Bíróság kötelezett egy magyar anyát Kolozsváron, hogy román óvodába adja román apától származó gyermekét, tudósít az erdélyi Krónika világhálós kiadása. A felügyeleti jogot válásuk után az édesanyának ítélte a bíróság, de az ügyvédi irodát működtető apa mégsem fogadta el a magyar nyelvű óvodába íratást.
A történet háttere, hogy az elvált szülők személyében két jogtanácsos keveredett egymással vitába. Ám mint látható, még a jogtanácsosok közt sincs egyenlőség, különösen nincs, ha egy több nemzetiségű, ám olyan, ma már erős román dominanciájú városban, mint Kolozsvár, egyikük a többségi román, másikuk a pedig a kisebbségi magyar nemzet gyermeke.
Ezek után nem is meglepő, hogy az apa, kapcsolati tőkéje birtokában, kihasználva a vita kultúrpolitikai töltetét, gyakorlatilag előre borítékolható ítélet reményében citálta a magas bírói fórum elé volt hitvesét. Ám éppen emiatt ez az ügy, s az azt (egyelőre) lezáró, csúcssebességű verdikt messze túlmutat egy kisgyermek óvodaválasztásán. Itt a többségi román társadalom kendőzetlen arroganciája áll szemben a kisebbségekkel szembeni méltányos viszonyulással. A minden áron való asszimiláció igénye áll szemben a nyelvi-kulturális egyenjogúság (elvi) emberi jogával. Persze az aszfalton termő méltánytalanságok okát gyakran fentebb kell keresni: a hivatalos magyar nyelvhasználatot folyamatosan vegzáló, mai román politikai gyakorlat egyelőre fényévekre van attól, hogy az országban élő őshonos kisebbségeket nyelvileg de facto egyenrangúnak fogadja el. Éppen ezért is lyukas az apa érvelés: szerinte magyar óvodával „oda jutnának hogy a gyermek elfelejtene románul”. Hát hogyan is feledhetné el, ha eleve hátrányos helyzetből indul kisebbségi anyanyelvével mindenben favorizált apanyelvével szemben?! Ráadásul a gyermek vele csak románul kommunikál, azon egyszerű okból, hogy az apa magyarul nem is tud. Ezzel szemben az édesanya román nyelven végezte el kiváló eredménnyel ugyanazt a román jogi fakultást, mint az édesapa. Itt és most megint az egyirányúsított kétnyelvűség esetét látjuk, ahol a többségi fél még ennek a társadalmi szinten méltánytalan, asszimetrikus kétnyelvűségnek a jogát is elvitatná a kisebbségtől. Az egészséges, tükörkétnyelvűségi helyzet az lett volna, ha az apa is megtanul valamelyest magyarul, mondjuk szerelemből, a hitvese családja,kultúrája iránti megbecsülésből. Ki tudja, tán még ma is együtt élnének...
De nézzük csak tovább a vizionált „magyar túlsúlyt”: ha a hároméves kolozsvári magyar apróságra leselkedő, hétköznapi nyelvi ingereket nézzük, akkor abban biztos román többlet lesz, tekintve, hogy nem a kincses város pezsgő magyar tudományos és kulturális élete formálja egy csöppség szellemi horizontját, hanem a villamoson, buszon, boltokban és pereces néninél uralkodó szövegfoszlányok. Ezért hát nem mellékes, hogy otthon és az óvodakapun belül találkozhat-e a magyar nyelvvel (is). Ne feledjük, a magyar óvoda román dominanciájú környezetben szükségképp többkultúrájú üzenetet közvetít, márcsak azon triviális okból is, hogy Trianon óta a kis magyar világot nem számítva Kolozsvár Románia része, és ezt a tényt egyetlen magyar tannyelvű intézmény sem hagyhatja figyelmen kívül. A Cluj-Napocai román óvoda ellenben jogszerűen megteheti, hogy egyetlen szót sem szól az ezeréves magyar múltról, és könnyedén elsiklik az erdélyi magyar gyermekfolklór felett, nota bene, a gazdag helyi fordításirodalom miatt igenis lenne módja arra, hogy egymás megértésére és az országot alkotó nyelvi-kulturális közösségek kölcsönös megbecsülésére tanítson, akár néhány magyar népmese román változatának olvasásával is… A realitás azonban az, hogy maradunk a „lenne” feltételes módjánál...
Az édesapa tipikus-cinikus érvelésében tehát a teljes nyelvi-szellemi kisajátításra törekvés a legbántóbb. Hányszor hallottam már hasonlókat Kárpát-medencei vegyes családokban „többségi” nagyszüleiről: ha magyar könyvet olvastok a gyereknek, ha magyar iskolába adjátok, ne gyertek többet hozzánk, nem ismerünk titeket. A meg nem értés trianoni emlékművének ostoba, szebb jövőnket szétzúzó szavai. Így nem lehet helyreállítani azt a kölcsönös népi diplomáciát, amely Trianon előtt mindannyiunké lehetett: magyaroké és románoké csakúgy, mint szerbeké és szlovákoké. Egész jól elvoltunk vele...
Az apa a per során érvelésében elmondta még, a gyermek jobb egyetemre járhat, jobb karriert futhat be, ha csak román iskolába jár. Sok évtizedes babona ez is. (Vagy netán annak elkottyintása, hogy az állam szívesen kivéreztetné a magyar iskolákat Románia-szerte?) Az édesanya példája mutatja a régi igazságot: többnyelvű, többkultúrájú környezetben a kisebbségi nyelvétől el nem forduló ember több, és egyébként könnyebben is tanul, mint fél arcukat feladó, identitásválságba és tanulási zavarokba sodródó szerencsétlen pályatársai. Az őshonos nyelvek legyalulásával a többség sem jut jobb jövőbe, mégha felsőbb politikai szólamok hatására hajlamos is hinni ebben.
Egy kolozsvári édesanya ezzel a társadalomba ívódott asszimilációs arroganciával szemben most a valódi jobb jövőért küzd, az azonban mindannyiunk napi nyelvi választásain is múlik, hogy harca hosszabb távon eredményes lehet-e.
