Háború van most a nagyvilágban
Isten sírja reszket a szent honban.
(Vörösmarty Mihály: A vén cigány)
Ágoston Sándor református lelkész, majd püspök, neves író és közéleti személyiség 1882. május 8-án született Bácsfeketehegyen, s a hosszú, megpróbáltatásoktól terhes szolgálat után 1960. június 23-án szülőfalujában tért meg a Teremtőjéhez. Saját elmondása szerint az isteni gondviselés útmutatásának köszönhetően 1906-ban a drávaszögi Kórógyon kezdte a lelkészi pályáját. A pályáját – és nem a lelkészi hivatását, mert ez utóbbit, ahogyan erre maga is szívesen emlékezett, az általa oly nagyon szeretett kórógyi híveitől tanulta meg. Ő nem lelkészként került a Dráva mocsárvilágába, ő ott, abban a közösségben vált Isten hűséges szolgálójává. Később is szívesen emlékezett rá, hogy az igehirdetést mindig a falu lakóinak az elvárásaihoz igazította, prédikációinak sikerét mindig a hívek tekintetéből olvasta ki. S a hallgatóság mindig tévedhetetlennek bizonyult – szokásai, ősi erkölcsi szempontjai mentén fogalmazta meg az elvárásait, melyekkel magához formálta, alakította a lelkészét is.
1910. december 25-én a Szlavóniai Magyar Újság ünnepi számában jelent meg Ágoston Sándor Karácsonyi gondolatok című ünnepi írása. Mintha szentbeszédbe szőtte volna gondolatait, ihletett megszólalásában elmondta: a karácsony a történelem során mindig az elcsöndesedés, a megbékélés, a remény ünnepe volt, másnap azonban rendre ismét rátörtek a gondok a mindennapok emberére. „Pedig nem ilyen karácsonyt ígért a könyörülő Isten Ésaiás által a szélvésztől hányatott, vigasztalástól megfosztott népnek.” A továbbiakban a hitében erős, népével együtt érző lelkész bontotta ki az igazi szabadság fogalmát: „Oh, te szegény, szélvésztől hányatott, vigasztalástól megfosztott emberi lélek! – szólította meg immár a saját híveit. – Elég volt már a hányattatásból, elég volt már a nyomorgásból, eléggé megviselhették már lelkedet-testedet a bűnök. Elkél már néked is a pihenés, a nyugalom, a csendesség, a béke. Ne légy te hasonlatos ahhoz a nyomorult római rabszolgához, hiszen nem vagy te már szolga, hanem szabados. Bűneidnek zsarnokságát megtörte már a te Megváltód, kivel az ő szent asztalánál a békességnek új szövetségére léptél. Az ő békességének szövetsége pedig meg nem tántorodik – azt mondja a te könyörülő Urad.” A megváltás révén fölszabadított ember, a szabados, a szabad akarata értékét és erejét ismerő egyén Ágoston Sándor lelkészi pályája során mindenkor az erkölcsi elkötelezettségre történő hivatkozás alapja volt.
1913. december 25-én, a Szlavóniai Magyar Újság karácsonyi számában jelent meg Ágoston Sándor Békesség és jóakarat című, ugyancsak egyéni hangú írása.
A gyűlöletnek viharzó tengere vesz körül bennünket – írta a lelkész –, amely ádáz dühvel ostromolja türelmünket, elszántságunkat, kitartásunkat. Mi pedig egyre halványuló reményekkel várjuk az irigység tengerének elapadását, a gyűlölet viharának elcsendesedését. Várjuk, hogy lesz-e már valaha nekünk is igazi, szent karácsonyunk. „Megérjük-e, hogy békességben lakhassunk azon a földön, amelyet egykor őseink vére áztatott, s a mi verejtékünk tett termékennyé. Megérjük-e, hogy békességben vallhassuk magunkat magyaroknak, s békességben nevelhessük gyermekeinket anyanyelvükön? Megérjük-e, hogy templomainkban szívünk szerint magyarul imádkozhassunk s énekelhessünk Istenünkhöz, s minket ebben meg ne háborítsanak az ő szolgái. Megérjük-e egyszer, hogy jóakarattal legyenek hozzánk az itt lakó emberek?” Megérjük! – válaszolta Ágoston Sándor a saját kérdésére. – Egyszer valamikor meg fogjuk érni! Ha mi nem, a gyermekeink, ha azok nem, akkor az unokáink! „De addig, amíg ez az idő el nem érkezik, minekünk igazi karácsonyunk nem lesz, hanem csak adventünk, a várakozásnak, a béke után való epekedésnek, a jóakarat után való szomjúhozásnak, a Messiás eljövetelében való reménykedésnek adventje.” Majd így folytatta: „Szlavóniai magyar testvéreim! Sok tekintetben hasonló a mi helyzetünk is a Krisztus első tanítványainak állapotához. A közös nyomorúság, üldözés, zaklatások minket is testvérekké tettek, noha testvérek vagyunk anélkül is. Hát minket nem eleget üldöznek mások, nem eleget sanyargatnak ellenségeink? Miért üldözzük, háborgassuk egymást mi, magyarok is. […] Mert ha nem szeretnek bennünket az idegenek, ha nem hagynak békét a bennszülött lakók, ha rosszakarat és gyűlölet fogad bennünket mindenfelé, akkor legalább szeressük egymást mi, kiket a közös sors, a közös nyelv, a közös vér testvérekké és atyafiakká tettek, s adjunk példát másoknak is a krisztusi szeretetben.”
1915-ben a háború már kegyetlenül megtépázta az ő eklézsiáját is, és mint jó lelkipásztor, most is igyekezett vigasztalni a reményvesztetteket. Az év karácsonyára húszoldalas füzetben szólította meg a fronton szolgáló, a kórházakban szenvedő, vagy a fogságban sínylődő falubeli férfiakat. Vitte a posta a háborús frontokra az Üzenet hazulról című füzetet, melynek címlapján olvasható: A kórógyi katonáknak küldi szent karácsony ünnepére az egész község nevében Ágoston Sándor lelkész. „Kelt levelem Kórógyon, 1915. deczember hó 10-én. Kívánom, hogy ezen pár sor írásom lelki-testi épségben és jó egészségben találjon mindnyájatokat” – kezdte levelét a lelkész, ünnepélyesen, mintha az Isten színe előtt adna számot a reá bízott nyáj állapotáról. Mindenkit megszólít, mindenkihez szól. Távol élünk egymástól – folytatja levelét – „mi itthon, az ősi hajlékokban, ti pedig szerteszéjjel a nagy világban: ki Szerbiában, ki a távoli havasokon, ki az orosz síkságokon, ki pedig Szibériában, vagy Turkesztánban szomorú rabságban – sokan pedig sehol, mert már nyugosznak a csöndes katona-sírok alatt. De legyetek bárhol, mindenütt rátok gondolunk, benneteket emlegetünk, értetek imádkozunk.” Mindenről szót ejtett, amiről tudomása volt, a sebesülés és a halál körülményeiről, a pusztító járványokról és a katonai érdemekről, a kitüntetésekről is. Tudja, és mindenkinek elmondja, hogy a háború kitörésének napjaiban sok falubeli férfit civil kocsisként mozgósítottak, akik Szerbiától Galíciáig, szinte minden fronton megfordultak, s csak hónapok múlva térhettek haza övéikhez. „E szerint tehát összegezve a fentieket: hősi halált haltak 10-en, eltűntek 10-en, hadifogságba kerültek 21-en, katonai szolgálatban vannak 91-en, vagyis hiányzik a falunkból eddig 132 fiatal és javakorabeli férfi.”
Ma is pusztulnak, halnak magyarjaink az ukrán frontokon, szóljanak értük is a karácsonyi fohászaink.
Nyitókép: Jézus születése – Szárnydombormű részlete az alsólendvai plébániatemplomban (Fotó: Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)
