Vitathatatlan, hogy 2008-ban, Željko Trajković érkezésével megmozdult valami a szerbiai birkózósportban. Az új elnök új lendületet adott legtrófeásabb sportágunknak, s néhány év útkeresés után telitalálatnak bizonyult az a döntése, hogy a bolgár Sztojan Dobrevet választotta ki szövetségi kapitánynak. Abban az időben két versenyzőnk, Davor Štefanek és Frísz Krisztián már érett és a legnagyobb sikerekre predesztinált birkózónak számított, s bár el-elcsíptek néhány érmet a világversenyeken, az igazi áttörés még váratott magára. Dobrev aztán kiváló szakértelmével és jó pedagógiai érzékével kihozta e két kiválóságból a maximumot, hiszen Davor olimpiát és világbajnokságot nyert, Kriszti pedig Európa-bajnok lett, hogy csak a legnagyobb eredményeket említsük meg. A bolgár azonban nem állt meg ezen: a két említett birkózón kívül még két fiatalt a világ élére repített, hiszen Nemes Viktor Párizsban léphetett a világbajnoki dobogó legtetejére, s amikor testvére, Máté is esélyt kapott, idén Nur-Szultanban ő is felállt erre az emelvényre, nem mellékesen olimpiai kvótát szerzett, ami talán a mostani hónapokban fontosabb cél a sportolóknak, mint egy-egy medál. A szerbiai birkózók a bő elmúlt egy évtizedben több mint két tucat éremmel tértek haza a fontosabb nemzetközi versenyekről, s ez egy kis ország esetében fantasztikus eredménynek számít, így ezek az eredmények biztosan aranybetűkkel kerülnek majd be Szerbia nagy sporttörténeti nagykönyvébe.
A jelen és a jövő: Frísz Krisztián (jobbról) és Nagy Szebasztián a magyarkanizsai fiatal győzelmével véget ért meccsen (a szerző felvétele)
Más kérdés azonban, hogy a szövetség, maga a birkózósport mindezt pénzzé tudta-e tenni. Nagy bajnokaink becsületesen megkapták jutalmukat az aranyakért, s ilyen szempontból sipkát kell emelni az állam előtt, hiszen a legnagyobbjaink egzisztenciája nagyjából meg is oldódott. De mi van a birkózással?
Ha ezt a kérdést feszegetjük, akkor bizony számos kérdőjel adódik, s nagy hibába esik az, aki csak az elmúlt évek sikereit teszi előtérbe. A birkózósport Szerbiában nagyjából olyan helyzetben van, mint a vízilabda: pillanatnyilag nagy a tündöklés, de a sötét felhők közeledtét máris láthatjuk. Természetesen nem mindegy, Szerbia a már megszerzett három olimpiai kvóta mellett hányat harcol még ki, az is nagyon fontos lenne, ha Tokióban érmet szereznénk, de a sportág jövőjét fürkészve az a legfontosabb, mi lesz az ötkarikás után. Nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy tudjuk, Štefanek és Frísz biztosan visszavonul a válogatottból, így érdemben csak a Nemes testvérek, valamint a honosított Mihail Kajaia jó eredményeire számíthatunk majd, már ami a kötöttfogást illeti. Ez úgy-ahogy még rendben is lenne, csakhogy az utánpótlás terén már siralmas a helyzet. Fiataljaink között csak Nagy Szebasztiánban van potenciál a komolyabb eredményekre, de evidens, hogy előtte még óriási munka áll, ha az U23 után a felnőttek között is mutatni akar valamit.
A november utolsó szombatján lebonyolított bajnoki négyes döntő aztán igazolta is a félelmeket, a kérdőjelek jogosságát. Az egyetlen izgalmas és szinte végig kétesélyes meccs, a Proleter–Spartacus összecsapás kis híján botrányba fulladt, és sajnos azok gerjesztették ezeket a szituációkat, akiknek birkózásban és sportszerűségben is példát kellene mutatniuk. Más kérdés, hogy nyomokban igazuk is volt, mert a szőnyegen látott bíráskodás siralmas volt, s csak találgathatunk, hogy a legjobb sípmestereink közül kettő például miért nem volt ott az eseményen, a megjelent két legmagasabb fokozattal rendelkező bírót pedig miért nem engedte fújni a szakmai testület vezetője, a világ egykori legjobb bírója, Vojislav Tabački. Nem jeleskedett a szervezés sem, a fennállása 100. évfordulóját és a 17. bajnoki titulusát ünneplő Proleter gáláján még egy pohár vizet sem lehetett venni a szebb napokat megélt, de gyorsan lepukkant „Kristálycsarnokban”, ahol még az üléseket is le kellett törölni a kosztól. A Szuperliga legrangosabb eseményéről a fiatalabb birkózók közül egyedül a 18 éves belgrádi Aleksa Ilić teljesítménye emelhető ki, mellette még nagyítóval sem lehet találni olyan reménységet, akit a nemzetközi porondon viszontláthatunk majd.
A mondóka lényege tehát az, hogy a fent említett nagy sikerek révén mégsem jutott több pénzhez és nagyobb megbecsüléshez a birkózás, a folyamatos szélmalomharcba belefáradtak a vezetők, a klubok ennyi pénzből képtelenek megfelelő utánpótlást kinevelni, a fiatalok az országtól nem kapnak segítséget a megfelelő felkészüléshez, nincs megfelelően képzett és tehetséges edzői káder, gyalázatosan gyenge a színvonal a ligá(k)ban, s nyílt titok, hogy a felnőttválogatott háza táján sincs minden rendben, mert olyan híreket lehet hallani, hogy egyesek nincsenek megelégedve Dobrev ténykedésével. (?)
Mindezekre nem lehet gyógyír az a tény, hogy 6 éve Nenad Lalović személyében szerb áll a birkózó-világszövetség élén, s nagyon hosszú még az az alagút, amelynek a végén az épülendő magyarkanizsai Vajdasági Birkózóakadémia és annak remélt eredményei látszanak.
2020 után tehát óriási felelősség hárul majd a mostani legjobbjainkra, főleg Nemes Viktorra és Nemes Mátéra, hogy odaadásukkal, szorgalmukkal és viselkedésükkel példát mutassanak a fiataloknak. Kivételes sportszeretetük, fegyelmezett életük és intelligenciájuk lehet a zálog arra, hogy eredményeiken felbuzdulva a fiatalok kitartsanak a rögös úton, hogy utánuk is legyen eredménye a szerbiai-vajdasági birkózásnak, s ne csak a szájhősködés, az arrogancia, a politikai dörgölődzés és a mutyizás jellemezze majd ezt a nemes sportágat hazánkban.
