2024. november 22., péntek

Világcsúcsról és más huncutságokról

A minap azon gondolkodtam, újságírói pályafutásom alatt milyen sokszor volt szerencsém az interjúalany kiválasztásánál, a téma, a sportág megválasztásánál. Legtöbbször ugyanis úgy sikerült mindez, hogy az illető sportoló a beszélgetés után nagyon rövid időn belül kimagasló eredményt ért el, abban a sportágban szép sikerek születtek, én meg büszkélkedhettem, hogy „tudtam én”, pedig tudta a fene! Esetleg csak sejthettem, hiszen a közel 30 éves tapasztalat csak ér valamit, de azért többnyire mégis a szerencsének tulajdonítom a dolgot.

Van olyan is, ha egy kimagasló sportolóval egy ideig nem foglalkozunk behatóbban, hát ideje őt elővenni, mert előbb-utóbb úgyis produkál valami rendhagyót. Így volt ez a múltkor is, amikor éreztem, nekem el kell mennem Zavarkó Vilmoshoz, a világ legjobb tekézőjéhez Óbecsére. Nem tudtam részleteket (csak annyit, hogy idén csapat-világbajnokság lesz Lengyelországban), de tudtam, majdcsak kihúzok belőle valamit, ami számomra és az olvasók számára is érdekes lesz. Ki is húztam, s erről mindjárt be is számolok (nyilván elsőként ebben az országban), de előbb hadd emlékeztessem önöket, hogy Vili két hete új világcsúcsot dobott Olaszországban, 771 fát döntött egy olyan pályán, ahol az előbbi 2008-as (!) rekord 677 fa volt. Mindenki elképedt, mert például az utolsó 30 dobása 221 fa lett, 14 kilencessel!

S hogy miként jön mindez az interjúhoz? Hát olyképp, hogy Vilivel gyönyörű óbecsei otthonában épp azt taglaltuk, ilyen lebonyolítási rendszerben meddig feszíthető még a világcsúcs. Ő azt mondta, valahol 755 fa környékén – amit ő már elért – megrekedhet. Egyvalamit azonban nem kalkulált be: saját magát! Mert ha a Neumarkt bolzanói otthonában a profik szempontjából rossz a pálya, hát akkor mennyi érhető el világbajnoki feltételek között, esetleg jobban dőlő bábukkal?!

Ismét szerencsém volt tehát, mert az interjú után bő két héttel már megint mindenki Viliről beszélt tekekörökben, s itt térek rá arra, amit megtudtam tőle a beszélgetés során. Nevezetesen azt, hogy Vili szerint a teke óriási lejtmenetben van Szerbiában, de az egész világon is, s nagyon fáj neki, hogy 14 felnőtt világbajnoki címét (a korosztályos aranyait nem is tudta megszámolni…) a kutya sem ugatta meg itthon, ráadásul a szerb válogatott vezéreként olyan „megkülönböztetett bánásmódban” részesült a szövetség részéről, hogy talán ő volt az egyetlen a világbajnok és továbbra is verhetetlennek tűnő csapatból, aki nem kapott havi járandóságot, amolyan „ösztöndíjat”. Vili ezért levelet írt a szövetségnek, és február 1-jéig adott határidőt arra, hogy ezt az igaztalanságot helyrehozzák, különben nem lesz többet szerb válogatott. Mondani sem kell, hogy az „ultimátum” gyorsan megértésre talált, mert azért csak jó Belgrádban a csapat és Vili eredményeivel dicsekedni, majd házalni, mert a világbajnok kegyeiért egyébként Európa összes tekenemzete aranyban fizetne.

Megkérdeztem Vilit arról is, szerinte miért hanyatlik ez a sportág, s főleg itt, ahol óriási hagyománya van az egyébként sajnálatosan (még?) nem olimpiai sportágnak. A fiatalember nem kertelt: „Azért, mert Szerbiában és a világszövetségben is matuzsálemek ülnek a vezetői székekben, akiknek csak az a céljuk, hogy minél rövidebb távon minél jobban megtömjék a zsebüket, a teke érdekeit pedig szem elől tévesztették!”

Hát erre varrjunk gombot!

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás