Amikor egy héttel ezelőtt ellátogattunk Kavillóra, még javában folytak a Tanyaszínház 40. előadásának, a Képzelt betegnek a próbái. Éppen ebédidőben érkezünk, amikor a hőség és talán a kimerültség is a tetőfokára hág. A színészek körbeülik az ovális ebédlőasztalt, sokan mobiloznak, van aki pedig az asztal lapjára borulva már megkezdi a sziesztát. Az emeleten rögtönzött szárítóköteleken színes törülközők száradnak, a falra felfüggesztve korábbi tanyás pillanatképek teszik otthonosabbá a teret. Aztán tányércsörgés, fel-felharsanó dallamok, visszafogott vidámság, ebéd előtti ima. Kinn még gőzerővel folyik az építkezés, így Magyar Attila-Öcsinek, a Tanyaszínház főkoordinátorának is alig van ideje egy rövid beszélgetésre.
Fotó: Ótos András
Mióta vagy részese a Tanyaszínház mozgalmának? Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, és melyik volt az a darab, amiben először játszottál?
– 1985 óta, akkor 15 éves voltam. Apám, a szocialista kulák, az volt 1985-ben. És a szerepem neve Öcsi volt. Azóta én vagyok a Magyar Öcsi, illetve nem, sajnos, én vagyok az Öcsi bácsi. A főiskolások már úgy hívnak, hogy Öcsi bácsi, amire pár évvel ezelőtt föltruttyantam, aztán rájöttem, hogy a gyerekeim lehetnének. Úgyhogy kénytelen vagyok belátni, hogy 47 éves lettem.
Hogy éled meg, milyen feladat, felelősség, és hogyan lehet ápolni, fönntartani az elmúlt 40 év hagyományát?
– Itt több mint 300 résztvevő volt eddig, tehát ez egy pici, de nagy színház. Hogy papíron civil szervezet, az egy dolog. De azt hiszem, hogy egy nagy mozgalom itt a vajdasági kultúréletben, egy nagy kulturális életerő, élettér, és mindig is a fiatal színészek voltak a generátorai ennek. Ez élteti szerintem, mert egy vándorszínházat a XXI. században vagy nem tudsz életben tartani, vagy nagyon sok pénz kellene hozzá. Ezt a hit, a szeretet, az a fiatal életerő, az az ambíció, ami bennük van, az élteti.
Ahogy látom, és ahogy tudjuk is, itt azért épültök, szépültök, van egy közösségi összefogás, egy akarat, ami ennek a hagyománynak a megtartására, illetve a hosszú távú fönntarthatóságára törekszik. Milyennek látod ezt az összefogást? Hogy álltok az építkezési munkálatokkal, és mennyiben befolyásolják ezek az idei előadás próbafolyamatát?
– Hála Istennek – a magyar kormánynak köszönhetően – megépül a művésztelep, amit eredetileg 2012-re terveztünk a már megnyert támogatásokból. Ez öt év csúszással jön össze. Sajnos az építkezés meg a próbafolyamat összecsúszott, de ez nem az első eset, úgyhogy ha azt nézzük, hogy 40 évvel ezelőtt sátorban lakott, kerékpárral meg gyalog közlekedett a Tanyaszínház, most meg lesz egy csodálatos művésztelepe – annyira nem szörnyű dolog ez a színészek számára sem. Arra törekszünk, hogy 22-én minél nagyobb rend és szépség legyen a portán, és a következő évtől már a tervezett program szerint megpróbáljuk egészében belakni ezt a művésztelepet. Az első épületünk egy múzeum lesz, ahol a mi kis ereklyéink, az első 30 évben született képek tárlata és a plakátjaink lesznek elhelyezve. Ez egy úgymond tisztaszoba lesz, amit a régi parasztházakban első szobaként használtak, ahova a mi régiségeinket és a vajdasági településekre vonatkozó régiségeket szép lassan begyűjtjük, és hörcsög módjára belakjuk. Hogy ha valaki betéved ide, akkor ezt a gyönyörű kis múzeumot úgy élje meg, mintha a dédmamájának a szobájában lenne. Ez lesz a Tanyaszínház tisztaszobája.
És ezt azt jelenti, hogy 22-ére a munkálatok teljes mértékben be is fejeződnek, vagy pedig elér egy fázist az egész folyamat?
– Fogalmazzunk úgy, hogy 99 százalékban kész lesz minden. Nagy hajrá van most, mint ahogy látszik is: színész, kőművesmester, csempéző – mindenki dolgozik, és a bemutató után pedig folytatjuk, és az év végéig befejezzük.
Az egyik színész az imént úgy fogalmazott, a Tanyaszínházat lehet nagyon szeretni, meg nagyon utálni. Azt látom, hogy Vajdaságban nagyon nagy erre az igény, nagyon szeretik a Tanyaszínházat az emberek, várják, és mindig van elégedetlenkedés, amikor megjelenik az aktuális útiterv, hogy hozzánk miért nem jöttök. Hogyan kezelitek ezt az elégedetlenkedést, amikor kimarad egy-egy település, ahová nem tudtok elmenni, de szeretnétek. Egyáltalán, hogy jön létre az útiterv?
– Vetésforgó – ezt így tanultam nagyapámtól. Vajdaságban van 70–80 település, és mindenhova, igazságosan nem tudunk eljutni minden évben. Néha cserélődnek a helyek, és egészséges, pozitív féltékenység adódik, hogy akkor ide miért nem jöttünk. Mert nem fért bele. Mert ha mindig ugyanoda megyek, akkor a másik 60 helyre nem tudok eljutni. Így van? Egyrészt ennyire egyszerű. A kollégára visszatérve pedig, aki utálja a Tanyaszínházat, az nem kell, hogy eljöjjön. Ez nem kötelező. Se a színésznek, se a nézőnek. Azt gondolom, hogy ez egy szerethető színház, tele pozitív energiával. Akinek nem felel meg, ha hall benne piciny káromkodást, vagy aktuálpolitikát, vagy görbe tükröt a csúnya valós világunkról, és nem tetszik neki, akkor nem erőszak, nem kell. Akkor nézze a tévében bármelyik show-t, van sok gazdasági csatorna, ami tele van sok hülyeséggel, lehet azt is nézni. Nem kell akkor színházba menni, lehet focit nézni, pecázni. Azt hiszem, hogy mi nem rossz felé haladunk, nem rosszat teszünk, nem csúnyára neveljük az embereket, hanem szórakoztatunk, az igazságot, a valóságot mutatjuk meg, illetve egyfajta egészséges véleményt, kritikát formálunk meg a pillanatnyi élethelyzetről. Ezt 99 százalékában a közönségünk meg is érti, el is fogadja, értékeli. Biztos van pár ember, aki meg nem, de igazságot és elégedettséget mindenkinek úgysem fogunk okozni. Ha mindenkit kielégítenénk, akkor az már gyanús lenne.
Mi várható Kavillón július 22-én?
– A hagyományos csalogató, amit a faluban elvégzünk, azon felül természetesen majd Soltis Lajosnak állítunk egy emléktáblát, felszenteljük a haranglábat, hogy legyen a faluban harangszó, ami azt is jelenti, hogy felszenteljük majd az egész udvart és a művésztelepet, és ezek után lesz három koncert: a Török-testvérek Adáról, a Juhász zenekar és a Baraparty együttes. És maga a Tanyaszínház 40. bemutatója. Emellett az udvaron található lesz a pattogatott kukoricától kezdve a palacsintán keresztül sült kolbászig minden jó, amit Kavilló adhat.
Lesz-e valamilyen jubileumi kiadvány, video-összeállítás, vagy bármilyen nyomtatvány, ami valamilyen formában összefoglalja az elmúlt 40 évet, még ha vázlatosan is?
– A Tanyaszínház 30 évéről született egy kiadvány Czérna Ágnes tollából. Vagy az lesz, hogy ehhez hozzáragasztódik az utóbbi 10 év, és egy újabb kiadvány születik belőle, vagy íródik erről a 10 évről egy vadonatúj. Ezt most még nem tudom, egyelőre nem volt időm foglalkozni ezzel, szerintem megvárjuk, míg befejeződik a turné, és ha Isten is úgy akarja, hogy megtörténik, utána majd tudjuk ezt papírra vetni.
Radoslav Milenković rendezi az idei előadást, de mivel átmenetileg senki nem tud a hollétéről, a művésztelep udvarán fellelhető színészeket kérdezem szerepükről.
Huszta Dániel, az Újvidéki Színház színésze az idén Béralde-ot alakítja, aki Argan, vagyis a képzelt beteg öccse.
– Én vagyok az a szereplő, aki nem olyan, mint a többiek. Az egész előadás a társadalomkritikára van kiélezve, intrikák és hazugságok vannak benne, én vagyok az egyetlen, aki ezt nem csinálja, és az igazat mondja, vagy azt, amit igaznak hisz. Ezért egy kicsit más helyzetben vagyok. Az idén nem komikus, hanem „teljesen normális” szereplő leszek. Még nem tudom, hogy fog ez kinézni, mert nagyon keveset próbáltam, és még nem látom át. Csak az előadás vége felé lépek be, és nálunk a színházban úgy szokott általában történni, hogy sorra vesszük a jeleneteket, és aki az előadás végén jelenik meg, az egy kicsit később kerül sorba a próbán is.
Ozsvár Róbert, az újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatója játssza Argant, a képzelt beteget.
– Ő valójában teljesen egészséges és vitális idősebb úr, jelen esetben fiatal ember. Az az ő hibája, hogy nagyon kapzsivá vált, leginkább a pénz érdekli, nem figyel a családjára, a lányaira, nem táplál akkora szeretetet irántuk, mint korábban. A képzelt betegsége által akar a figyelem középpontjába kerülni, hogy mindenki a kedvét lesse és kiszolgálják őt. Van egy felesége, aki már a második, ő pedig Argant csak ki akarja használni. Argan viszont teljesen vakon szereti ezt a nőt, és nem veszi észre, hogy az orránál fogva vezeti. Molière szerintem örök érvényű dolgokat írt le. A pénz hajhászása ma is abszolút aktuális – hogy a családtagjainktól elhidegülünk, félretesszük őket, csak azért, hogy nekünk jó legyen, és nagyobb vagyonra tegyünk szert. Nyilván ez nem mindenkire jellemző, de vannak olyan rétegek, amelyekben ez mindig aktuális.
A kishegyesi Kőműves Csaba a szegedi Deák Ferenc Gimnázium 10-es tanulója, és a maga 16 évével az idei Tanyaszínház minden bizonnyal legfiatalabb színésze.
– Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. A nővérem már évek óta jár ide, ő az Akadémián tanul, én pedig amatőr szinten foglalkozom színészettel, és a bácsfeketehegyi Amatőr Színjátszók Találkozóján nyertem a különdíjat, hogy eljöhetek a Tanyaszínházba. A szerepem szerint én vagyok Purgó doktor úr. A rendező úgy fogalmazott, hogy ő is egy főszereplő, csak a történet épp nem róla szól. Ő Argan orvosa, aki megjelenik néha, és eteti vele a patikaszert.
Az Újvidéki Színház színésznője, László Judit Toinette, a cseléd szerepében tűnik fel.
– Egy minden lében kanál, nagyon talpraesett, középkorú nőről van szó. A rendező viccesen úgy fejezte ki magát, hogy ő az egyetlen normális szereplő ebben a darabban, mert mindenkinek vannak szélsőséges meglátásai, tulajdonságai, szokásai, ő pedig a köznéphez tartozó, egyszerű, de józan gondolkodású nő, aki általában megoldja a problémákat, amelyek a darab során adódnak. Nekem az járt a fejemben, hogy mi az, ami miatt ő ennyire beleszólhat bármibe, vagy visszaszólhat az úrnak, vagy akár még veszekedhet is vele. A megoldás pedig valószínűleg az, hogy már nagyon régóta van a háznál, ő nevelte fel a gyerekeket, ismeri az egész háznép szokásait. Volt egy hasonló szerepem, szintén Molière-darabban, a Tartuffe-ben, ahol azt a megoldást választottuk, hogy az úrnak és a cselédlánynak viszonya van. Itt erről szó sincs: nagyon régóta ismerik egymást, és ők a veteránok.
Crnkovity Gabriellát eddig kizárólag az Újvidéki Színház deszkáiról ismerhettük, mostani munkáját viszont a kulisszák mögött végzi.
– Én vagyok a Képzelt beteg koreográfusa, és nagyon örülök ennek a kihívásnak, mert nem ezt végeztem, színész vagyok. De nagyon kíváncsi vagyok minden másra is, a mozgás pedig különösen közel áll a szívemhez. Még pontosan nem tudom, mi lesz, majd kikísérletezzük a rendezővel – ma érkeztem ide –, és a rendező ma fogja megmutatni nekem, hogy nagyjából mire gondol, én meg ahhoz alkalmazkodom. Még nincs meg az sem, hogy zenére mozognak-e a színészek, vagy sem, vagy mi fogunk-e valami zajt csapni, és akkor arra – ez nagyon izgalmas nekem. Másodszor próbálom ki ezt a feladatkört. Az első koreográfusi munkám a Lénárd Róbert rendezte Fáma a biciklistákról című előadás volt. Ott tudtam, hogy nagyon sok mozgásra számíthatok, mert az egy zenés-táncos-énekes előadás. Az is nagyon érdekes volt, elsősorban azért, mert még soha nem csináltam ilyet. Készítettem kisebb mozgás-összeállításokat, de akkor volt először, hogy egy egész előadásnyi mozgást követek végig. Nagyon sok videót nézek, és más előadásokat is, valamint amikor csak tehetem, járok workshopokra is. Az életemben nagyon nagy szerepe volt a mozgásnak, sportoló voltam régen, és a folyamatos mozgás akkor beleivódott a testembe. A színházban nagyon sokszor táncolunk, sokszor van zenés előadásunk, és rájöttem arra, mennyire szeretem ezt csinálni. Nagyon közel áll hozzám. Furán fog hangozni, de bármi, aminek ritmusa van, azt szeretem követni. Amióta elkezdtem ezzel mélyebben foglalkozni, nagyon inspiratív számomra a szöveg. Főképp asszociációkból dolgozom, mivel nekem nincs egy kifejlett mozgáskultúrám, tehát nem végeztem valamilyen konkrét táncot, ezért a mozgásokat az utcáról hozom be. Azt szoktam csinálni, hogy megpróbálom összerakni a saját asszociációmat és azt, amit a zene kihoz belőlem, de fontos, hogy ezek egyezzenek, hogy legyen értelmük, mert nem szeretem az értelmetlen mozgásokat.
Mivel a rendező ottlétünk alatt továbbra sem tűnik fel, és az ebédet követően a színészek is elvonulnak egy kis délutáni sziesztára, mi is úgy döntünk, hagyjuk, hadd folytatódjanak nélkülünk a munkálatok és a próbák. Július 22-én pedig újra visszatérünk Kavillóra, hogy ismét részesei lehessünk a Tanyaszínház nyújtotta, életre szóló élményeknek.
Nyitókép: Fotó: Ótos András
