2024. december 24., kedd
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Otthon érzem magamat a színpadon”

Zsiga Pállal a zenészek világában kalandoztunk

Zsiga Pál hegedűművész virtuóz módon szólaltatja meg a hangszerét. A Szabadkai Zeneiskola tanáraként a diákjainak is igyekszik átadni a zenélés szeretetét. Emellett Zsiga Pál a nagy múltú Szabadkai Filharmónia vezetője is. A zenekarral fergeteges koncerteket adnak, akárcsak a Garden Quartet vonósnégyessel is. A klasszikus zenei gyöngyszemek mellett, populárisabb dallamokat, filmzenéket is játszanak. Zsiga Pál szólókoncerteket is ad, de szereti felkutatni a ritkán vagy élőben még sosem előadott zeneműveket is, és ezeket bemutatni a közönségnek, zenekarral vagy szólóban. A hegedűművésszel ezúttal a zenészek életébe kukkantunk be.

Mikor döntötte el, hogy zenész szeretne lenni?

– Mivel zenészcsaládba születtem bele, nem is volt kérdéses, hogy zenész leszek. Mindennap hallottam, hogy valaki muzsikál vagy gyakorol. Nekem ez természetes volt. Gyerekkorom óta a zene érdekel, és ebbe is szerettem bele. Ötévesen kezdtem el hegedülni. Először édesapám tanított, azután besegítettek a rokonok is. Ami a továbbiakat illeti, mindenképpen megemlíteném Pekár Tibor tanár urat, neki köszönhetek szinte mindent. Számíthattam rá, mindig segítőkész volt, és lelkesen próbálta nekem átadni a nagy tudását.

A koncertek egy egészen különleges idegállapotot eredményezhetnek. Mire gondol fellépéskor?

– Kifejezetten otthon érzem magamat a színpadon. Tényleg nagyon szeretek hegedülni és koncertezni, amikor kiállok a színpadra az nekem olyan, mintha egy másik dimenzióba kerülnék. El sem tudom mondani mennyire élvezem. Szeretek kommunikálni a közönséggel, az emberekre nézni és mosolyogni, mert annyira jól érzem magamat. Szeretem a koncertek előtti feszültséget is. Minden fellépés stresszt okoz a zenészeknek. Nekem a várakozás okozza ezt. Keveredik a lámpaláz az izgalommal. Ugyanakkor ez teljesen normális. A világ legnagyobb hegedűsei – David Oistrakh, Yehudi Menuhin, Jascha Heifetz –, maguk is mondták, hogy izgultak a koncertek előtt, pedig nekik nem is volt miért. Kérdezték már tőlem, hogy miért nem tudtam ennyi év után hozzászokni. Ehhez nem lehet hozzászokni. Talán épp az lenne baj, ha hozzászoknánk, mert akkor nem lenne komoly a hozzáállásunk, félvállról vennénk a felkészülést, elvégre majd csak túl leszünk rajta. Én nem vagyok ilyen. Ha valamit elvállalok, akkor azt igyekszem a lehető legjobban megoldani. Nem is tartom magamat művésznek, egyszerűen csak zenésznek, hegedűsnek.

Molnár Edvárd felvétele

Molnár Edvárd felvétele

Mi mindent foglal magába a zenészélet?

– Akárcsak minden másnak, megvannak a maga előnyei és hátrányai. Ez hivatás és életmód, nem csak annyiból áll, hogy kiállunk a színpadra, mosolygunk és zenélünk. A közönségnek nem szabad észrevennie, ha például betegek vagyunk, vagy más problémánk van. Nemrég ujjhüvely-gyulladással és repedt bordával is koncerteztem. Gondolnunk kell arra is, hogy ezekről a fellépésekről felvételek készülhetnek, és azokon nem jó, ha meglátszik, hogy nem érezzük jól magunkat. Nagy az elvárás a zenészek irányába, és minél többet igyekszünk felmutatni, annál nagyobb. Volt időszak, amikor úgy éreztem, nincs megbecsülve az, amit csinálok. Sokáig úgy gondoltam, hogy keményen gyakorolok, és amikor kiállok, majd én megmutatom mindenkinek mit tudok. Holott a lényeg az, hogy senkinek sem kell bizonyítani, csak saját magunknak. Saját magunkat kell csak legyőznünk. Jó tudni azt, hogy mindent megtettünk annak érdekében, hogy előremenjünk. Ezt a fiataloknak is mondogatom. Sok idő kellett, mire erre rájöttem. Az sem számít, hogy öt vagy ötszáz ember előtt zenélünk. Nekem a folyamatos fejlődés a legfontosabb, hogy jobb legyek attól az énemtől, aki tíz évvel, egy évvel, egy hónappal vagy egy nappal ezelőtt voltam. Ha ezt sikerül elérnem, máris győztem. Nem tűröm a stagnálást. Nehéz megértenem azokat az embereket, akik épp csak azt teszik meg, amit muszáj. Nem akarnak fejlődni, javulni, továbbmenni. Ezt nem tudom megérteni a diákoknál, más zenészeknél, senkinél sem. Az ilyen emberekkel nem tudok mit kezdeni.

Mennyire fontos a rendszeres gyakorlás, a felkészülés?

– Nagyon fontos. A gyakorlás ellen számos kifogást felhozhatunk, de egy vérbeli zenész sok mindent feláldoz. Sok időt szentel akár egyetlen fellépésre való felkészülésre is. Gyakran megtörténik, hogy míg mások pihennek, mi órák hosszat gyakorolunk. Nem könnyű, amikor például kint gyönyörű verőfényes napos idő van, ráadásul hétvége, mindenki a szabadban sétál, kirándul, mi pedig bent gyakorolunk a szobában. Nekem sincs mindig kedvem hozzá, de ez is a komoly hozzáállás része. Ha nem gyakorolunk, kopni kezd a tudásunk és a képességünk. Minél többet beleteszünk abba, amivel foglalkozunk, annál többet tudunk visszaadni. Másfelől viszont időnként persze pihenni is kell, mert attól még jobbak leszünk. Senki se gondolja azt, hogy amikor befejezzük a tanulmányainkat, akkor már mindent tudunk. Ez nem úgy van, a lényeg csak akkor kezdődik. Életünk végéig tanulunk és akkor sem tanulunk meg mindent. Két élet sem lenne elég hozzá. Valamikor a zenészélet sajnos a családi élet, a magánélet rovására megy. Ezzel tisztában kell lenni, amikor ezt a hivatást választjuk. A család támogatása rengeteget számít. Ha az ember minden téren stabil, sokkal jobban tud teljesíteni. Ez nemcsak a zenére vonatkozik, hanem általában bármire.

Legyen szó zenekaros vagy szólófellépésről, gyakran ritkaságokkal, kuriózumokkal lepi meg a közönséget, olyan szerzeményekkel, amiket még senki sem játszott vagy nagyon régen...

– Amikor olyan műveket választok eljátszani, amiket mások korábban nem igazán, és megkérdezik tőlem miért teszem ezt, akkor azt válaszolom azért, mert félek tőlük. Kihívást jelentenek, azon vagyok, hogy megoldjam a feladatot, elérjem a célomat, és amikor kiállok a színpadra, megpróbálom százszázalékban odatenni magamat. Nyilván előfordul, hogy nem minden sikerül úgy, ahogyan azt elterveztem, de megéri törekedni, mert máskor minden csodálatosan alakul. Senki sem tökéletes, de amikor kiállunk a színpadra, az a lényeg, hogy megpróbáljuk a legtöbbet nyújtani.

Habár az elmúlt évek megpróbáltatásokkal voltak tele a koronavírus-járvány miatt, mégis sikerült koncerteket szervezni, több ízben jótékonysági célzattal, a ferences templomban is...

– Szeretek templomokban is játszani, de a szabadkai ferences templom áll a legközelebb a szívemhez. Zdenko Gruber atyával nagyon jó a kapcsolatunk, több koncertet is szerveztünk már együtt. Nagy segítséget kapok a barátoktól, kollégáktól. A tervek szerint az idén a Szabadkai Filharmóniával, a Garden Quartettel és szólóban is több fellépésem lesz. Nemrég egy kis kamarazenekart alapítottam, szabadkai középiskolásokból. Felléptünk már Szabadkán, hamarosan pedig Topolyára megyünk versenyezni.

Mik a további tervek?

– Két évvel ezelőtt megálmodtam a Lányi Nemzetközi Karmesterversenyt, amely meg is valósult online, persze sok segítséggel. Megközelítőleg négyszázan jelentkeztek rá, az egész világból, többen, mint azt gondoltam volna. Nem volt könnyű helyzetben a zsűri. Azon gondolkodom, hogy jó lenne az idén is megszervezni, elvégre két nagy évforduló is van, Lányi Ernő, a Szabadkai Filmharmónia alapítója halálának százéves évfordulója, és 115 éves a Szabadkai Filharmónia. A Lányi-verseny viszont ezúttal a zenészeket célozná meg. Lehetne kategória a tanulóknak és a hivatásos zenészeknek is. Szerintem Szabadka megérdemel egy ilyen versenyt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a megmérettetés Lányi Ernő nevét viseli. A szívügyem, hogy az emberek megismerjék Lányi Ernő tevékenységét és műveit, mindenhol a világban. Szeretném, ha minél többen hallanának Szabadkáról és Lányiról.

Nemsokára Zágrábban játszok majd Lányi Ernő- és Gaál Ferenc-műveket is. Felkérést kaptam, hogy a Horvát Kamarazenekarral szólóestet tartsak. Lányi és Gaál is kiváló zeneszerzők voltak, könnyen hallgatható, szívhez szóló műveket írtak. Bárhol játszottuk, a közönségnek nagyon tetszett. A kollégák is szeretik játszani.

Jövőre Kínába megyek egy szólókoncertkörútra, amelynek egyik állomása Peking lesz. A megbeszélések még a koronavírus-járvány előtt elkezdődtek, és most folytatódnak az egyeztetések, mert Kína nemrég megnyílt. Szabadkai, magyar és szerb zeneszerzők műveit adnám elő, például Petar Stojanovićét, de nem maradna el Lányié és Gaálé sem. Nekem nagyon fontos az is, hogy Szabadkát képviseljem. Nagy szerelmese vagyok továbbá a magyar, cigányos daloknak, mint amilyen a Hubay Jenő-féle Hullámzó Balaton tetején, de Sarasatet is szeretem.

Sokfelé lépett fel külföldön, milyen élményekkel tért haza?

– Nagyon szépekkel, legyen szó Olaszországról, Spanyolországról, Németországról, és természetesen Magyarországról is. Szeretek meghallgatni más zenészeket is. Jó érzés tudni, hogy mindig van hova fejlődni. Ebben nincs semmi rossz vagy szégyellni való. A tanáraim is arra tanítottak, hogy a művészet iránt szerénységgel és alázattal kell viseltetni, attól az ember csak még nagyobb lehet. Egymástól tanulni a legjobb.

Nagy népszerűségnek örvend Szabadkán a tanári koncert, amikor a zeneiskola tanárai lépnek fel a Városháza dísztermében. Ezt miért tartja fontosnak?

– Nyugati országokban járva az is érdekelt, hogy ott mi történik a zeneiskolákban, az aktív zenészek körében, mi minden viszi előre a szakmánkat. Szeretem megfigyelni ezeket a folyamatokat. Valahol kötelező is, hogy a tanárok évente legalább egyszer fellépjenek. Jó ötletnek tartom, ezért kezdeményeztem nálunk is. Szeretném, ha megmaradna. Mindig telt ház van, és nagyon élvezzük a kollégákkal.

Merre tovább?

– Szeretek előre menni és nem hátra. Nem szeretek lemaradni sem. Nem szabad leragadnunk. Ne csak azt nézzük, hogy mi volt régen. A mostani körülmények között is próbáljunk meg helytállni. Szabadkának nagy zenei múltja van, a zenei életet, a kultúrát most kellene újból biztos alapokra helyezni. Amikor apám annak idején kezdte a szakmát, rendes zenekar volt a Szabadkai Népszínházban. Több éve motoszkál a fejemben, hogy lehetne Szabadkának egy hivatásos zenészekből álló városi zenekara, amely itthon tartaná a tehetséges diákjainkat. Kezdetnek ez lehetne egy vonós kamarazenekar, amely koncerteket tartana a kiemelt intézményeinkben, látványos épületeinkben, musicaleket, operettelőadásokat kísérne a színházban, templomokban zenélne ünnepi misék alkalmával és hasonlók. Szabadka ezt is megérdemelné.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás

Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele