Csütörtökön ünnepelte 50. születésnapját Radulović Bojana, minden idők egyik legjobb női kézilabdázója, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, BL-győztes átlövő. A szabadkai születésű játékos Zomborban vált profivá, majd KEK-et nyert a belgrádi Radničkivel, ahonnan a háború kitörését követően Valenciába szerződött. Spanyolországban egy súlyos térdsérülés sodorta veszélybe karrierjét, a kényszerszünet alatt korábbi edzője, Katona Sándor csábította a Zalaegerszeghez, amellyel már az első idényben gólkirálynő lett. Pályafutása ekkor édesapja menedzselésével szárnyalni kezdett, a jobbnál jobb megkeresés közül 1995-ben a Dunaferr ajánlatát választották, ahol a csapat vezéregyéniségévé vált – négy bajnoki címe (1998, 1999, 2003, 2004) mellett öt magyar kupát (1998, 1999, 2000, 2002, 2004), EHF-kupát (1998), Bajnokok Ligáját (1999) és szuperkupát (1999) nyert az újvárosiakkal. A jugoszláv nemzeti együttes oszlopos tagjának számított (70 alkalommal öltötte magára a címeres mezt), az akkori szabályok értelmében országváltás esetén három évet ki kellett volna hagynia, ám Sydney-ben Orbán Viktor miniszterelnök közbenjárásának köszönhetően már a magyar válogatott tagjaként léphetett pályára – a gárda Bojana leigazolásával éremesélyessé lépett elő, így mindenki minden követ megmozgatott ennek érdekében. A siker nem is maradt el. Zöld utat közvetlenül a játékok előtt kapott, a felkészülés nagy részében pályára sem lépett a csapattal, a csoportmeccseket követően viszont az osztrákok elleni negyeddöntőben bombagóljával „lőtte tovább” a Mocsai Lajos irányította csapatot. „Éreztem, hogy más nem vállalja el, nekem kellett lőnöm” – emlékezett vissza a történtekre Radulović. A legjobb négy között Norvégia nem találta Radulović játékának ellenszerét, így a balkezes átlövő vezérletével száguldott az arany felé a gárda. A döntő drámaira sikeredett, hiába vezettek a magyarok már hattal, a dánok nyertek, így Radulovićéknak „csak” az ezüst jutott.
Emlékszem, ekkor szerettem meg igazán a kézilabdát. Ismertem ugyan a magyar élvonal legjobbjait, kísértem a nemzetközi mérkőzéseket, vajdasági tiniként mégis inkább ő volt az, aki közelebb hozta hozzám a sportágat. A 2003-as horvátországi világbajnokságot már vérmes szurkolóként izgultam végig, örültem Radulović minden góljának, és mérhetetlenül csalódott voltam, amikor a franciák elleni döntőben ismét egy gyakorlatilag már megnyert meccset adott le az együttes. Bojana szívvel-lélekkel játszott a válogatottért, igyekezett az érte megtett erőfeszítést ilyenformán visszaadni és meghálálni – minden idők legjobb teljesítményével, 97 találattal, gólkirálynőként vált a válogatott legjobbjává, az aranyéremhez azonban ez is kevésnek bizonyult. Athénból aztán a csalódást keltő, Mocsai pozíciójába kerülő negyedik hellyel tért haza a csapat, Bojanának azonban keveset lehetett felróni, ekkor is az olimpia legeredményesebbje volt. A nemzeti csapattól a 2004-es Eb-bronzot és egy újabb gólkirályi címet követően búcsúzott, a válogatott színeiben 2000 és 2004 között 69 mérkőzésen 463 gólt jegyzett. A világ legjobbjának 2000-ben és 2003-ban is megválasztották.
A Dunaferrből 2006-ban igazolt a feltörekvő Győrhöz, a sors fintora azonban, hogy épp az újvárosiak elleni bajnokin vállsérülést szenvedett, így a visszavonulás gondolatát fontolgatta. Szabadkára költözött, két év után azonban rájött, hogy Dunaújvárosban a helye. Még két szezonban játszott, majd 2011-ben hivatalosan is visszavonult, és az akkor alakult helyi kézilabda-akadémia szakmai igazgatója lett. Vezetése alatt a Dunaferr 2016-ban megnyerte az EHF-kupát.
„Az elmúlt években nem volt állásom. Az olimpiai járadékomból és a korábban megtakarított pénzemből élek, és természetesen a családom is rengeteget segít” – nyilatkozta az MTI-nek. Minden idők egyik legjobb női kézilabdázója 18 éve él boldog párkapcsolatban Kindli Györggyel, korábbi kapcsolatából 2002-ben egy fia született, Szabó József Benedek.
