Egy tornatanár ismerősöm mesélte néhány évvel ezelőtt, hogy életében először megbuktatott egy diákot. A gyereknek nem volt semmi baja, egyszerűen arról volt szó, hogy az egész tanévben nem hozott magával tanfelszerelést. No nem azért, mert családjának nem volt rá pénze, egyszerűen úgy gondolta a gimnazista diák, hogy neki nem kell testnevelésre járnia. Az utolsó óra előtt tanár barátom könyörgött neki, legalább arra az egy mozgásra hozza el a pacsnit, de a fiú akkor is utcai ruhában jelent meg az órán, így a tornatanár csak azért is behúzta neki a gamót. A történetnek még nincs vége: miután a tanuló hazavitte a bizonyítványt, a felháborodott apuka beviharzott az iskolába, és erélyes szavakkal kérte számon a tanártól a rossz jegyet. Szerencsére, az ismerősöm jól megtermett, közel kétméteres fiatalember, úgyhogy nyilván nem ijedt meg a szülőtől, de azt már nem tudom, miként végződött az eset…
(Csincsik Zsolt felvétele)
Nem kell messze mennünk, hogy lássuk, egy országban miként működhetnek jól a dolgok sportban, testnevelésben. Magyarország kormánya már vagy másfél évtizede óriási összegeket költ a sportobjektumokra, a klubokra, és jól működő rendszerrel támogatja a kiemelt sportágakat, de most nem ez a téma, hanem az iskoláskori sport.
Tudja-e a tisztelt olvasó, hogy a magyar iskolákban mindennap van tornaóra?! A nemzetstratégiában gondolkodó döntéshozók ugyanis felfogták, hogy egy nép csak úgy lehet egészséges, ha tagjai fizikailag is egészségesek, s ennek egyik kulcsfontosságú része az, hogy a sport, a mozgás által egészséges emberek nevelkedjenek. Mert hát mi mással lehet jobban megtartani vagy elérni az egészséget, ha nem a sporttal?!
Sportminiszterünk a napokban tájainkon látogatta meg a sportolókat, az iskolákat. Elmondása szerint immár mintegy negyven községben kereste fel az ottani diákokat, sportszereket ajándékozott, s arról biztosította a helyieket, hogy a kormány számára az egyik prioritás a diáksport, a helyi iskolák megfelelő felszerelése, végezetül pedig az, hogy minden csöppség sportoljon valamilyen szinten.
Ha alapból nem is hiszünk el mindent, amit a politikusok mondanak, Vanja Udovičić ezen szavai, igyekezete hitelesnek tűnik, hiszen aktív vízilabdázói pályafutása során a legmagasabb szintet járta meg, ő volt a világ legjobb játékosa, s nyilván kiskölyök korától kezdve keményen edzett az elért sikerért. Hosszasan lehetne diskurálni azon, vajon Szerbiának mi a dolga, hogy az annyi büszkeséggel bennünket eltöltő sportsikereknek a jövőben is örülhessünk, de evidens, hogy az iskolákban (ha nem az óvodákban…) kell kezdeni a kitartó munkát. Ha azt akarjuk, hogy jó sportolóink legyenek, már gyerekkorban megfelelő feltételeket kell nyújtani, hogy egyáltalán mozogni kezdjenek a lurkók, aztán a klubokat kell hathatósabban segíteni, hogy nemzetközi szintet elérő sportolókat neveljenek, aztán meg a szövetségeket és a válogatottakat kell megfelelően kikísérni, hogy a világ sportporondján helytálljanak. Móduszok ugyan vannak, de más út nincs. Mi legalábbis nem tudunk róla…
