Leírjam? Léptük néha könnyű, mint a fák lombjait borzoló májusi szél, máskor meg nehéz, mintha vállukon súlyos kővel telt zsákot cipelnének? Vagy inkább azt mondjam el, szájuk, aminek ívét dundi angyalkák tervezték, és ők is leheltek rá piros színt elégedetten, amikor elkészült a művük, nos, ez a száj panaszra szinte sosem nyílna előttünk? Dehogy sorolja a gondokat, mintha ráparancsolt volna az Úr, hogy hé, te asszony, kit anyának teremtettelek, a gyermeket csak jó tanáccsal, vigasztaló szóval, bátorítással lásd el, hogy könnyebb legyen az útja ezen a földön.
És az asszony, akit valóban anyának teremtettek, a mázsás súly alatt is mosolyra húzza azt az angyalok tervezte ajkát. Közben szeme a kívánságunkat lesi születésünktől saját haláláig. Karja átölel, ha bölcsődébe totyogunk, óvodában mutogatjuk kacagva, hogy a mi jelünk a szív, iskolából hazaérve zokogunk az első, egyesre értékelt dolgozat után, munkánkat veszítve zuhanunk mellé a kanapéra. A sok vigasz csak csordul, csak csordul abból a szájból. És mi, gyerekek, lehetünk ötévesek, tíz, vagy éppen ötven, soha nem értjük meg, honnan is csörgedezhet a kimeríthetetlen vigaszforrás, aminek vízén ott hajózik felénk néha a dühös-borzos harag is.
De mi ezt is, ha nem is azonnal, ám elfogadjuk. Mert tudjuk, aggodalomból fonták. Meg egyébként is, nincs ijesztőbb, de egyben kacagtatóbb az anyai haragnál, ami olyan tüskékkel szúr, aminek hegyét mézzel kenegették be. Ezért aztán a szúrás fájdalma ki is hullik emlékeink szekrényéből. Inkább őrizzük a sok-sok fiókban az anya főzte vasárnapi húsleves illatát, a sebünket bekötöző anyai kéz ideges vibrálását, a kócos hajunkat simogató anyai ujjak gyöngédségét. S bár kamaszként irtózatosan zavar, hogy ezek az ujjak még akkor is be akarják gombolni öltönyünket, amikor azt hisszük, nincs nálunk erősebb, életre felkészültebb, vagányabb teremtmény, anyánk ujjainak ívét, illatát hordozzuk magunkban. Mint ahogy nevetését is, még akkor is, amikor már régen csak a felhők mögül kacsint le ránk. Mert ez a nevetés ad erőt, ha az élet, sok harcból, kevés örömből kevert küzdelme, már úgy elfáraszt, hogy székre rogyva csak egyetlen szót tudunk kipréselni fogaink között.
De ez a szó a legszebb a világon. A magyarnak A és NY és megint A betűkből szabták, és talán azért olyan nagyon rövidre, hogy könnyen odavarrhassunk egy másik szót: köszönöm. Amit ma, május első vasárnapján, anyák ünnepén, reményeim szerint milliók suttognak az anyák fülébe. És akkor is az anyai ölelés melegét érzik, ha az utcákon hideget szór szét a szélben táncoló májusi eső.
Nyitókép: Pixabay
