Nehéz helyzetben van e sorok írója, mert az interjúalanyát nem az eredménylistákból ismeri, hanem mint edzőtársa, időnként ellenfele és – testvére. A szilágyi-kupuszinai származású Antalovics Krisztián öt éve kerékpározik, az utóbbi négy évben elsősorban a szerb kupa versenyein állt rajthoz. Az idei szezon több áttörést is hozott számára, hiszen először állhatott fel a dobogóra országos bajnokságon és kupaversenyen, szeptemberben pedig először húzhatta fel a szerbiai válogatott mezét. Krisztiánnal az idáig vezető útjáról beszélgettünk.
Gyerekkorod óta rendszeresen sportolsz, de nem a kerékpár volt az első a sorban. Hogyan lett mégis ez a szenvedélyed?
– Nyolc évig fociztam előtte, egyszer még az apatini Mladostba is beiratkoztam, de csak fél évet töltöttem ott, hamar visszamentem a kupuszinai csapatba. 2016 tavaszán kezdtem el tekerni. Eleinte egy mountain bike-on mentem az apatini csapattal edzésre. Gyorsan megértettem, átláttam ezt a sportágat, és fokozatosan, edzésről edzésre megszerettem. Minden alkalom után egyre több lett a motivációm, hogy újra kimenjek az országútra. Néhány hónap múlva megvettem az első bringámat.
Az apatini klub nagyon fontos közösség volt számodra ebben a kezdeti időszakban, ahogy ma is.
– Az apatini volt az első csapatom, a mai napig kulcsfontosságú abban, hogy szeretetből csinálom ezt az egészet. Nem egy kimondottan eredményre fókuszáló csapatról van szó, inkább egy barátkozós, lazább felfogású társaságba csöppentem, amelyben azért ott a versenyszellem is. Elsősorban barátokat szereztem itt, akikkel egy szép vasárnapon ki lehet menni tekerni, úgy, hogy mindannyian élvezzük az edzést. Azóta is időről időre együtt tekerünk.
Igaz, már abban az évben versenyeztem, de a 2016-os és 2017-es szezonban nem sokat tudtam a versenyszintű kerékpározásról. Amatőr licenccel versenyeztem a Duna-kupában, nem választottam szét a kirándulástól, az új tájak megismerésétől, a társasággal való szórakozástól. 2017-ben már szép eredmények születtek amatőr szinten, megnyertem az országos hegyi bajnokságot, a mezőnyversenyen és az időfutamon második lettem. Ezután Tarján Tibornak, a Duna-kupa fő szervezőjének klubjába, az újvidéki Elite-be mentem át, ahol merőben más hozzáállással és már a magasabb kategóriájú, felnőtt férfi licenccel vágtam neki a szezonnak. A 2018-as év jól sikerült, a csapatversenyben harmadikak lettünk a szerb kupában. Ez az idény hatalmas váltás volt, megláttam, mennyivel nehezebb ez a szint, mennyivel erősebb emberek vannak itt. 2019-ben is az Elite-ben maradtam.
A 2020-as év sok változást hozott a pályafutásodban, több szempontból is. Mennyire húzott vissza a rendkívüli helyzet?
– 2020 elején visszatértem az apatini csapatba. A szezon elején még az Elite-tel elmentem edzőtáborba, ennek is köszönhetően jól sikerült az alapozás, de márciusban beütött a járvány, így ezt a felkészülést nem tudtam kamatoztatni. A karantén ideje alatt is rengeteget tudtam edzeni, csakhogy a legtöbb versenyt meg sem rendezték, bosszantó volt. Az országost azért megtartották, ahol a nagy szökésben tudtam menni majdnem végig, két körrel a cél előtt fogtak meg. Ekkor láttam, hogy van eredménye az edzéseknek, viszont összességében túl kevés lehetőség volt abban az évben a vírus miatt.
A tavalyi szezon végén viszont újra váltottál. Mi volt ennek az oka?
– A felforgatott év vége felé ismerkedtem meg Marko Sudarićtyal, a zombori S Team vezetőjével. Ő végzi az országban talán a legmagasabb szintű, legösszetettebb rendszerű utánpótlás-nevelést, sok jó fiatal versenyző kerül ki a kezei közül. Nála kezdett például a most olasz profi csapatban tekerő Veljko Stojnić.
Az év elején azt a célt tűztük ki, hogy szerepeljek a Szerb Körversenyen. Komolyan felépített, bonyolult, napi lebontású szakmai program szerint edzek. Ez egy profi hozzáállású, eredményközpontú klub, ami meglátszik az edzésmunkán is, most például évi 15-16 ezer kilométerem lesz, majdnem kétszer annyi, mint korábban. Kezdetben fizikailag és mentálisan is megterhelő volt a váltás, de a sport iránti szeretet miatt át tudtam hidalni a kihívásokat. Az edzőmbe fektettem a bizalmat, és elfogadtam, hogy a céljaimért keményen kell küzdenem.
A munka fokozatosan kezdett is beérni, nyáron már volt néhány kiemelkedő eredményed.
– Fontos lépés volt májusban az Albán Körverseny, ahol a kraljevói Metalac mezében tekerhettem kölcsönben. Ötnapos volt, az első nemzetközi szakaszversenyem, ahol a 70 induló közül 23. lettem összetettben, és több embert is megismertem a válogatottból. Júniusban a šidi vajdasági kupán második lettem, több szerb kupaversenyen végeztem a top 10-ben. Később a hegyi ob-n negyedik helyet, a kritériumban pedig bronzérmet szereztem.
Nyáron meghívást kaptam egy egyhetes kraljevói edzőtáborba, amit azoknak szerveztek, akiknek esélyük volt indulni a szeptemberi Szerb Körversenyen. Itt beilleszkedhettem a válogatottba, és végül a B keretbe kerültem, amely Szerbia Fiatal Reménységei (Mlade Nade Srbije) névvel indult el a hazai körversenyünkön. Be szerettem volna fejezni ezt a négyszakaszos versenyt, ami sok profi vagy félprofi csapattal zajló, nemzetközi szövetség által szervezett viadal volt. Az első, Požarevac és Mionica közti 147 kilométeres etapot teljesítettem, kevéssel lemaradva a mezőny mögött, másnap viszont nagyot buktam 30 kilométerrel a cél előtt, felszakadt az állam, és le kellett szállnom, mert a helyszínen nem tudták elállítani a vérzést. Nagyon sajnálom, mert könnyű nap volt. A Rudnik volt a legkomolyabb emelkedő, amit kibírtam a főmezőnnyel, viszont egy rövidebb mászáson nekem jött egy szlovén.
Milyen tanulságokat vontál le, hogyan tudnád összehasonlítani ezt a versenyt a hazaiakkal, a hazai körülményeinkkel?
– A nemzetközi versenyek szervezettebbek, a mezőny nyugodtabb, profibb, magabiztosabb és persze sokkal erősebb. Nemzetközi összehasonlításban sajnos le vagyunk maradva, szervezésben és források terén is. Sok erős emberünk van, akik jobb körülmények között többre vihetnék, de nagyon kevés a lehetőség. A másik fontos különbség a nyugathoz képest a tömegesség, nálunk sokkal kevesebben kerékpároznak.
A szezon vége, szeptember nagyon jól sikerült, hiszen először válogatottmezben is rajthoz állhattál.
– Kissé váratlanul ért a lehetőség, a bukás utáni felépülésben még alacsonyabb intenzitással edzettem, mégis részt vehettem a magyarországi kétnapos Gemenc-kupán, Szekszárdon. Az első napon sokat tudtam segíteni a csapatnak, később leszakadtam a főmezőnytől, de végigmentem. A második napot nem tudtam teljesíteni, kijött a bukás miatti formaesés, görcsöltem és feladtam. Rögtön másnap jött Koviljban (Kabol) a szerb kupa versenye, ahol ilyen előzmények után semmiféle elvárásom nem volt. A 70 kilométer első fele nagyon nehéz volt, rengeteg támadással, mégis bele tudtam kerülni egy háromfős szökésbe. Hazaértünk, a sprintben pedig második lettem.
Mit jelent számodra ez az eredmény? Változott valami a hozzáállásodban, a céljaidban?
– Remélem, hogy ezután rendszeresen számítanak majd rám a válogatottban, és talán több nemzetközi versenyen is lehetőséget kapok. Ehhez viszont komoly edzésmunkára lesz szükség, folyamatosan bizonyítanom kell, hogy elég erős vagyok. A szezon után lesz egy rövid pihenőm, utána pedig kezdődik is a felkészülés a következő évre.
