Épp szieszta időben érkeztem meg a városba. Nem nagy reménnyel, hogy majd valami extrát látok, hiszen az előző napokban már felkerestem a sziget több városát is, és hogy finoman fogalmazzak: elég laposak voltak. Nem a tengerparti üdülőfalukat jártam be, hanem Szardínia belsejében csavarogtam, hiszen ott lehet képet kapni a valódi mindennapokról. Létezik olyan mondat, hogy itáliai és nem nagy durranás? Nem, ez lehetetlen! De az Iglesias nem is olasz, hanem spanyol. Hogy is van ez a történet?
Nevéből kiindulva valóban spanyol városról van szó, de ezer kilométerre a hispán partoktól, olasz földön. Ez még nem is lenne meglepő, hiszen számos exklávé vagy gyarmat van ettől távolabb is. A spanyolok viszont nem hódítottak a Földközi-tenger vidékén. Akkor hogyan alakult ki ez az egyetlen spanyol város távol az anyaföldtől? A történet valószínűleg még hatezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Mediterrán vidék kedvező klímája miatt megtelepedett az ember a mai Szardínia szigetén. Több kultúra virágzott, aztán bukott meg. Állomásoztattak itt légiókat a rómaiak, barbárkodtak az oszmánok, időnként Pisa, Velence és Athén is bele-beleszólt az itteni történelem folyamába. A XII. században ezüstöt találtak a környéken. Ez idő tájt éppen a longobárdok birtokolták a vidéket. Grófokat küldtek a szardíniai birtokokra, akik egyesítvén azokat megalapították Villa Ecclesiae-t (Templomfalu). Felépítették Salvaterra kastélyát, majd védőfalakat, bástyákat, kórházat, iskolát emeltek. Villa Ecclesiae Szardínia legfontosabb városa lett. Európa akkori ezüst- és ólomszükségletének tizedét a város alól bányászták ki. Pénzverdét létesítettek, ami később a város vesztét okozta. A bányászvárost 1324-ben fél évnyi ostrom után elfoglalták (felszabadították) a spanyolok, az újonnan megalakult Szardíniai Királyság első szabad városává tették és átkeresztelték Iglesiasra. A négyszáz éves aragóniai-spanyol uralom alatt lényegében csak a bányák kifosztása zajlott és egy erős spanyol közösség létrehozása, akik nem az olaszokhoz, hanem a spanyol koronához lesznek hűek.
A négy évszázadnyi spanyol irányításból mára csak néhány kézzelfogható dolog maradt meg: a városkép, pár korabeli épület és a város neve. De jobban szétnézve a városban azért még jó néhány dolog köthető a spanyolokhoz. Iglesiasnak például világhírű ásványkincsgyűjteménye van, amelyet az Ásványtani múzeum termeiben őriznek. A legkorábbi leletek még a longobárd-spanyol időszakból származnak. A múzeum épületében eredetileg a helyi bányásziskola gyakorlati oktatását végezték, aztán, amikor a bányászat hanyatlani kezdett, megnyílt a múzeum. Iglesiasban több évszázadon át a bányászaton kívül nem történt semmi. A leleményes mai olasz városlakók viszont ebből is bizniszt tudnak csinálni. Karneválokat, felvonulásokat, íjász- és lovasbemutatókat rendeznek, amelyeken bemutatják milyen is volt az élet a virágzó spanyol uralom idején, miket ettek-ittak az emberek, hogyan éltek. Több százan középkori népviseletbe öltöznek és fesztivált rendeznek a város napján. Ilyen-olyan köveket árulnak úton-útfélen, amelyek állítólag a helyi bányákból származnak. A tavernák itallapján előbb van a sangria, utána az olasz borok. A főtéren Quintino Sella geológus kőszobra áll, aki a spanyolok által végzett bányászatot emelte profi szintre. A város fölött ma is az a Castello di Salvaterra áll, amelyet akkor építettek, amikor az ezüstöt bányászni kezdték. Iglesias dómjának építését szintén azok a grófok finanszírozták, akik felfedezték a városban és alatta rejlő kincset.
A szardíniai olaszok háromszáz éve ugyan ismét birtokba vették őseik földjét, de a spanyol időszakot nem tudják meg nem történtté tenni. És nem is akarják, hiszen Villa Ecclesiae, azaz Iglesias ugyanannyira a spanyoloké is, mint az olaszoké.
Nyitókép: Iglesias a Guelfa-toronyból
Nyitókép: Iglesias a Guelfa-toronyból
