A sokszínűség szépsége

Az újvidéki születésű Bagi Lea egy héttel a tizenhatodik születésnapja előtt vágott neki a nagyvilágnak, és cserediákként tíz hónapot töltött Texasban. Megtapasztalta az amerikai iskolarendszert, volontőrködött, saját tárlata volt Dallasban, és nem utolsósorban, beszédet mondott Washingtonban a Fehér Házban. A fiatal lány hajszíne kiválóan tükrözi személyiségét, vidám, pozitív gondolkodású, igazi művészlélek. Sokakat megszégyenítő magabiztossággal és tudatossággal törtet álmai megvalósítása felé, és nemcsak saját céljaiért küzd, hanem másokat is motivál.

Beszélgetésünk alkalmával olyan érzés árasztott el, mintha Robin Sharma világhírű író könyvét olvasgattam volna. A Jövő vezetői csereprogram résztvevőjeként (Future Leaders Exchange – FLEX) nemrégiben az Amerikai Kuckó Művelődési Központban mesélt az óceánon túli tapasztalatairól. A jelenlevőknek alkalmuk adódott megtekinteni művészeti alkotásait is. Lea a Bogdan Šuput Formatervezői Szakközépiskola harmadikos diákja, grafikai dizájnt tanul.

Miért esett a választás a művészetre?

− Mindig is művész szerettem volna lenni, hiszen a művészeknek szabad kezük van, senki sem mondhatja meg nekik, hogy mit csináljanak. Szüleim már kis korom óta különböző művészeket állítottak mellém, akikkel együtt alkottam. Anyukám és apukám is kémiával foglalkozik, nincs sok közük a művészethez, de én sem vagyok kibékülve a matematikával és a fizikával. Én művészlélek vagyok. Szeretem a kevert technikát, de leginkább mégis a digitális szférában alkotok, az áll hozzám a legközelebb. A munkáim főleg embereket ábrázolnak, igazán szeretem megfogni az érzelmeket, a külső és a belső tulajdonságokat. Szeretem a részleteket, lépésről lépésre készítem alkotásaimat, és kedvelem a kísérletezést. A képeimnek összetett témájuk van, és mindegyiknek van egy rejtett üzenete, mint például az állatok vagy a Föld megmentése.

Mesélj a FLEX programról. Hogyan értesültél róla?

−A FLEX program egy eléggé versengős program, hiszen a több ezer jelentkező közül csupán 1,4 százaléknak hagyják jóvá a részvételt. Három tesztelés során rostálják ki a jelentkezőket, pszichológiai felméréseket szerveznek, fogalmazásokat kell írni, valamint rengeteg papírmunkával jár a jelentkezés, mintegy hat hónapos felkészülés előzi meg az indulást. Amikor már valaki bekerül a rendszerbe, akkor független amerikai bírák döntenek arról, hogy kit választanak ki. A FLEX program valójában az amerikai állam által finanszírozott ösztöndíj az elsős és a másodikos középiskolások számára. A program több kontinensen van jelen, Európában, Ázsiában, Afrikában, és a több ezer jelentkezőből csupán 40 fiatalt választanak. A programról az Amerikai Kuckó Facebook-oldalán értesültem, de nem ismertem senkit, aki jelentkezett volna erre a programra. Beszélgettem a szüleimmel, és mondtam nekik, hogy én ezt megpróbálom. Támogatták az ötletet. Megvan az alap  angol nyelvtudásom, hiszen már régóta privát angolórákra járok, és Angliában is már jártam, de a FLEX program szerint, nem a nyelvtudás a legfontosabb. Amikor valaki megkapja az ösztöndíjat, akkor a szervezők az utazás előtt segítenek az angol nyelv minél jobb elsajátításában.

Mégis milyen feltételeknek kellett megfelelni?

− Mi, akik megkaptuk az ösztöndíjat, valójában nem tudjuk, hogy milyen rendszer alapján lettünk kiválasztva. Inkább csak olyan találgatások vannak, hogy a vezetői szellem nagyon erős kell hogy legyen, ugyanakkor a magabiztosság és a kommunikációs készségek is fontos. Megismertem olyan személyeket, akiknek az angol nyelvtudásuk kiváló volt, de nem jutottak tovább. A pszichológiai felmérésnek is nagyon lényeges szerepe volt. Ez a program nem felel meg mindenkinek, hiszen nem mindenki bírja ki a sok változást. Az utazás előtt egyhetes tanfolyamon kellett részt venni, ahol felkészítettek bennünket a kulturális különbségekre, az iskoláztatásra stb. Az ott-tartózkodás ideje alatt nagyon sokan figyelnek ránk, és mindig készen állnak segíteni. A program résztvevői nagyon védettek. A befogadócsalád is felmérésen esik át, sőt még a szomszédok véleményét is kikérik arról, hogy alkalmas-e a család befogadni egy külföldi diákot.

Tizenöt évesen egy teljesen új országba, családba, iskolarendszerbe csöppentél. Ez milyen tapasztalat volt?

− Én voltam a legfiatalabb, aki megkapta az ösztöndíjat. Amerikában ünnepeltem a tizenhatodik születésnapomat. Augusztusban vágtam neki a nagyvilágnak, az indulás napján úgy éreztem magamat, mint egy madárfióka, aki kiröppent a fészekből. Egy kicsit meglepődtem, hogy Texasba megyek, a helyszínt nem lehetett választani, a program dönt róla. Amerikában már augusztusban megkezdődött a tanítás. Az első nap nagyon izgultam, az iskola tényleg úgy néz ki, mint a filmekben, kis szekrények vannak a könyveknek, a nagy sárga iskolabusz viszi a diákokat, mindenkinek van saját laptopja. Az osztálytársaim kedvesek, érdeklődőek és befogadóak voltak. Ott harmadikos lettem, de a negyedikes tananyagot hallgattam, hiszen az eddigi iskolai eredményeim és osztályzataim alapján ebbe a korosztályba soroltak be. Az iskolában négy kötelező (angol, matematika, közgazdaság és államtan) és négy választott tantárgyam volt, nekünk meg itthon 16–17 tantárgyunk van. Az osztályzás másként működik náluk, a tanár nem az egész osztály előtt mondja el, hogy ki milyen osztályzatban részesült, hanem elektronikus formában érkezik az értesítés. Ez azért van így, hogy ne legyenek megkülönböztetések az osztályzatok alapján, mivel szerintük az osztályzatok nem határozzák meg az intelligenciát. Ezzel a rendszerrel védettek a diákok, de szerintem nincs meg az az egészséges versengés, ami nálunk van.

Hogyan fogadott a család?

− Még a jelentkezési folyamat során egy igen összetett fogalmazást kellett írni a befogadócsaládnak, hogy ők is jobban megismerjenek. Le kellett írni a hobbijainkat, az érdeklődéseinket, és azt is, hogy melyik házimunkához értünk. A család teljes mértékben elfogadott és támogatott, úgy viselkedtek, mintha a saját gyermekük lennék. Nekik három gyermekük van, én lettem a negyedik, a legidősebb. Ez nagy változás volt számomra, hiszen egyke vagyok, ott pedig egyszerre három testvérem lett. Nagyon sokat tanultam, hiszen egy idő után már nem úgy gondolkodtam mint individuum, hanem mint egy testvér. Májusban, amikor befejeződött a tanítás, egy igazi amerikai ballagáson vettem részt, ahol elegáns ruhában, ballagó partnerrel kellett megjelenni. Az amerikai családom és barátaim is mind jelen voltak, nagyon jól éreztem magamat. Valójában ez már a program végét jelentette, és nagyon nehéz volt elbúcsúzni tőlük. Azt mondtam, hogy elhagyom a családomat, a barátaimat, és az otthonomat, azért hogy visszamenjek az otthonomba, a családomhoz és a barátaimhoz. Továbbra is tartom a kapcsolatot az amerikai családommal és a barátaimmal.

Milyen Texas?

 − Egyes részei teljesen kiépültek, korszerűek, a többi pedig olyan, mint a filmekben. Érződik az az igazi westernstílus, cowboycsizmákat viselnek, sőt vannak olyanok is, akik lóháton közlekednek. A lakosok azt szokták mondani, hogy ők nem angolul, hanem texasi nyelven beszélnek, érdekes az akcentusuk. Texasnak gazdag az állatvilága, így egy alkalommal tarantulapókkal is találkoztam a bejárati ajtónk előtt. Mondták is, hogy az ott teljesen normális jelenség, továbbá feketeözvegy-pókok és mérges kígyók is vannak Texasban.

Az iskola mellett, milyen feladatokat kellett teljesítened?

− A FLEX program elvárja, hogy önkéntes munkát végezzünk, a tíz hónap alatt mintegy 20 órát kellene volontőrködni. Cserediák társaimmal 124 órát dolgoztunk önkéntesként, amit élveztünk, és jó kis csapat kovácsolódott össze. A lokális koordinátorunk pedig nagyon jó feladatokkal látott el bennünket. Sokan azt hiszik, hogy az önkéntes munka unalmas, de ez nem így van. Én például a karácsonyi ünnepségen a gyerekekkel foglalkoztam, amit nagyon élveztem. Washingtonban pedig élelmiszerbankban dolgoztam, dobozokba pakoltuk az élelmiszert a hurrikán károsultjainak. A mi pár óra munkánkkal legalább 25 családot láttunk el élelmiszerrel, ez nagyszerű érzés.

Amerikai tartózkodásod alkalmával sem hagytál fel a művészettel.

− Amerikában is sokat alkottam. A cserediákélményemet is megrajzoltam, és az alkotásnak a Beauty of diversity (A sokszínűség szépsége) elnevezést adtam. Megpróbáltam elmagyarázni azt az érzést, amely nekem ablakot nyitott a világ felé. A képen egy lány portréja van, akinek a haja zöld és kék. A zöld a növényzetet jelképezi, a kék pedig a tengereket, a ruhája zászlókból van, mégpedig azoknak az országoknak a zászlajából, amelyekben a FLEX program jelen van. A programnak köszönhetően több mint hetven országból ismertem meg diákokat, és ennek a szépsége óriási. Az Egyesült Államok Nemzetközi Oktatással Foglalkozó Tanácsa (American Councils for International Education) meghirdetett egy pályázatot, úgy döntöttem, hogy elküldöm az alkotásomat. Nagy meglepetésemre meg is nyertem. Mivel az önkéntes munkában is jól teljesítettem, társaimmal együtt jutalomutazásban részesültünk, és San Antonióba látogattunk. Ott az egyik helyi koordinátor felajánlotta, hogy legyen önálló kiállításom Dallasban. Először azt hittem, hogy ez csak egy ötletelés, de végül mégis sor került a kiállításra, mégpedig egy ötcsillagos szálloda halljában, a Roscom Alapítvány gálájának a része volt a tárlatom.

Mindezt követően a Fehér Házban motiváló beszédet tartottál a nemzedéked nevében. Mi volt az üzeneted?

− Kaptam egy ajánlatot a FLEX program vezetőjétől, hogy a Fehér Házban képviseljem a FLEX diákokat, valamint hogy a szenátoroknak, a nagyköveteknek és a program támogatóinak bemutassam a művemet. Nemcsak önmagamat képviseltem, hanem egy országot és a FLEX családot is. Számomra ez kiteljesülő érzés volt. Felemelő volt hallani az emberek véleményét és reakcióját a beszédemre. A célok megvalósítása és az álmok beteljesülése motivált, valamint az, hogy másokat is inspiráljak és tegyek valamit a közösségért. Az üzenetem pedig az volt, hogy soha senki ne adja fel a kemény munkát, mert idővel visszafizetődik. Az alkotásom pedig megtalálta a helyét a Fehér Házban.

Most a FLEX program Újvidék város képviselője vagy.

− Amikor visszajöttem Szerbiába, jelentkeztem egy pozícióra, amelyet azok számára hoztak létre, akik már részt vettek a programban. Így történt az, hogy megválasztottak a város képviselőjének. Ez a kitüntetés azzal jár, hogy minden hónapban új projektummal kell előrukkolni, és meg is kell azt valósítani. Ezek olyan projektumok, amelyek serkentik Szerbia és Amerika kapcsolatát, valamint erősítik és összekapcsolják a közösséget. Az Egyesült Államok is támogatják a munkánkat, és igazán megtisztelő az, hogy Belgrádban az Amerikai Nagykövetségen kell bemutatni az elért eredményeket. Az a célom, hogy minél többen megismerjék a FLEX programot.

További terveidben mi szerepel? Szeretnél visszamenni Amerikába?

− A középiskola után Amerikában szeretném folytatni tanulmányaimat, így már nézegetem az ottani egyetemeket. Mindenféleképpen a művészetet kívánom folytatni, valójában a marketing és a művészet kereszteződése érdekel, azzal szeretnék foglalkozni. Az írás is nagyon érdekel, szeretnék motivációs könyveket írni, valamint alkotásaim árusítása is a jövőbeni terveim között szerepel.