A második Kárpát-medencei Komolyzenei Fesztivál keretében került sor nemrég a Kárpát-medence zenei kincsei című koncertre a szabadkai Zsinagógában. A fellépő Pál István „Szalonna” és bandája volt, és egy különleges vendéggel érkeztek, Miklósa Erikával. A világhírű operaénekesnő a klasszikus zenei képzettsége mellett sem veszítette el a kapcsolatot a népzenei gyökereivel, de a vajdasági, a szabadkai kötődését sem. Ez a kettő pedig össze is fonódik.
Miklósa Erikát sokan szeretik, s ez abból is látszódott, hogy a koncert után milyen sokan gratuláltak neki, fényképezkedtek vele, egyesek virágokat is hoztak, vagy csak el akarták mondani, hogy milyen sokat jelent nekik, amikor énekel. A fellépés utáni örömkönnyes, megható pillanatokban beszélgettünk vele mi is.
Pál István „Szalonna” azt mondta a koncert során, hogy már harminc éve nem izgult ennyire. Ön is így érzett?
– Én itt mindig izgulok, de nem azért, mert attól félek, hogy valamit nem tudok jól megcsinálni. Sokkal inkább attól tartok, hogy az emócióim magával ragadnak. Amikor felújították a Zsinagógát és 2019-ben elsőként koncertezhettem itt, bizony nagyon megremegtek a lábaim. Ilyenkor eszembe jutnak azok a pillanatok is, amikor kislányként le-föl rohangásztam itt az utcában, a nagyszüleim ugyanis két utcával feljebb laktak. Megelevenednek olyan képek, amik nagyon kedvesek a számomra. Elsősorban attól izgulok, hogy amikor ide jövök, hogyan viselem el azt a nagy szeretet, amit kapok, és azt, hogy rám törnek az emlékek. Nagyon megható nekem az, ahogyan itt várnak engem, mindennel, amit szeretek, a koktával, a szabadkai joghurttal – hadd ne soroljam tovább –, és mindenekelőtt a mérhetetlenül nagy szeretettel. Nagyon jó érzés itt lenni, nekem ilyenfajta izgalmam van. Azért is örülök, hogy Pál István „Szalonna” és bandájával felléphettem itt, mert a népi énekeinkben, dalaikban, szinte minden benne van a kultúránkból. Amíg éltetjük a népzenét, a hagyományainkat, a kultúránkat, addig a nemzetünk is élni fog. Talán ettől vagyunk erősek, hogy ez része a mindennapjainknak. Nekem ez egy nagyon különleges este volt, egy különleges együtt muzsikálás. Nem is mondanám koncertnek, inkább együtt muzsikálásnak. Ha itt nem lennének padok, és ez táncház lenne, szerintem mindenki táncra perdült volna. Sőt, ebben teljesen biztos vagyok.
Fotó: Molnár Edvárd
Szereti az oldottabb hangulatú, táncosabb koncerteket is?
– Mindenféle koncertet szeretek, de a legjobb az, amikor az emberek olyan önfeledten szórakozhatnak, hogy megfeledkeznek arról, hogy hol vannak. Felpattannak, mert úgy érzik, mozogniuk kell, mozognak a lábaik, nem bírnak magukkal. Ilyen erősen tud hatni a zene.
Honnan jött a fellépés ötlete?
– Tulajdonképpen Bonnyai Apolkának köszönhetjük a magyar állam részéről, valamint a Szabadkai Zsinagóga Alapítványnak, Illés Hajnalkának, aki már nagyon várta, hogy visszajöjjek. Sajnos a Covid miatt nem nagyon lehetett koncertezni. Mivel legutóbb Pál István „Szalonnáék” voltak itt, arra gondoltak, hogy mi lenne, ha összeraknának bennünket. Szerintem ez nem is annyira furcsa, hiszen régebben mindig operaénekesek énekelték a magyar nótákat. A koncerten előadtuk a Szabadkai udvaron című műdalt is, amely egy régi filmben is hallható. Azt például egy szuper, tenor hangú énekes énekelte, kell is hozzá az énekesi tudás. Arra is emlékszem, amikor Melis György, Gregor József, Kalmár Magda és Pitti Katalin énekelték a magyar nótákat. Érdemes lenne a nótát visszahelyezni olyan színvonalra, hogy a mindennapjaink része legyen.
Ez azt jelenti, hogy régebben hallgatta a kívánságműsorokat is?
– Még mennyire, és mostanság is odakapcsolok a Jó ebédhez szól a nóta műsorhoz. Nagyapám – az apai – korán meghalt, de az a kevés emlék, amim van róla, kötődik a nótákhoz. Gyönyörű baritonja volt, és rengeteg nótát, népdalt tudott. Nem is a nevén szólították, Barát Ferkónak nevezték, mert annyira szerették. Miután végzett a munkával, estefelé házról házra ment. Előfordult, hogy együtt látogattuk meg a szomszédokat, és a papa énekelt nekik. Ez annyira jó volt, hogy erősen él bennem. A Nem kell nékem a pogácsa volt a kedvencem. Ami a népi éneket, a népdalokat, a nótákat illeti, akkor tanultam a legtöbbet, tudat alatt.
Mit gondol, nagy a különbség az operaének és népi ének között?
– Szerintem nem igazán. Igényesen kell elénekelnem a népdalokat is, de nyilván hallatszik az, hogy operaénekes vagyok.
Ön szerint van helye a népzenének az oktatásban?
– Kodály és Bartók metodikáján nőttünk fel. Én legalábbis szerencsésnek mondhatom magam, hogy Kodály-módszerrel tanulhattam, aminek a népdalok az alapjai. A népzene igenis nagyon fontos. Tervezek egy mesteriskolát alapítani, ahol a népzenének abszolút helye lenne a klasszikus zenei képzésben. Helyet kapna a népzene és a néptánc is, a népi kultúra. Ez azért is fontos, mert erősíti az identitást. Nem csak a nemzeti, a nemi identitást is. Fontosnak tartom, hogy tisztában legyünk a női és a férfi szerepkörrel, ez erősödjön bennünk, mert ezek eléggé összemosódnak.
Fotó: Molnár Edvárd
Mit lát a gyerekeken, a fiatalokon? Fogékonyak a népzenére?
– Szülőktől és pedagógusoktól függ. Mondhatok nagyon jó és nagyon rossz példákat is. Attól is függ, hogy a gyerekek, a fiatalok mikor, hol és hogyan találkoznak vele.
Mi vár mostanában önre?
– Forgatom a Partitúra műsoromat, amely a Duna TV-n megy. A Magyar Állami Operaházban a Lammermoori Luciát adjuk elő. Több koncert vár rám, és remélem, hogy jöhetek még Szabadkára is. Szívesen jövök bármikor.
Ha pedig hideg lesz, megmelegszünk a jó zene mellett...
– Ezt én is így gondolom.
