Banka Lívia alakítását a színpadon minden korosztály vastapssal jutalmazza, mert kis-nagy szerepéből egyaránt a maximumot hozza ki. Az életműdíjas és Pataki-gyűrű díjas, csókai születésű művésznő kétszer az évad legjobb női főszereplője volt az Újvidéki Színház közönségének szavazata alapján. Jelenleg Douglasné a Tom Sawyer kalandjaiban, Hindi a Mikvében, Pintorović bég anyja a Hasszán aga feleségében, Lady Mortimer a II. Edwardban, Cája a Feketében, Lujza a Kovácsokban, továbbá a Don Quijote second handban mutatja meg újabb és újabb arcát. Az Újvidéki Színház 45. születésnapja alkalmából a művésznővel, aki egyik oszlopos tagja a társulatnak, az örök szerelméről beszélgettünk.
Már főiskolásként játszott az Újvidéki Rádió drámatársulatában, majd az Újvidéki Művészeti Akadémián szerzett diploma után nyolc évig. Milyen tapasztalat volt A dzsungel könyvétől kezdve Shakespeare Hamletjén át sok-sok gyönyörű hangjátékot készíteni?
Fotó: Dávid Csilla
– Kiváló iskola volt kosztüm, kellék, fény nélkül egy úgynevezett süket szobában állni, ahol csak én vagyok és a hangom. Csak a hangomra hagyatkoztam, és egy hangjátékon belül sokszor négy-öt szerepet is megformálhattam. Nem hiszem, hogy a színpadon valamely rendező rám osztotta volna a Hamletban Ophelia szerepét, a rádióban viszont ezt is eljátszhattam.
Mit jelent számára az Újvidéki Színház társulata, ahová a Rádió drámatársulatának feloszlatása után szerződött 1993-ban, és azóta is a tagja?
– Kezdetben munkalehetőségnek tekintettem, most már a bőröm alatt is ez a színház van. Az Újvidéki Színház társulatában még a régi színházépületben, az Ifjúsági Tribünön kezdtem játszani. Egy összezsúfolt öltözőből, pici társalgóból indult az Újvidéki Színház története. Ott ismertem meg a régi „nagyokat” – Romhányi Ibi, Fejes György, Ferenczi Jenő, Faragó Árpád… színművészeket –, akiktől igazán sok mindent el lehetett lesni. Szoktam mesélni a fiatal kollégáimnak, kolléganőimnek arról, hogyan készültek ők a szerepre.
Az Újvidéki Színházban segítünk egymásnak, ismerjük egymás örömét, bánatát. Barátkozunk két próba között is, sőt volt, hogy az ünnepeket is itt töltöttük. Összeszokott kis csapat, de szívesen fogad be új tagokat is. Perfekcionista kis társaság, szereti magát megmérettetni, szeret újat tanulni. A maximumot akarja magából kihozni.
Nagyon szeretem a hivatásomat, nem is tudnám elképzelni, hogy mással foglalkozzam. A színház számomra örök szerelem, holtomiglan-holtodiglan házasság. Jó kis stressz, amikor bemutató előtt ott állunk a függöny mögött. Szeretném, ha valaki olyankor megmérné a pulzusunkat vagy a vérnyomásunkat, mégis örülök, amikor a közönség velem sír vagy nevet.
Milyen kihívásokkal kellett megküzdenie a társulat tagjaként?
– Nekünk nem volt soha olyan szerencsénk, hogy minden adott legyen egy előadás elkészítéséhez. Amikor például a színház a harmincadik születésnapját ünnepelte, előtte újították a nagyszínpadot, rakták le a színpaddeszkákat. Mi a Macskajátékot próbáltuk, az Újvidéki Színház ugyanis ezzel a darabbal nyitotta meg a közönség előtt a kapuit. Nem zavart bennünket a munkások jövése-menése, a gépek zúgása. A nézőtéri előcsarnokban próbáltunk, csak az utolsó egy-két próbánkat tartottuk a színpadon. Tájolásra, vendégszereplésre a régi autóbuszunkkal jártunk, amelyben fűtés sem volt. Imádkoztunk, hogy odaérjünk, ahová elindultunk. Volt olyan kisszínpad, ahol nemhogy fűtés, még kályha sem volt. Azon csodálkoztunk, hogy közülünk soha senki nem fázott meg, nem volt beteg a vendégszereplések idején.
Miért szeret a fiatalokkal dolgozni?
– A lelkesedésük láttán újult erővel csapok a munkába, bemutató előtt pedig biztatom a lámpalázas kolléganőket: „Lányok, az önbizalom fél siker!” Soha nem hittem abban, hogy a színpadon csak az a fontos, amit én csinálok. Ez olyan, mint a foci. Ha kapok jó labdát, akkor tudok gólt rúgni. Ugyanakkor, ha én is adok egy jó labdát a társamnak, és gólt rúg, akkor győzünk. Ehhez az kell, hogy az edző berakjon a játékba, ne üljek a kispadon.
Mi a szerepformálás titka?
– Minden figurához, szerephez van egy kulcs, ha az ember megtalálja hozzá a kulcsot, onnantól kezdve már lehet benne lubickolni. Nem az számít, hogy mekkora a szerep. Szeretem a jó kis szerepeket, amelyeknek van egy kis kapaszkodója, azt gyorsan megragadom, és már lehet is vele zsonglőrködni. Olyan ez, mint a kis zenélő dobozok. Egy gesztussal, egy kellékkel vagy egy hangsúllyal a dobozt ki lehet nyitni, s akkor magától muzsikál. A Pogánytáncban, amelyben Kate-hez, a kedvenc szerepemhez a zsebkendő hozta meg a „kulcsot” a zenélő dobozhoz. Ahogy a kezembe vettem a zsebkendőt, már nem foglalkoztam vele, mert nem volt semmi gondom a szereppel. Az egyik fesztiválon a kritikus elmesélte a zsebkendőm dramaturgiáját. Azóta is használom a zsebkendőt, például a Csókos asszonyban, sőt a Tom Sawyer kalandjaiban is van zsebkendőm. Amikor a Tom Sawyer rendezője azt mondta, szerinte az a nő, akit alakítok, boszorkány, meglódult a fantáziám: kezdtem szórni a sót, bűbájoskodni és varázsolni…
A színházon kívül minek örül, mi boldogítja?
– Az embernek fiatal korában a karrier, a színház a legfontosabb. Később, amikor gyerekei születnek, átértékelődik a fontossági sorrend. A gyerekeim a legfontosabbak, nekik és az ő sikereiknek örülök. Temerinben lakunk, csöndes környéken, házban, nagy kerttel, udvarral, kutyával, macskával. Szeretek a virágok körül bajlódni, és néha még kertészkedés közben is azon töröm a fejem, hogyan lehet például megoldani egy jelenetet. Szeretek kikapcsolódni a barátainkkal, társasjátékot játszani vagy kirándulni. Szeretek sütni-főzni. Kalácsot sütni is szeretek. Vagy két próba között, vagy este főzök. Mint minden nő, mi, színésznők is leleményesek vagyunk, főzés közben is lehet szöveget tanulni, énekes szerepet gyakorolni.
