Akik követik Kovács ÁkosKossuth-díjas magyar dalszerző, zeneszerző, költő, énekes-előadóművész, az egykori Bonanza Banzai együttes tagja, a magyar könnyűzenei élet egyik meghatározó előadója szerteágazó munkásságát, azok tudhatják, hogy a tágas tereken szervezett koncertjein jelentős embertömeg lengeti átszellemült arccal, közös ritmusban a karját kultikusnak számító régebbi-, de újabb dalaira is. Tartalmas és elgondolkodtató szövegeit minőséges hanghatással és izgalmas fényeffektusok kíséretében adja elő. Ákos Budapest után ezt a katartikus hangulatot hozta el Tóthfaluba csapatával, menedzsere Fiák Krisztina, ft. Utasi Jenő atya, Vajda Bernárd, illetve a mögöttük állók állhatatos szervezőmunkájának köszönhetően. A vidékünkön hosszú ideje várva várt, és fergetegesre sikerült első koncertnek már az időpontja is sokatmondó volt, hiszen a nemzeti összetartozás napjára, június 4-ére esett, és egyetlen éjszakára a piciny falu lakosságát 10 ezer polgárral duzzasztotta fel. Előtte való nap viszont Óbecsén bemutatásra került Ákos legújabb kisjátékfilmje, a Magunk maradtunk című alkotás, amelyre a rajongók közül többen is magukkal vitték dedikáltatni az ősszel megjelent Ezt nem lehet megúszni című novellás kötetét. A tóthfalusi koncert előtt a sajtó számára fenntartott pillanatokban egyebek mellett ezekről is szó esett.
– Az óbecsei vetítésen a közönség megtekinthette az április elején bemutatott Magunk maradtunk című kisjátékfilmet, amit magam írtam és rendeztem. Ez a film a közelmúltban a magyar film napján, április 30-án megtartott díjátadón szakmai elismerésben részesült. Ugyanis kisjátékfilm kategóriában Kovács László–Zsigmond Vilmos Operatőr Díjat vehetett át Juhász Viktor barátom, aki fotósként a délvidéki látogatásomnál is helyt állt. Ez mellett a filmet – ami gyakorlatilag a rendezői bemutatkozásom – beválogatták a Magyar Mozgókép Fesztivál öt legjobb kisjátékfilmje közé. A Magunk maradtunk alapját két novellám adja, amely egy önálló kötetemben jelent meg múlt év őszén Ezt nem lehet megúszni címmel. Hogy az óbecsei közönség figyelme kitartott a félórás vetítést követően a több mint kétórás beszélgetés és az azt követő dedikáció idejére, ez azt a szeretetközeget jeleníti meg, amit a Jóisten kegyelmének tudok be.
A koncertturné, a film- és a könyvbemutatók mellett jellemzi-e más tevékenység is az életét ezekben a napokban?
– Az életemet leginkább egy kínai tányérpörgető cirkuszi mutatványához tudom hasonlítani, aki pálcájával több tányért is a kezében igyekszik tartani, miközben egy-kettő le akar bucskázni. Izgága természet vagyok, sokféle „planéta” vonz, és a Jóisten kegyelmét, illetve a közönség szeretetét élvezhetem több olyan műfajban is, amiben mozgok. Mégis az apaság feladatát élem meg életem vezérfonalának, gyermekeim, Márton, Anna, Kata és Júlia atyjaként. Ez mellett hét könyvre való versem, önéletrajzi ihletettségű írásom látott már napvilágot. A hetedik az Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetem bemutatói folyamatban vannak szerte az országban. A feladathoz igyekszek legalább akkora lelkesedéssel és odaadással hozzáállni, mint évekkel ezelőtt a színházi szerepeimhez, a Szigethy Gábor irodalomtörténész rendezésében összeállított Krúdy felolvasó estjeimhez, vagy az Arany János verseiből összeállított műsoromhoz.
Fotó: Gergely Árpád
Hogy lehet mindezt a szerteágazó tevékenységet győzni erővel, kitartással, lendülettel?
– Azért foglalkozom mindezzel, mert örömet okoz. Úgy érzem, az én életemtől vannak sokkal nagyobb elhivatottságot igénylő pályák is, például papnak lenni. Mert ha én nagyon elfáradok, akkor pihenőt veszek ki, de egy egyházi személynek követnie kell a miserend beosztását, akár egy nap többször is. Arra elő kell készülni, aztán felolvasni a híreket, gyóntatni kell, mindezt külső körülményektől, fizikai-pszichikai kimerültségtől függetlenül. Habár van olyan szerzetes barátom, aki szerint a házasság a legkeményebb kihívás egy életben. Én házasságban élek történetesen. Azért is érzem magam szerencsésnek, mert ebben a művészi közegben van, ami a földön tartson, és az a családom. Ez az, aminek köszönhetően az én „szellemi léghajóm” nem szállt el, mint oly sok más művész esetében. Engem a szeretteim a „földhöz horgonyoznak”.
Óbecse és Tóthfalu után hol találkozhat Ákossal legközelebb a vajdasági, illetve tágabb értelemben a délvidéki közönség?
– Szabadkára, a tömbmagyarság egyik székhelyére szeretnék mihamarabb visszatérni a filmemmel, és már fordultak is hozzám ez ügyben, hogy lenne alkalom- és helyszín is egy zárt körű vetítésre. Persze ennek – mint ahogy a koncertnek is – az az alapfeltétele, hogy biztosítva legyen az itteni háttér, vagyis hogy legyen valaki helyi partner, aki komoly hozzáállással segít a szervezésben, mivel sem én, sem a körülöttem állók nem jártasak a helyi viszonyokban. Most a tóthfalusi és óbecsei vendégeskedésem alkalmával rengeteg új ismerősre, barátra tettem szert, és bizakodom.
Egy-egy koncert helyszínén sikerül megismerkednie közelebbről az adott település jellegzetességeivel?
– Hívő lélekként elsősorban a templom az, amit igyekszek meglátogatni, illetve a piacra is kíváncsi vagyok. Ezeken a helyszíneken gyülekeztek mindig is a települések társadalmi életének a kulcsszereplői. Az más kérdés, hogy manapság igyekeznek ezeket a tereket leépíteni. A katolikus mellett kíváncsi voltam például Óbecsén a pravoszláv templomra is. Sajnos nem fotózhattunk, habár gyönyörű szentképekkel találkoztunk. Közvetlen környezetem már megszokhatta, hogy kiselőadásban részesül a szakrális ismereteket vagy látottakat illetően. Így volt ez Brüsszelben is a Szent Mihály- és Szent Gudula-székesegyházban, vagy még a sajnálatos tűzeset előtt a párizsi Notre-Dame-székesegyházban. Értékrend felé senkit nem lehet terelni, de értékek felé igen. Természetesen senkitől sem várhatom el, hogy ugyanazon értékrendszer vagy hit szerint gondolkodjunk. Ugyanakkor nagy áttörésnek élem meg, hogy a csapatomban teljesen bevált szokássá lett, hogy imádság nélkül nem lépünk színpadra. Volt már arra példa, hogy a nagy rohanásban majdnem elfeledkeztem róla, de nagy büszkeségemre a zenésztársaim emlékeztek, és emlékeztettek rá. Ez gyakorlatilag egyenes folytatása annak a legalább másfél ezer éves hagyománynak, hogy se a király, de a jobbágy, sem a kettő rang közötti ember nem fogott semmibe imádság nélkül. Magot nem vetettek, az ország törvényeiről döntést nem hoztak anélkül, hogy a földi lépésükhöz ne kérték volna az ég segítségét. Tehát mi csak egy hagyományt szeretnénk éltetni. Hogy ez manapság kirívónak számít, az úgy érzem nem a mi problémánk.
Fotó: Gergely Árpád
Vallását gyakorló hívő emberként lép színpadra a koncertjein, a közönségtalálkozókon, nyilatkozik a sajtónak, milyen más módon van lehetősége ezen az úton haladni?
– Kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést még 2018-ban, hogy a katolikus egyház egyik legnagyobb világméretű találkozójához, az 52. Eucharisztikus Kongresszusnak írjak himnuszt. A 2020-ra tervezett, majd a járványhelyzet miatt egy évvel később megtartott rendezvényhez nagy örömmel járultam hozzá, de mindenképpen szerettem volna, ha előtte Erdő Péter bíboros úr közelebbről is megismerkedik a munkásságommal. Ezért elhívtam az egyik koncertemre, ahol elénekeltem többek között az Igazán című dalomat is, vagyis hogy „Én nem kérek mást, csak elég időt igazán érteni, szeretni Őt, aki félt és remél..!” Ezt a dalt Tóthfaluba is magunkkal hoztuk. A bíboros úrnak nagyon tetszett a koncert, és attól kezdve még inkább élveztem a támogatását. A végén aztán a sugallatomra is úgy alakult, hogy nem egy új zeneszámot készítettem, hiszen az egyházzene nem az én területem, hanem az 1938-as találkozóra született csodálatos himnuszt újíthattam fel, illetve lehettem a munkafolyamat producere. Ehhez egy rövid videofilm is készült három fiatal megtéréséről, aminek a forgatókönyvét volt alkalmam elkészíteni. Megtiszteltetés volt a találkozón kezet szorítani Ferenc pápával, mint ahogy az egész munkafolyamatot is annak éltem meg. Ezen az úton haladva nem érzem tehernek azt, hogy a szolgálatomnak még több szolgálat a díja.
Milyen lelkülettel, hozzáállással születnek a dalai?
– Nem egy elképzelt pózból írok, hogy mi lenne jó a közönségnek. És igazából ma sem értem, hogy mi az a „mechanizmus”, ami alapján egy dal sikeres lesz, ami miatt a közönség elfogadja, és magáénak érzi. És már nem is érdekel. Viszont az a tapasztalatom, hogy ha személyes tapasztalatból írok, akkor azzal tudnak azonosulni az emberek. Talán mert hiányzik sokak életéből, a viszonyokból a közvetlenség, a személyesség. Így lehetett ez azzal a nagyon személyes dalommal is, ami édesapám halálához köthetően született. Pontosabban az apaságról, a gyermekség élményéről szól, egy nagyon személyes dolog. És azt élem meg, hogy az emberek nem csak hogy velem éneklik a koncerteken, hanem a dal YouTube-ra feltöltött klipje alatti kommentekben tömegesen megnyílnak, önmagukról beszélnek, a saját veszteségükről. Pedig pontosan tudják, hogy ez egy nyilvános fórum, és rengetegen olvassák, és gyakorlatilag kiszolgáltatják magukat másoknak a megnyilvánulásukkal. Ennek ellenére ezrével vannak, akik megnyílnak a saját életükkel kapcsolatban.
Fotó: Gergely Árpád
Hogy éli meg a közönség rajongását és a közeledési szándékát?
– A magánéletem, a személyiségem olyan mély szegmensébe engedek belátást a dalaimon keresztül, amit az ember nagyon ritkán oszt meg másokkal. Különösen vadidegen emberekkel. Ezen keresztül óhatatlanul gyakran nagyon közeli kapcsolatba kerülök a közönséggel, sokszor tegezőviszonyba. Hiszen ott lehettem sokak mellett a dalaimmal az iskolai ballagásokon vagy születésnapi bulikban, esküvők alkalmával, a poszterommal jelen voltam a gyerekszobájukban. Többek éreznek ez miatt családtagnak, barátnak. Ez miatt is sokszor van, hogy kapok olyan megtisztelő, de teljesen fura meghívásokat is, amiket egyszerűen nem áll módomban teljesíteni. Óbecsén is döbbenetes volt megélni, hogy egyébként egy pesti vadidegenként érkeztem, de olyan közvetlenül fogadtak, mintha együtt nőttünk volna fel, mintha egy középiskolába jártunk volna. Ez egy nagyon furcsa érzés, bizonyos értelemben megtisztelő, kegyelmi állapot. Ha van valamiért, amiért érdemes folytatni ezt az utat, amit bejárok, akkor ez az.
