Kállay Bori Érdemes Művész, az operettműfaj kiemelkedő alakja szeptember elején lépett fel először Vajdaságban, mégpedig Zentán. A Rátonyi Róbert Színházzal érkezett a városnapi ünnepségre, hogy vérpezsdítő operett-gálakoncerttel ajándékozzák meg a közönséget.
Beszélgetésünk akkor készült.
Hogyan lett színésznő?
– Eleve elrendeltetett volt, mert már pici lány koromban is állandóan szerepeltem, énekeltem, verseltem, a függönyt leszedtem, és a barátnőmmel királykisasszonyosat játszottunk, úgyhogy minden errefelé sodort engem.
Sokáig vidéki színésznő volt, Debrecenben dolgozott.
– Debreceni lány vagyok, és először a gyerekszínpadon, aztán az ifjúságin játszottam, majd a debreceni színház énekkarában kisegítő énekkaros voltam, közben versenyszerűen tornáztam a DVSC-ben, és készültem a főiskolára, ahová aztán nem vettek fel. Szerencse folytán kerültem Miskolcra énekkari tagnak, majd egy év múlva tánckari tag lettem. Aztán átszerződtettek Szegedre, ott megnyílt a szubrett szerepkör, és minden előképzettség nélkül bedobtak a mély vízbe. Egymás után kaptam a főszerepeket, és egy év után visszaszerződtettek Debrecenbe, az én hazámba, és ott töltöttem el húsz évet. Nekem ez volt a főiskolám, a színház, a színpad. Ott tanultam meg és lestem el a nagy színészektől a hivatást, természetesen ehhez kellett egy nagy adag tehetség, szorgalom és kitartás is. A sporténem és a sportéveim adták meg az alapot ahhoz, hogy nagy küzdő legyek.
Fotó: Gergely Árpád
Már a debreceni években is az operett állt legközelebb a szívéhez?
– Igen. Miután elég mutatós lány voltam, jó mozgáskészséggel, jó tánctudással és jó hangi adottságokkal, a szubrett szerepkör volt a meghatározó, és az első tíz évben Debrecenben szinte csak zenei szerepeket játszottam. Lubickoltam bennük, imádtam. Aztán tíz év után megszólalt bennem a vészcsengő, hogy mi lesz velem, ha elmúlnak a szubrett évek, akkor mit fogok játszani. Az embert beskatulyázzák ebbe a szerepkörbe. Azt mondták, a mi Borikánk mindig vidám, jól táncol, de az évek telnek, és az ember lelke is változik. Férjhez mentem, gyermekem született, változtam, és prózai szerepeket is kértem, hogy azokban is kipróbáljam magam. Azt csináltam, hogy ha úgy ítéltem meg, hogy egy szerep nekem való, és nem rám osztották, akkor beültem a nézőtérre, a legutolsó sorba, megtanultam a szerepet, és utána szóltam a titkárságon, hogy ha bármi történne valakivel, akkor tudják, hogy itt vagyok, és tudom a szerepet. Minden szerepbe be kellett ugranom, amit így előre megtanultam, de olyanokba is beugrottam, amelyekre nem készültem, mert nagyon jó a memóriám, fényképez az agyam. A következő tíz évben már több prózát játszottam, nagy drámai szerepeket kaptam, és ma sem jelent problémát, ha bármilyen szerepet felkínálnak.
Hogyan került aztán a Budapesti Operettszínházhoz?
– 1987-ben magánéleti döntésből mentem fel Budapestre. Nem kerültem színházhoz, bárhogy is próbálkoztam, és szabadúszó lettem. Megnyílt viszont előttem a Vigadó összes előadása, megalakult az Interoperett, aminek alapító tagja voltam. Majdnem negyvenévesen kerültem Pestre, és akkor inkább már távolodni akartam a zenés daraboktól, viszont rámcsodálkoztak, hogy hol voltam eddig, és megint szubrettként kezdtek el alkalmazni. Kinyílt előttem a világ, rengeteget turnéztam, megtalált a televízió, és nagyon szép, tartalmas harminc év következett. Közben vidékre mindig visszajártam vendégszerepelni, hol prózát, hol zenés darabot, de az operettszínház még mindig nem találta meg a nekem való szerepet. Negyvenhárom éve voltam a pályán, amikor Kerényi Miklós Gábor, az operettszínház akkori igazgatója hívott engem. A Csárdáskirálynőt rendezte akkor, és írtak bele egy remek szerepet nekem, és erre hívott a semmiből. Nem is hitte, hogy el fogom vállalni, de persze megtettem, és tizenegy évig diadalmenetet éltem át a Csárdáskirálynővel, a személyes sikeremmel, a külföldi szereplésekkel. Aztán ez is megszűnt, jött egy új igazgatóság, mindent levett az akkori repertoárról, újrarendezték a darabokat, és ez számomra szóba sem jöhetett. Azóta is játszom különböző társulatoknál, így a Rátonyi Róbert Színháznál is. Ott játszom a Cigányszerelemben, a Marica grófnőben, a Csárdáskirálynőben és Heller Tamás barátommal, aki a Mikroszkóp Színháznak volt oszlopos tagja, csináltunk egy remek műsort, Ti rongyos évek címmel. Ez egy kétórás színházi est, amelyben mind a ketten megmutatjuk az egész pályafutásunkat. Reméljük, hogy Vajdaságba is elhozhatjuk.
Több mint ötven éve a pályán van. Mennyit változott az operett?
– Nem változott sokat, csak van, akik elrontják. Ez olyan klasszikus műfaj, mint az opera, amit sajnos szintén ki tudnak forgatni önmagából. Én nem vagyok ellene a modernnek, de azt, hogy kiforgassunk valamit, szörnyűnek találom. Sajnos az operettet is kezdik kiforgatni, de még mindig ledobja magáról. Itt elsősorban a zene dominál, az viszi az előadást, bármit is találnak ki. Az operett mese felnőtteknek, ebben nem lehet modern ruhákban jönni-menni, grófok, hercegek, bárók hol vannak ma? Csak azt lehet, hogy visszarepítjük a nézőt a régi korba, persze leporoljuk régi szövegkönyveket, és a mai színjátszásnak megfelelően játszunk. Az operett még mindig tartja magát, és mindig lesz olyan réteg, amely imádni fogja ezt. Az előadásokon mindig telt ház van, akárhová is megyünk, ugyanúgy, ahogy a magyar nótát is szeretik. Imádok magyar nótákat énekelni. Van egy réteg, amely ezt igényli, szereti, és azt ki kell szolgálni. Hiába mondják, hogy haldoklik az operett, száz éve is ezt mondták. Csak jól kell csinálni, és mindig lesz közönsége.
Fotó: Gergely Árpád
Szinte sugárzik a színpadon. Az életben is ilyen?
– Alapvetően ilyen vagyok. Pozitív gondolatokkal, előretekintve élek, mert olyan rövid ez az élet. Nem engedheti meg magának az ember, hogy apróságokon akadjon fenn.
A lánya, Fonyó Barbara is ezt a pályát választotta.
– Igen, hála Istennek ő is színpadon van. Ő a My fair Lady főszerepével robbant be, de ő alapvetően szoprán hanganyaggal rendelkezik, és a lelke is a drámaibb szerepek felé vitte, és gyönyörű operaszerepeket játszott el. Én nagyon boldog vagyok, hogy őt színpadon láthatom, már együtt is léptünk fel, de színdarabban még nem.
Meddig tud valaki a pályán, a színpadon maradni?
– Ez attól függ, hogy a színésznő mennyit áldoz ezért. Az, hogy az ember egy bizonyos kor után is színpadképes legyen, nagyon sok lemondással jár, nagyon oda kell figyelni mindenre, és éles kell hogy legyen a memóriája. Nekem szerencsém is van, hogy ötvenhatodik éve a pályán vagyok. Ez nem nagyon szokás, főleg nem a zenés műfajban, mert a hang elkopik, egyszer csak megszűnik. Úgy néz ki, hogy nekem még mindig van, pedig benne vagyok már az évtizedekben.
Ha nem a színpadon áll, vagy szerepre készül, mit csinál?
– Háztartást vezetek, kertészkedek. Nagyon szeretek főzni, és szeretek jókat enni, mértékkel mindenből. Van egy nagy baráti társaságom ott, ahol élek, Gödön. Rengeteget olvasok, és semmi olyasmit nem csinálok, ami felesleges. Nem nézek televíziót, csak célirányosan, nem szól nálam háttérzene, csak akkor, ha akarok valamit hallgatni. Jól vagyok.
