A szezon első háromhetese után rendszerint eljön az ideje a mérleg megvonásának, nekünk azonban olyan apropó miatt is érdemes számot vetni, amire akár csak néhány évvel ezelőtt számítani sem mertünk. A Giro d’Italia első három szakaszát Magyarországon rendezték, a mezőnyben pedig, eddig soha nem látott módon, három magyar fiú is ott volt és teljesítette a távot – pusztán ez a mondat például az egy évtizeddel ezelőtti állapotokból kiindulva abszurdnak, szinte nevetségesnek, lehetetlenségnek tűnhetett volna.
Első elemezendő tényként vegyük a hazai Nagy Rajtot, a Grande Partenzát. A nemzetközi visszhangot is figyelembe véve egyértelműen kijelenthető, hogy Magyarország és benne Budapest színjelesre vizsgázott, és a lehető legjobban élt azzal a lehetőséggel, amit egy Grand Tour vendégül látása ad egy „idegen” országnak. Mind a versenyszervezés, mind a turisztikai szempontok érvényesítése terén pompásan zajlott le a Giro „magyar hete”, ami a szerdai csapatbemutatótól a május eleji vasárnapi balatonfüredi befutóig tartott. Ha a szervezés lehetőségének előnyeit kéne felsorolni, a mezőny és az olasz szervezők felé tett jelzés a profizmusról, az ország, a nép sport- és kerékpárszeretetéről talán csak sokadlagos tényező. Egy fokkal fontosabb az ország kulturális, idegenforgalmi, természeti és egyéb értékeinek bemutatása, ami annak fényében válik igazán érthetővé, hogy a viadal elérése bolygószerte vaskosan több száz millió nézőt jelent. S ami talán mindennél többet ér, bár egyelőre a legkevésbé látványos, egy reménybeli olyan folyamat kezdete, ami a versenysport, a tömegsport, és az ország általános sportkultúrája terén tett fejlődés lehet. A hazai szurkolók, illetve az emberek zömének eleddig gyakorlatilag esélyük sem volt ilyen szinten testközelből látni és átélni egy ekkora szabású sporteseményt, átélni a hangulatot, megérezni a kerékpározás közösségteremtő erejét. Egyelőre csak felbecsülni, találgatni lehet, hogy közép- és hosszú távon mennyi új regisztrált sportolót, esetleg versenysportolót, valamint mennyi, gépkocsi helyett kerékpárral közlekedő fiatalabb-idősebb embert, így tisztább, élhetőbb közlekedéskultúrát és minden egyéb, ezzel járó előnyt jelent a lezajlott magyarországi sportünnep.
Ahogyan az ország, úgy a legkedvesebb „apropóink”, a magyar fiúk is kitettek magukért. Az egyszerűség kedvéért vegyük őket olyan sorrendben, ahogyan az összetett versengést zárták. Valter Attila (35.), a francia Groupama–FDJ csapat tagja a legismertebb a trió közül, és a Maglia Rosa tavalyi viselője újfent aláhúzta, hogy hosszú távon számíthatunk rá, mint a magyar kerékpársport fémjelzőjére, akitől nagy szakaszgyőzelmeket, rangos összetett helyezéseket vagy épp egynaposokon való villogásokat várhatunk. Attila ezúttal is közel járt a bravúrhoz, hiszen a pénteki hegyi szakasz szökéséből az egyik legerősebb volt, ám egyetlen kanyar elválasztotta őt attól, hogy a győzelemért hajrázhasson riválisai ellen. Sokatmondó viszont, hogy mennyire józanul, hideg fejjel, önkritikusan nyilatkozott az esetről a 23 éves hegyimenő, és ismerve eddig mutatott alázatát a sport iránt, tudhatjuk, hogy komolyan gondolja az elmondottakat, és tanulni, fejlődni fog az esetből.
Fetter Erik (83.) egy olyan sornak, az EOLO–Kométának a mezében tekerte végig a Grand Tourt, amely szabadkártyával indulva azt a célt tűzhette ki maga előtt, hogy a lehető legtöbbet mutassa magát a legjobbak mezőnyében, és esetleg egy részsikert is összehozzon. Erik tökéletesen teljesítette az Alberto Contador és Ivan Basso által vezetett csapattól kapott feladatot, hiszen számtalanszor próbálkozott a szökéssel és többször bele is került az élbolyba, ahol rendre becsületesen kivette a részét a munkából. Ha pedig a mezőnyben teljesítette az adott távot, hasznos feladatokat látott el nap mint nap – ahogyan ezt egy profi teszi.
A magyarok közül talán a legkevésbé látványos, de bizonyos értelemben a legjelentősebb munkája Peák Barnabásnak (110.) volt, aki a tizedik szakaszon győztes Biniam Girmay segítőjeként, a sprintervonat fontos tagjaként szerepelt féltávig, hiszen az eritreai hajrás emlékezetes és roppant balszerencsés módon (a pezsgősüveggel szembe lőtte magát az ünneplés közben) feladni kényszerült a Girót. Barna ezután az összetett Top 10-ében záró olasz csapattárs, Domenico Pozzovivo alapvető segítője volt az etapokon, bizonyítva, hogy akkor is nagy elánnal küzd, ha ezt nem magáért kell megtennie – a pletykák szerint ez nem is nehéz a remek hangulatú Intermarché–Wanty–Gobert Matériaux csapatában.
Összességében elmondható, hogy az a folyamat, amely néhány éve – többek között a Tour de Hongrie folyamatos fejlődésével és az utánpótlásra való odafigyeléssel – elindult az országban, minden eddiginél magasabbra ért. A magyar fiúk aláhúzták, hogy megfelelő hozzáállással, támogatással és lehetőségek biztosításával egyenrangú szereplői egy olyan sportágnak, amely világ szinten – főleg tőlünk nyugatra – lassan már a legnépszerűbb néhány közé tartozik. Ha pedig arra gondolunk, hogy Vas Blanka személyében a női mezőnyben – túlzás nélkül leírható a jelző – egy világklasszisunk van, a mosolyunk csak még tovább szaladhat.
