A szürkén gomolygó felhők nyomott hangulatában érkeztem meg pár nappal ezelőtt a székházunk méretes bejáratához, amikor összefutottam az egyik kollégámmal. A különböző munkabeosztás miatt már egy ideje nem találkoztunk, így ránk fért egy kis csevegés. Az áprilisban magamra öltött téli bunda kiváló témaindítónak bizonyult: jó angolok módjára kitárgyaltuk az egyre szélsőségesebb időjárási viszonyokat. Reggel meg lehet fagyni, délelőtt dohos esőszag leng a levegőben, délben pedig már jól megérett befőttként verejtékezik az ember. Arról nem is beszélve, hogy pár nap alatt akár 25 fokot is képes oda-vissza ugrálni a hőmérő higanyszála – állapítottuk meg. Közösen nosztalgiáztunk azokról az időkről, amikor még tudni lehetett, hogy a bundát télen illik hordani, nyáron pedig a szandál dukál. Emlékszem olyan évekre is, amikor még nem kellett hat váltás ruha ahhoz, hogy majálisozni induljunk...
1996-ot írhatott a naptáron, de lehet, hogy a négyjegyű időjelző utolsó két száma épp 95 vagy 97 volt. Három szakadt farmernadrágot, hat rövid ujjú pólót és két melegítőt gyömöszöltem a táskába. A bicska és az alapvető pipere mellett más nem is kellett, hisz igazi TAVASZ volt. A társasággal a híresen hosszú temerini majálisozásra készültünk. Még ma is érzem a nap egyre erősödő, de még mindig lágy sugarait arcomon, miközben a dűlőutakon tekerjük a pedált a romosodó tanyavilág felé. Temerinben ugyanis „hagyomány", hogy május elsejére a város apraja-nagyja felkeresi a környék elhagyott oázisait. Az ébredő természet ünnepe ez: a hosszú tél után ekkor szabadul ki mindenki először a város forgatagából. A kirándulás szinte kötelező, a fiatalok pedig akár napokat is eltöltenek a szántóföldek zöld foltjain. Akkoriban a társasággal mi is sátrakat vertünk, és egy hadseregnek elegendő étel és ital kihordását követően eszünkbe sem jutott a város felé nézni. Napokig élveztük a bogaras, békás, poros és nyálkás lét örömeit és viszontagságait. Csónakáztunk, bebarangoltuk a szántóföldeket, vagy éppen egy elárvult padlás kincseit fedeztük fel. Délben a sütés-főzés miatt lobbant fel a tűzhely, este viszont a gitáros közös éneklés hangulatát kísérték a táncoló lángok. Még ma is hallom az eget rengetően különböző, mégis egységes kiáltásunkat az ég felé: Csillagok, csillagok, mondjátok meg nekem...
Egy idő után azonban változott a leányzó fekvése. Már nem elégedtünk meg a szabad ég védelmével.
2008 táján nem csak azért kerestünk tetőt a fejünk felé, mert addigra egy csapat gyerek is futkározott körülöttünk. Inkább a folyamatosan változó időjárás miatt döntöttünk úgy, hogy a Gyöngysziget nyaralóinak egyikében töltjük a majálist. Az előrejelzések hol záporral, hol viharos széllel, hol pedig jégesővel riogattak bennünket. ŐSZ költözött a tavaszba. Méretes utazótáskákat pakoltunk ki az autókból, a gyerekeknek ugyanis legkevesebb hat váltás ruhát csomagoltunk a „kis" családi kiruccanáshoz. Félreértés ne essék: el is használtunk ennyit, sőt... sokszor még mosni és szárítani is kellett. A lurkók ugyanis rendszeresen megmártóztak a hirtelen lezúduló eső után keletkezett sártengerben. A széllökések pedig hol társultak hozzánk, hol békén hagytak bennünket. Néha engedélyezték, hogy a sültet igazi füstös csemegévé varázsoljuk, olykor viszont meg kellett elégednünk a terasz védelmében fortyogó gáztűzhely felemás ízeivel. De jó volt nekünk: együtt voltunk, fociztunk a gyerekekkel, majd dagonyáztunk, tollaslabdáztunk, majd órákig kutattunk a szél szárnyán elröppent labdákért. Vagy éppen csak rohangáltunk a tornádótól is sebesebb csemeték után, nehogy közelről is megcsodálják a szőke Tisza habjait. Nappal edzettünk, este pedig újra elővettük a régi gitárokat, és a rohanó mindennapokból visszarepültünk a táncoló lángok énekes dicséretéhez.
2016-ban aztán elhallgattak a gitárok. Messzire költöztek az őket szóra bíró, ügyes kezek. Az itt maradt hangok pedig árván csipogtak nélkülük. Fagyosan néztek le ránk a csillagok is. Eljött a rideg májusi TÉL. És soha többé nem vonzottak bennünket sem a temerini tanyák, sem a földvári szigetek. Kertjeinkben kerestünk gyógyírt a kiszakítottak helyére.
És valóban: az idő a legjobb orvos. A csendes családi majálisozásokban addig ismeretlen csodákat fedeztünk fel. Egyik évben még több labda került a képzeletbeli kapu mellé, mint a gyümölcsfáink közé. Következő évben pedig már kénytelenek voltunk kapust is állítani a kapufák közé. Dávid ugyanis mind ügyesebben rúgta a bőrt. A tollaslabda is újra felszállt a napfényes felhők közé. Mi pedig egymásra támaszkodva állítottunk létrát az ég felé, hátha sikerül megérintenünk az elérhetetlent. Örömujjongással nyugtáztuk, amikor a kékségből alápottyant az elveszettnek hitt labda. Napnyugtakor pedig Emőke lepett meg bennünket. Elővarázsolta a gitárját, és ujjai nyomán elfeledett dallamok szárnyán suhantunk: Csillagok, csillagok, mondjátok meg nekem...
Az idén a nagylányom táskáját pakolom majálisra. Immár ő is készen áll arra, hogy felfedezze a temerini oázisok csodáit. És arcomon újra érzem a tavasz leheletét. Még bundában is.
