Tavaly februári interjúnk alkalmával azt mondtad, erősen kötődsz a faluhoz, erre épül az ars poeticád, szeptember 28-án, a budapesti cARTc Project Space-ben megnyílt legújabb kiállításod címe pedig The essence of rurality, ami nagyjából azt jelenti, a vidékiség esszenciája. Mi az, ami miatt kimeríthetetlen lehetőségek tárházaként fordulsz a falu felé, és miben rejlik szerinted ez az esszencia?
– Ez a bizonyos esszencia lehet bármi: egy régi szekrény illata, szálló por, füst, korom stb. Pontosan ez a lényeg, hogy behatárolhatatlan és mindenkinek mást jelent. Egyébként a kiállítás teljes címében benne van egy főcím, a Premix, ami magyarul előkeveréket jelent, és valójában állati takarmánykeverék. Ez azért érdekes, mert a kiállítás kurátorának, Koller Ágnesnek egy beszélgetésünk alkalmával nagyon megtetszett ez a szó, azt mondta, szerinte menő, én meg csak pislogtam, de aztán rámondtam az áment. Mindemellett a premix szóban – bár köze sincs hozzá – benne van a remix, ami ugye, a képzőművészetben is használatos kifejezés, így állt össze a teljes cím. Abból kifolyólag, hogy ez a kiállítás a magyar fővárosban volt, kicsit fel is erősödött bennem a vidéki figura, mert hát, a magyarországiak logikája szerint, ami nem Budapest, az vidék. Kicsit rá is játszottam erre, ebből csináltam „imidzset” magamnak. A vidékiség témája adja magát, számomra elkerülhetetlen, és azt gondolom, vétek lenne nem foglalkozni vele, mert amennyire egyszerű, annyira specifikus. Nem állítom, hogy örökre ezzel fogok foglalkozni, de néhány éve mozgatja a fantáziámat ez a téma, és vannak még ötleteim. Már szinte közhelyes, de nálunk ma a vidék leginkább az enyészettel egyenlő, és egy pusztuló környezetben eléggé fojtogató és melankolikus megélni a fiatalságot. A falu az a hely, ahol az idő szinte visszafelé jár, ellentétben van a világ előrehaladó tempójával, önmagába roskad. Ebbe szólok bele a saját eszközeimmel, ezt próbálom feldolgozni, akár kisebb traumaként is, mert nem akarok egyet jelenti a hanyatlással.
A legtöbb ember szemével nézve lomot, ősöreg, feledésre ítélt dolgokat fogalmazol újra alkotásaidban. A felhasznált tárgyak, anyagok alapján nyilvánvaló, komoly jelentőséget tulajdonítasz a múltnak és az emlékezésnek. Hogyan, milyen kritériumok alapján választod ki az alapanyagokat, és alkotásaidban hogyan függ mindez össze az emlékezés-felejtés problematikájával?
– Szeretem érezni a tárgyakon a saját múltjukat, azt az ismeretlen esszenciát, amit kibocsátanak magukból, és amit én soha nem tudnék létrehozni, mert erre csak az idő képes. Van ebben valami hátborzongató számomra. Az alapanyagokat tetszőlegesen választom ki, csak úgy megakad rajtuk a szemem, aztán kezdődik az izgalmas rész, az összegyűjtés, a szállítás és a tárolás. Meg tudnék tölteni egy hangárt, de most már nagyon szelektív vagyok, mert a fejemre nőttek a tárgyak, és egy idő után nyomasztanak is. A múlthoz való ragaszkodásomat én magam sem tudom mindig megmagyarázni, az idő gyakran felmagasztalja és értékesebbé teszi a dolgokat, vonz, ami érett, ami maradéka valaminek, ami egykoron aktívan működött. Az archeológusok munkájához is tudom hasonlítani az enyémet. A legfőbb kérdés, hogyan lehetséges új tulajdonságokkal felruházni egy adott tárgyat, kell-e tovább éltetni valamit, vagy hagyni kell, hogy végleg a süllyesztőbe kerüljön. Régi magyar nóták kézzel írott dalszövegeire hideg fémlapokat teszek, fekete festékkel kredencfiókokat felezek el, a fa alól összegyűjtöm a megkövesedett birsalmákat, rozsdás vödröket szögelek be úgy, hogy teljesen használhatatlanok legyenek – azt gondolom ez válasz a kérdésedre. Megpróbálom megállítani az elmúlást, de ez valójában lehetetlen: a rozsda tovább terjed, a fa korhad, az almák penészednek. Mondhatni, egyfajta folyamatművészet ez. Kiragadom a tárgyakat az aktuális stációjukból, és kiállítom őket. Van, hogy semmilyen művészi beavatkozást nem végzek rajtuk, de ha igen, az is minimális. Ilyen módon tudom torzítani az objekteket és velük együtt az emlékezést.
Ha már itt tartunk: falu vagy város? Milyen tapasztalat számodra vidéki embernek lenni a 21. században? Hol tudod alkotóként elképzelni magad, hiszen (jelenleg) témáid és alapanyagaid a vidékhez kötnek, aktív művészként ugyanakkor szinte csak a nagyvárosokban lehet érvényesülni? Feszül-e benned ellentét e között a két létmód között?
– Pontosan ez a feszült ellentét az, ami a bennem levő motor tüzelőanyaga. Vidéken élni valamiféle izoláltságot jelent, ami néha kegyes és kellemes, egyfajta burokban tart, meditatív, másrészt dühítő, hogy sok szempontból meg van kötve a kezem. Néha nagyon groteszk is tud lenni, ijesztő, ugyanakkor végtelenül humoros is. Nem tudom magamra húzni sem a falusi, sem a városi szerepet, mindkét helyen be tudok illeszkedni, de ki is lógok, inkább azt mondanám, kelet-európai vagyok. Ami az egyik helyen megvan, az hiányzik a másikból, úgyhogy marad az örökös ingázás. Ott vagyok otthon, ahol tudok dolgozni, de leginkább ahol meg tudok élni, akkor viszont azt mondom, hogy egyértelműen a városra esik a választás.
Az utóbbi időben készült műveidet nézegetve két dolog tűnt fel: alkotói világodba meggymagokat, kiszáradt birsalmákat, különféle növényi és más, szerves őrleményeket (például kukorica, búza, szójadara, napraforgódara, takarmányliszt stb.) emelsz be, egyik képeden pedig az Agro art felirat szerepel. A munkáid ismerői tudják, kiemelten fontos számodra a textúra. Milyen új minőségeket és lehetőségeket fedeztél fel a növényekben?
– A meggymagos munkám esetében, amit idén Kishegyesen a Dombos Visual táborban készítettem, az érdekelt, hogy mennyi lehet a valós értéke annak a néhány maréknyi meggynek. Fekete festékkel vegyítve egy falapra ragasztottam őket, és aláírtam, hogy 60 DIN. Ez talán rámutat arra a hatalmas szakadékra, ami a nagyvárosi műtárgypiac és a vidék között tátong. Igyekszem valós problémákat bevonni a munkámba, amit fanyar és ironikus módon fogalmazok meg. Így születhet meg például egyfajta mezőgazdasági melankólia is, ami szinte stílusjegyként is titulálható. A 150 kg Agro-art című munkám, ami Újvidéken készült, és a Művészeti Akadémia Razlike elnevezésű kiállításán volt látható, pontosan ennyi kilogramm kukoricadarát tartalmaz, amit egy két méterszer három méteres fakeretbe szórtam, aztán ezt a feliratot kézzel belerajzoltam a dara felületébe. Olyan volt ez, mint egy sztrájk, ellenkezés vagy tüntetés, de egy hatalmas etetőre is emlékeztetett, főleg, hogy piros fényekkel volt megvilágítva, ami által egy ól hangulata idéződött meg, és a kiállítás szemlélői a baromfi szerepébe kerültek, amit az is fokozott, hogy sokan bele is nyúltak, „belekapirgáltak” az alkotásba. A magyarországi művészeti szcénában jelenleg Bukta Imre az, aki elsősorban és legmesteribb módon foglalkozik a vidékiséggel, a budapesti kiállításomat megelőző, a galéria által kiadott kiadványban is hasonlítottak hozzá, de én elsősorban Ács József műveinek átdolgozása kapcsán kezdtem el ezzel foglalkozni, példaként a Félkörös kompozíció című installációmat tudom felhozni, ami ugye egy ekevasból és földből állt.
Még egy dolog ragadta meg a figyelmem, mégpedig a fekete és kanárisárga színekben pompázó, törött lécek, amelyek – amellett, hogy rendkívül látványosak – egymástól szinte azonos távolságban a fehér kiállítótér falához támasztva egy korábbi installációdat, a fekete-fehér zongorabillentyű-kerítés látványát idézik fel a szemlélőben. Kiemelt szimbolikája van tehát nálad a kerítésnek és a hozzá társítható képzeteknek, mint amilyen a határ, az elhatárolódás vagy a védelem? Vagy esetleg általa az aktuálpolitikára reflektálsz?
– Az évek alatt a kerítés valahogy visszatérő motívum lett, ami a művészeti tevékenységemben szinte szimbólummá nőtte ki magát. Benne van az általad említett határ, ami lehet fizikai, kezdve a legegyszerűbb értelmezéstől: a házat mint biztonságot jelentő objektumot övező kerítéstől haladva a falu határáig, ami számomra az elzártságot és az ehhez fundamentálisan köthető kiszabadulást jelenti, eljutva az országhatárig, aminek meg aztán hatalmas vonzata van, főleg most. De jelenthet szellemi határt is, képességeink határát, amit mindenki sajátosan értelmezhet. Nem szeretnék politizálni, ez nem az én dolgom, csak reflektálok erre a tág problémakörre, amivel persze semmit nem oldok meg. Beszélgethetünk róla, de nem lehet a világot megváltani, a művészetnek pedig ne is legyen konkrét funkciója, mert csak úgy marad szabad. Azzal, hogy szénné égett fadarabokat állítottam ki Pesten, úgy, mintha az egy kerítés lenne, feszültséget és agressziót, küzdelmet és erőt kívántam kifejezni. A fekete és a sárga szín a létező legnagyobb ellentétben áll egymással, a fekete-fehér kontrasztnál is jobban, szóval ez a kombináció sem véletlen.
Budapesti kiállításodat Szombathy Bálint képzőművész, író, műkritikus nyitotta meg. Milyen érzés, amikor egy szakavatott beszél az alkotásairól?
– Hatalmas megtisztelés, hogy Szombathy elfogadta a felkérésemet, mert ő az egyik azok közül a művészek közül, akiknek tevékenységére példaként tekintek, és meghatározzák a személyiségemet, alapként szolgálnak ahhoz, ahogyan gondolkodom a művészetről. Szombathy a cARTc Project Space terében először is meglepően köszöntötte az egybegyűlteket, a topolyai járás nevében tette ezt, mivel mindketten onnan származunk. Továbbá beszélt néhány munkámról kiemelve a Trágya-ágy című fotót, amin trágyadombba szúrt vas ágyvégek láthatóak, és hogy ez a természetben végzett intervenció hűen fejezi ki az enyészetet. Ezután kifejtette, korábban nem ismert engem, de úgy látja, az, amit művelek, egyfajta hozománya annak, amit ő és társai a hatvanas–hetvenes évek neoavantgárdja által elhintettek a szellemi és kulturális közegünkben.
Beszéljünk kicsit az ún. társadalmi-kulturális tevékenységeidről: te is részt vettél a 2017-es KMV szervezésében. Mióta vagy kapcsolatban a KMV-vel? Festőszemmel milyennek látod a mai középiskolások művészi teljesítményét?
– Inkább beugró voltam a szervezőgárdában, nem sokkal a rendezvény előtt kértek fel, hogy hozzájárulnék-e az úgynevezett fanzine, azaz a napi magazin vizuális arculatának kivitelezéséhez. Igent mondtam, így csöppentem bele a fanzine-csapatba, akikkel a munkamenet teljesen szabad és kreatív volt. A vetélkedő minden napján friss lapszámmal rukkoltunk elő, különböző szövegeket és képeket vágtunk össze, majd sokszorosítottuk, és kiosztottuk a résztvevő diákok között, ami valójában róluk, rólunk szólt. Fontosnak tartom ezt, mert ezzel is közelebb kerülhetünk ahhoz a megfogalmazáshoz, hogy kik is vagyunk mi, és milyen a mi közösségünk. A KMV több hazai rendezvénnyel egyetemben számomra nagy jelentőségű, versenyző diákként, később visszajáró vendégként, és most is mint az alkotócsapat tagja. A mai középiskolások vizuális ízlésén még akad javítanivaló, de ezért elsősorban a tanárok a felelősek. Vissza kellene szorítani a kommersz és giccses megoldásokat, a ceruzával lemásolt sztárportrékat és anime figurákat, helyettük a saját egyéni kifejezésre sarkallni őket. Szerencsére a KMV-n kevés ilyet látni, a vetélkedő kiállításán voltak nagyon kreatív munkák is, de lehetne még csiszolni a dolgon.
A Forum Újraolvasó sorozatában nemrégiben megjelent Herceg János Szikkadó földeken című regénye, melynek illusztrációit te készítetted. Az egyetem és az alkotás mellett hogy van időd könyvet illusztrálni?
A könyvillusztráció teljesen a munkám részét képezi, úgyhogy simán belefér. Örültem, hogy a Szikkadó földeken című regényt kaptam, mert jól össze tudtam egyeztetni a saját világommal, olyannyira, hogy nem kellett külön kiemelnem részleteket a szövegből és azokat vizuálisan megjeleníteni, hanem bármit összerakhattam, tudtam, hogy működni fog, kompatibilis lesz a regénnyel. Nagyapáti-átdolgozásokat készítettem. Az ő képei szinte teljesen arról a színtérről szólnak, mint ahol a regény játszódik, úgyhogy összekötöttem a kettőt. Fekete-fehérben kinyomtattam Nagyapáti képeit, és átfirkáltam őket, beléjük festettem, ezáltal azok új értelmet kaptak. A Vajdasági Szép Magyar Könyv pályázatán a szépirodalmi kiadványok kategóriájában a Forum Könyvkiadó Intézet dicsérő oklevelet is kapott a kötetért.
Zárásként kanyarodjunk vissza a vidékiség esszenciájához, hiszen ennek az interjúnak is ez az indítéka. Vajdasági képzőművészként mit jelent számodra egy ilyen kiállítás, mint a budapesti? Legutóbb a képzőművészeti kritika és egyáltalán a visszacsatolás hiányáról, az elődök nélküli gyökértelenségről beszéltél. Azóta eltelt másfél év. Elegendő perspektívát látsz most a hazai művészeti életben, vagy téged is foglalkoztat az a gondolat, hogy a kedvezőbb lehetőségek reményében külföldön érvényesülj?
Egy ilyen kiállítás, azt gondolom, nagy előrelépés, mondhatom, a fiatal pályakezdő kategóriában valamilyen szinten rákerültem a pesti művészeti térképre. Egy másik galéria is szívesen fogadná a kiállításomat majd egyszer, úgyhogy ez most egy bizonyos perspektívát nyújt, de úgy látom, művészeti szempontból Magyarország sem a tökéletes közeg. Igaz, csak Budapesten körülbelül ötven galéria működik, amennyi a mi térségünkön több várost összevéve sincs (de hát minek is lenne), a kulturális élet igen szervezett, nagyon intelligens kezdeményezések vannak, és heti szinten alig lehet választani a jobbnál-jobb programokból, főleg ősszel, amikor berobban a művészeti szezon, úgyhogy azért ajánlatos arrafelé ténykedni. Idén nyáron egy nemzetközi művészeti kurzuson, az úgynevezett Nyári Akadémián is részt vettem Salzburgban, Ausztriában. Természetesen egyre jobban vonz a külföld, de a legjobb alapanyagért mindig haza fogok járni.
