Április második hetében jelent meg a Szegeden élő Pap Éva első könyve, melyet már a közösségi oldalon történő népszerűsítésnek köszönhetően nagyon sokan vártunk. Nemcsak azért, mert kapaszkodót jelent az érzelmek megélése, nem is csak azért, mert titkon mindenki vágyik arra, hogy átélje a szerelmet, annak minden örömével és minél kevesebb nyűgével együtt, hanem azért is, mert helyi vonatkozása bőven akad. Sőt mi több, az egész történet a ’40-es, ’50-es évek Szabadkájának hangulatát is elénk tárja, miközben a fordulatok egymást követik a regényben, és az olvasó figyelmét egy pillanatra sem hagyják elkalandozni, a vészterhes mába pedig semmiképp nem enged elmélyülni, inkább amellett, hogy kikapcsolódást nyújt, reményt is ébreszt, hogy évtizedekkel ezelőtt is számtalan sorscsapást túléltek a kor emberei. Pap Éva könyve alapos munkát, kitartó feltérképezést, pszichológiai rejtett utalásokat is tartalmaz, miközben a regényíró lelkületével vannak átitatva a lapok, ezt végig érezni lehet, mégis egy megtörtént, hiteles történetet ad közre, ami Eszti, Stevan és Martin meghökkentő kapcsolatát tárja fel előttünk.
Az apósának ajánlja a könyvet, akinek ezek szerint jelentős szerepe van a történet megszületésében. Hogyan kapcsolódik ő a regényhez?
– A történetben a házaspárnak van egy kisfia, Józsika. Ő lett ötven évvel később az apósom. Mivel a történet alapját valós események ihlették, ezért néhány karakter valaha is létezett, mint Eszti, Stevan, Martin, Színes vagy Ilka. Azt hangsúlyozom, hogy a cselekmény fiktív, ezért van, akinek megtartottam a nevét, mert passzolt.
Az alaptörténet szinte sablonos is lehetne, hiszen adott egy szerelmi háromszög, amely valamilyen módon véget kell hogy érjen. A regény már az elején nagyon dinamikusan indul, amikor megismerjük Eszti nevének és gyermekkorának történetét. Hisz abban, hogy a gyermekkori élmények meghatározóak a későbbi viselkedésünk szempontjából?
– Abszolút. A szerkesztőm az első olvasás után feltette a kérdést: milyen nő ez az Eszti, aki elhagyja a magyarságát, és a gyerekét sem tanítja meg magyarul? Erre tiltakoztam, mert számomra világos volt, hogy egy apajogú társadalomban adódik a helyzet: ha valakinek, mint Esztinek az édesanyja és az édesapja is magyar volt, de amikor ötévesen a kislány félárva maradt, és utána bunyevác nevelőapja lett, onnantól nem volt kérdés, hogy bunyevác misére jártak, hogy egymás között bunyevácul beszéltek, és így a gyerek a bunyevác kultúrát szívta magába túlnyomóan. Ebben a helyzetben nyilván benne van az alkalmazkodás, a kiszolgáltatottság is. Eszti édesanyja, Margo példáján keresztül is, aki nyilvánvalóan nem elsősorban szerelemből ment férjhez. A háború utáni szükség is közrejátszott. Innentől fogva pedig nem csodálkozhatunk, hogy a kislány ezek ellenére sem, vagy talán épp ezért nem fogadta el Grgót, a nevelőapát.
A regényben szépen megfér egymás mellett a magyarság és a bunyevác életstílus. A két kultúra közötti különbséget nem is boncolgatja túlságosan, de aztán többször is elhangzik, hogy hasznára vált a háborús időben a regény főszereplőjének a bunyevác apa, majd a férj nevének felvétele. Mennyire kellett tanulmányoznia az akkori Szabadkát és a történelmi hátteret?
– Attól lehet hiteles és ízes egy ilyen, 40-50-es években játszódó történet, hogy belefűzzük, hogy a szereplők életére hogyan hatnak a történelmi események. Hosszú éjszakákon át tanulmányoztam a második világháború magyar és jugoszláv vonatkozású részeit, fókuszálva Szabadkára, a magyarok bevonulását, az atrocitásokat és vérengzéseket ezekben az években, majd az államosításokat. Ezek megkerülhetetlenek voltak, de nem szerettem volna túlságosan belebonyolódni, nehogy elvegye a fókuszt a szerelmi szálról. Másrészt, a Szabadkára vonatkozó részletek adottak voltak a több cipősdoboznyi, pincéből előkerült levelezésből, illetve a családban hallott elbeszélésekből, amelyek igazi korlenyomatok.
Attól sem riad vissza, hogy az erotikát is bevonja a regénybe, sőt előkelő helyet is kap a könyvben, mégsem billenti ki a komoly történet egyensúlyából. Mennyi a fikció és mennyi a valóság például Stevan sérülését illetően?
– Stevan sérülése sajnos nem fikció. Ez volt a legelső, ami elindította bennem ezt a történetet. Adott egy házasság, ahol a fiatalok ráadásul egy vendéglőt vezetnek, ez az első számú megélhetési forrásuk. Aztán az álmokat keresztülszeli egy vadászbaleset, amelynek következtében a férj már nem tudja ellátni férfiúi kötelességét. Természetes következménye az eseményeknek, hogy meginog a házasság, és ebbe a szituációba érkezik az a bizonyos harmadik, aki nem csak a „testi” hanem a lelki szükségleteket is kielégíti.
A férje felmenőinek történetét adja közre, érezhetően beleszőve a saját érzelemvilágát is. Hogyan kerekedett ki a történet, és ki segített rekonstruálni azt? Voltak levelek, feljegyzések, vagy visszaemlékezés alapján és saját érzéseire hagyatkozva fejtette ki ezt a két évtizednyi időt felölelő időszakot?
– Az említett levelek elvittek engem a szereplők világába, segítettek annak a közegnek a működését megérteni, belelátni a mindennapjaik legapróbb részleteibe. A levelek egy része a nő és a vőlegénye levelezése, amelyből egy csodálatos szerelem rajzolódott ki. Hihetetlen, milyen szép hangvételű leveleket írtak akkoriban egymásnak. Valamelyest tompítanom is kellett, hogy a mai világ ne rózsaszín csöpögős mázként fogadja. És ez a szerelem köztük később szeretetbe ment át, és akkor sem szűnt meg, amikor bekövetkezett a törés a házasságban.
Milyen volt a könyv fogadtatása családi körben?
– A férjemmel már csak elgondolkodni tudunk azon, mit szólnának hozzá az érintettek. A nagyszülei sajnos már nem élnek, mindketten, egymás után nem sokkal a 90-es évek derekán hunytak el, és a férjem nem is tudott ott lenni a temetésükön, mert akkor már Magyarországon volt, és csak később, 2002-ben tudta újra átlépni a határt. A könyvet ezért is ajánlottam apósomnak, Józsikának, mert őt ismertem és szorosan kötődtem hozzá. A nagymama pedig hiszem, hogy odafönt most ragyog... imádta a módos életet, ő forgott mások körül. Most szívhez szólóan róla szól ez a történet, méltó megemlékezés ez neki.
Lakberendezőből most már mondhatjuk, hogy író lett, teljesen átáll erre a pályára, amiről a laikus el sem tudja képzelni, hogy hogyan lehet megélni?
– Egy könyvből még nehéz megélni, az biztos, nem is ez volt a cél. A történet nagyon kikívánkozott, és úgy gondolom, Szabadkának hiányzott már egy ilyen. Mióta írással foglalkozom, átértékelődött az életemben néhány dolog. Az írás lett a luxus.
Első könyves, de reméljük, hogy nem egykönyves íróval állunk szemben. Bár szinte még nyomda, vagy ahogy Ön fogalmazott, gibanica és török kávé illatú a könyv, olyan friss, mégis érdeklődve, óvatosan, de az igenlő választ titkon remélően kérdezem, megvan-e már a fejében a következő történet?
– Több történet is van a fejemben. A következőn már az előkészületeket végzem. Sok levél van még, az ötvenes évek végéről, ami egy teljesen más korszaka Jugoszláviának. Hatással voltak rám az olyan filmek, mint a Sećaš-li se Dolly Bell vagy Otac na službeni putu… A készülőben lévő regény Szabadka–Szarajevó–Szeged háromszögön játszódik majd, párhuzamos idősíkon, a jelenben és az ötvenes években.
