézhetnek.
* Mi az, amivel te gazdagodsz ilyen találkozások során?
– Nekem az említett találkozások kihívások. Valaki elégedett lenne magával már a Jackson koncert fotózása után is. Engem azonban már másnap érdekel az újabb kihívás: Putyint is lencsevégre kapni. Az első időkben Tina Turner, Sting, Bruce Springsteen és más híres énekesek érdekeltek, akik Belgrád és Budapest „között” koncerteken elérhetők voltak. Mert kísértem a zenéjüket, és nagy kihívás volt fotózni őket. Lefotózni ezt a személyt is, meg azt is, illetve jó fotót készíteni róla, már később a véreddé válik. S akkor már nem azt látod, hogy ők híres, nagy személyiségek, hanem hogy ez a te munkád. S ha ezt csinálod óvodás korod óta és semmi mást, akkor ez már a mindennapi életed, a kihívás a munkád.
* Gyermekkorban a tornatanár édesapádtól tanultál, aki kiváló fotós szakember és kiváló pedagógus volt. Attól az időtől kezdve végig jártad a fényképész szakma sok-sok állomását. A tanultakból, tapasztalatokból mi kerülne bele a fotózás tízparancsolatába?
– Édesapám szakcsoportot vezetett, amelynek keretében beavatta az érdeklődő diákokat a fotózás és a kisfilmek készítésének a fortélyaiba. Az első játékaim nem a kisautók, hanem a drótok, fényképezőgépek, előhívott cellulidfilmek voltak. Az újvidéki Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, ahol édesapám is tanított, és részt vettem a szakcsoportjában. Édesanyám műszaki szakos tanárként pályaválasztás előtt időnként be-behívogatott az óráira, hogy lássam, milyen az ő szakmája. A fiataloknak egyet-mást megmutattam, előadtam. Így indultam el a nagybecskereki Politechnikai Főiskola tanárszakára. Közben Lazukics Anna, a Magyar Szó jeles fotóriportere hívott el, nézzem meg, tetszik-e ez a szakma. Emlékszem első hétvégi feladatomra, egy Vojvodina-focimérkőzés megörökítésére. Bejöttem a szerkesztőség fotólaboratóriumába előhívni a filmet és a képeket. Ez az esemény után döntöttem el, abbahagyom főiskolai tanulmányaimat, elfogadom a felkínált fotóriporteri állást.
* Egy hetvenöt éve működő napilapnál vagy fotóriporter és képszerkesztő. Mit jelent számodra a Magyar Szó, a munkakör, az újvidéki szerkesztőségben töltött évek?
– Egy cégnél ennyi évig dolgozni állandó háttér és állandó löket. Bárhol, bármilyen eseményen megjelenhetsz a Magyar Szó munkatársaként. Bárhol is megjelenek, törekszem, hogy a Magyar Szó színeit népszerűsítsem, előre vigyem a hírnevét a kollégák előtt.
* Stresszes a munkád. Minden eseményre időben kell odaérned. Minden pillanatban összeszedettnek kell lenned, útközben is, hiszen legtöbbször te vezeted a vállalati személygépkocsit? Hogyan tudsz lazítani?
– Nem az a lényeg, hogy egy esemény, személyt megörökítettél, hanem hogy a fotót el kell juttatnod a szerkesztőségbe. Szerintem a munka nyolcvan százaléka a szerveződéstől a kész képig szervezésből áll: akkreditáció, szállás, autó, parkolás (például Pesten melyik övezetben parkoljunk, hogy ne fizessünk sokat). Sem belföldön, sem külföldön nincs internetlehetőség, sem hely, ahonnan el tudod küldeni a felvételt. Újvidéken hazaugrasz, kiválogatod és kicsit megmunkálod a képet, és elküldöd. Külföldön jobban arra figyelsz, hogy vigyed a laptopot és legyen interneted. Megtörtént nem egy esetben, hogy a 19 órára beharangozott esemény 19.30-kor kezdődött. Első, második, harmadik... felszólaló beszélt. Nekem 20 óráig el kellett juttatnom a fotót az újvidéki szerkesztőségbe. Este fél nyolcig még nem volt képem... Elő kellett készítenem, hogy legyen internetem. Olyan helyen legyek, hogy legalább a földre ülve, aszfaltra leguggolva, vagy a térdemre téve a laptopot, el tudjam küldeni az eseményről kiválasztott legjobb fotót. Ha nem küldöd el időben a munkád gyümölcsét, hiába mentél. Ez a mindennapi stressz. Egyre több ilyen esti esemény van, amelyről élve-halva el kell küldened a képet. Fel kell találnod magad. Például horvátországi internetes kártyát kell vásárolnom, vagy a magyarországi kollégától kérni, hogy ossza meg velem az internetet. Jó érzés, hogy szinte a semmiből csináltunk képet, az eseményt megörökítettük, időben elküldtük a szerkesztőségbe. Budapesten, a parlamentben nincs wifi biztonsági okokból. Az újságíró szobába küldenek, de ott sincs internet, vagy ezeregy kolléga dolgozik. Ha kávézóból akarod elküldened, akkor ki kell menned az eseményről az utcára. A Schell benzinkúton sincs mindig wifi.
* Melyiket kedveled jobban: az analóg/filmtekecs fényképészetet, vagy a digitálisat?
– Annabella lányom negyedéves az Újvidéki Művészeti Akadémián, s őt most tanítják az analóg fényképészetre, amit én már húsz-huszonöt éve naponta csináltam, és ennyi év alatt ezzel beteltem. Ő viszont digitális fényképezéssel kezdte, lelkesedik az analóg fényképészetért. Élvezi a kellékeket: az előhívó dobozt, vegyszereket, előhívást, szárítást... Én nem. Ott legfeljebb 36-38 filmkocka volt, és nagyon oda kellett figyelni, mit fotózol az eseményen. Hogy nehogy éppen a 36. kocka kelljen, és elfogyjon a filmed. Oda kellett figyelni és takarékoskodni a filmmel. Meg volt az analóg filmnek, a fekete-fehérnek is a szépsége. Most van, hogy a színesből fekete-fehéreket nagyítunk le, de hogy kézzel filmet fűzzek be, az már nekem nem érdekes.
* A képek utómegmunkálására a Photoshop, Lightroom, Luminar vagy az ON 1 programot részesíted előnyben?
– Odafigyelek a terepen, hogy jó legyen a kép kompozíciója, aztán Photoshopban csak körbe vágom, kivilágosítom vagy sötétítem. A kollégák, ahogy látom, a Lightroom programot használják, az is jó.
* Fotóriporteri munkád során milyen fényképezőgépet használsz?
– Nikon gépet használok, azt szeretem. Van, aki a Cannont kedveli. Ez is jó, az is jó.
* Mi a véleményed az új, tükör nélküli fényképezőgépekről, amelyek ki akarják szorítani a tükörreflexes gépeket?
– Engem a tükörreflexes gépek csak azért érdekelnek, mert nagyon gyorsak. Sportot is szoktam fotózni. Nálam a gépeknél az a döntő, hogy másodpercenként húszon felül készít-e képecskét. Hogy könnyebb, kisebb gép, az nekem nem számít, csak az, hogy gyorsabb gép, emiatt tetszene. A kollégák, látom, nem tértek át erre. Akkor nincs is erről mit gondolkoznom. Inkább a tévéállomások szerzik be.
* Hogyan fejlesztetted ki a jó fotóriporteri tulajdonságaidat?
– Ezzel vagy vele születsz, vagy nem. Kaptam jó alapot az édesapámtól, aki kis technikusoknak tartotta a szakcsoportokat, így én mindig kamera, fotó, majd videó közelben voltam. De nagyon fontos számomra a mindennapi tanulás, ami abban nyilvánul meg, hogy a napi esemény után megnézem az újságokban, hogy a többi kollégámtól ugyanarról az eseményről milyen fotót jelentettek meg. Amikor látod, hogy a másik fotós, aki öt centire volt tőled, és ő mást és másképp látta, mint én, és nekem jobban tetszik az a kép az enyémtől, akkor kezdek én is másképp gondolkozni. Mert az újságfotózás egészen más: vagy látod, vagy nem látod... Minden témakörnek megvan a saját szabálya, hogyan kell hogy látszon az újságban. Figyelni a kollégákat, hogyan dolgoznak, megnézni a katalógusokat, újságokat, figyelni, mit csinálnak jobban a többiek, ezt fontos folyamatosan kísérni.
Ha a fotóriporter jó géppel dolgozik, az csak egy kicsit hozzásegít ahhoz, hogy ne arra figyeljen az ember, hogy a gép mit tud. Biztos géppel a kezemben nyugodt vagyok, hogy amikor lenyomom a gombot, akkor azt kapom, amit láttam.
A legfontosabb, hogy ennyi év után is tanuljak a kollégáktól. Amikor átlagos napi eseményfotózás után például egy röplabda mérkőzést, egy specifikus gyors sportot kísérsz, akkor megnézed, mit adott le a kolléga, aki arra a sportágra szakosodott. Minden sportágnak (labdarúgás, vívás...), minden eseménynek, műfajnak megvan a saját szabálya, hogy mit és hogyan kell fotózni, a géppel beélesíteni a rohanó lányt, fiút a labdával. Ismerni kell a gép viselkedését a fotó elkészítéséig. A meccs alatt ülsz a kispadon, onnét küldöd a képeket.
* Van-e olyan (szabad) napod, amikor nem viszel magaddal fényképezőgépet? Tudsz-e anélkül pihenni, tudod-e anélkül élvezni az embert, eseményeket?
– Sehová nem megyek úgy, hogy a közelemben ne legyen a gép. Mindig viszek magammal legalább jó mobiltelefont, amivel lehet használható képet csinálni. Amikor nem volt mobiltelefon, a zsebben kis gépet vittem. Mert soha nem tudod, mikor adódik valami, amit le akarsz fényképezni. Ha két-három napig uborkaszezon miatt nem küldenek eseményre, akkor „kikaparok” valamit. Én mindenhonnét kísérem az eseményeket. Olyan helyekre, például koncertre elmegyek, ami nem érdekli a napilap olvasóját, engem azonban igen. Szabadidőmben is archiválom a képeket.
* Van-e hobbid?
– A filmezés és a fotózás a hobbim is és az életutam is. Ha az egyikből van több, akkor az a munkám, ha a másikból van több, akkor az a munkám, és a másik a hobbim. A Duna Televízió megalakulása óta több újságíróval közreműködve operatőrként és vágóként tudósítottam a határon túli szerkesztőségeknek. Egy évig a svájci DRS és a Bloomberg Televízió operatőre is voltam – mondta Ótos András, akinek a tárlata január 20-áig tekinthető meg Újvidéken, a Duna utcai Vajdasági Múzeumban.
