Harmincöt éve gitározik, ebből harminckét éve közönség előtt lép fel. Kamaszkorában muskátlizenét játszott, húszévesen nekivágott a nagyvilágnak. Amszterdamban utcai zenész volt, Németországban gitártanárként dolgozott, a sors úgy hozta, hogy huszonnégy év után hazatért Kúlára. Papp Ákos blueszenész életútja igen rögös volt, viszont a zene iránti szenvedélye és szeretete az, ami éltette, élteti.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, a gitárral?
– Gyerekkoromban barátaimmal egy együttest alakítottunk. Tamási Miklós Miki barátom megmutatta a gitárjáték fortélyait, mondta is, hogy gyorsan tanulok. Sára Zoltán osztálytársam volt a dobosunk. Az elején kartondobozokon, vödrökön dobolt, fazékfedők voltak a cintányérok, az ütők főzőkanalak. Gyerekek voltunk, feltaláltuk magunkat, hiszen valahogy el kellett kezdeni, akkor még slágereket játszottunk. Utána áttértünk a muskátlizenére, teadélutánokon, valamint motelekben léptünk fel. Mondhatom, hogy igen fiatalon, már 16 évesen nagyban űztem az ipart. A fordulópont akkor következett be, amikor Zoli 1983-ban megmutatta Jimmy Hendrixtől a Red House Bluest. Először megrémültem tőle, nem tetszett, de egy bizonyos idő után mondtam Zolinak, hogy szeretném még egyszer meghallgatni, és akkor már nagyon megragadott. Szinte minden éjjel hallgattam kazettán, lassan tanulgattam, szedegettem le az akkordokat. Szaktanár, szakutasítás nélkül, egyedül tanultam, így eléggé lassan haladtam, de a vonzódásom a blues iránt ekkor kezdődött. Később bővült a zenekarunk, és 1985/86-ban már a blueszene pionírjaiként váltunk ismertté Kúlán és környékén.
Miért döntöttél úgy, hogy megindulsz a nagyvilágba?
– Zenésztársam és barátom Blaskó János Janó mondta, hogy Amszterdamban utcazenészként sok pénzt lehet keresni. Meghívott, hogy menjek vele, de nem gondolta, hogy beleegyezek, mivel eléggé konzervatív családból származok, és tartott attól, hogy anyukám nem enged majd el, hiszen akkor még csak 20 éves voltam. Abban az időben a fiataloknak nem volt akkora szabadságuk mint manapság. Anyukám megnézte a térképen, hol van Amszterdam, sóhajtott, hogy messze van, de végül elengedett. Így 1989-ben egy oldtimerautóval megindultunk Münchenbe, majd onnan stoppal Amszterdamba. Mintegy 36 órát utaztunk. Egy hét alatt annyi pénzt összekalapoztunk, hogy megvehettem az első Yamaha gitáromat. Ott az emberek hajlandóak voltak meghallgatni és megjutalmazni a zenészeket. Amszterdamban létezik az úgynevezett utcazene-kultúra, a téren gyülekeznek a zenészek. Sokan vannak, így ki kell várni a sort a fellépéshez. Ott nem úgy működik a kalapozás, hogy leteszed a kalapot és az emberek beleteszik a pénzt, hanem úgymond odanyújtod az orruk alá. Nekem ez eleinte nagyon kellemetlen volt, mindig bevörösödtem, gyorsabban vert a szívem, de később belejöttem. Utána ezt a fajta kalapozást mi vezettük be Münchenben. Amszterdamból megpróbáltunk kijutni Londonba, de nem sikerült, azt mondták a határon, hogy nem vagyunk elég meggyőzőek. Visszafordultunk és Münchenben kötöttünk ki, ott folytattuk az utcazenélést. Ott is jól kerestünk, legalább 200 márkát esténként, de előfordult, hogy többet is. Akkoriban megismerkedtem egy német lánnyal, és úgy döntöttem, ottmaradok. Gyerekeink születtek és falura költöztünk. Majd egy idő után fordult a kocka. A szívem és a lelkem nem kapta meg azt a táplálékot, amire szüksége volt, rosszabbodott az egészségem, így 2013-ban visszajöttem Kúlára.
Amíg kint voltál Németországban, tanítottál is.
– Egy zeneiskolai hirdetésről értesültem Balog János barátomtól. Jelentkeztem, az igazgató pedig felvett gitártanárnak. Két évig oktattam, mondhatom nagy sikerrel. A gyerekek nagyon kedveltek. Én szenvedéllyel zenélek, ezt ők is érezték, és így sikerült megszerettetnem velük a zenét.
Amikor visszajöttél Kúlára, megalapítottad a Blues Lady nevű együttest, és több akusztikus duóban is játszol.
– Janó Sándor Saci úgy emlékszik rám, mint az első emberre, aki a kishegyesi ifjúsági otthonban 1987-ben villanygitáron Jimmy Hendrixet játszotta. 2011-ben meghívott, hogy a Crossroads klubjában egy bulin zenéljek, és akkor megismertem a mostani együttesemnek, a Blues Ladynek a szólógitárosát, Miodrag Marjanov Mišót. Amikor 2013-ban hazajöttem, megalapítottuk az együttest, és ő hozta a másik két tagot a bandába, Mészáros Armand basszusgitárost és Goran Evetovićdobost. Időnként vendégszerepel Hendrik Gábor fiam is, aki szájharmonikázik.
Hol hallhat benneteket a közönség?
– A nyáron, azaz augusztus 10-én a Nišville Jazz Fesztiválon lépünk majd fel. Zenélünk a zentai Mojo klubban, Újvidéken és Nagykikindán is felléptünk. Az egyik duómmal Svájcban is zenéltünk. Újdonságnak számít az, hogy egyedül is fellépek, legutóbb Szabadkán jártam a Tramvaj Pubban, és a közönség nagyon jól fogadott. Ez egy új fejezet kezdete, a Papp Ákos-One Man Band kezdete, ahol akusztikus gitáron játszok, énekelek, szájharmonikázok és csörgő dobolok is.
Amikor visszatekintesz az eddigi pályafutásodra, melyik fellépésedre vagy a legbüszkébb?
– Az egyik igen jelentős fellépésem a pécsi bluesfesztiválon volt 2006-ban az akkor még csak 10 éves fiammal. A schwarzwaldi Trossingenben a szájharmonika-világbajnokságon 2009-ben részt vett gyerekkori barátom Almási Mihály Miki is, akit gitáron kísértem, ez is nagy élményt jelentett. A versenyen ott volt a nagyon híres magyarországi Pribojszki Mátyás bluesszájharmonikás is, aki megdicsért bennünket, mondván, hogy igazi bluest játszunk. Ugyanabban az évben az a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Joe Filisko és Eric Noden, a világhírű akusztikus bluesduó, meghívott bennünket vendégként egy szám erejéig a legendás trossingeni Kesselhausban megtartott koncertjükre. Természetesen volt még nagyon sok élményem, és rengeteg embert megismertem.
Bárhol zenéltek, a közönség el van ragadtatva, mi ennek a titka?
– A közönség szereti a közvetlenségemet. Amikor kiállok eléjük, akkor alagútba kerülök, én ezt úgy nevezem, hogy beindul a zenevonat. Amíg muzsikálok, minden megszűnik, semmire sem gondolok, csupán élvezem azt, amit csinálok, és ezt a közönség is érzi. Szeretetet és őszinteséget érzek a zene iránt, és ezt nagyon sokan értékelik. Én tényleg mindent beleadok, a fiamat is arra tanítottam, hogy a színpadon a legjobbat kell nyújtani. A zene nekem egyfajta terápiát jelent, egy szenvedély, amely megmarad, ameddig élek.
