Szeretem az embereket

Az írói életművéért a 2019. évi Herceg János Irodalmi Díjjal kitüntetett Jódal Rózsáról a lexikonok elárulják: tanár, újságíró, író, szerkesztő. Szécsányban született 1939. október 1-jén Varga János és Börcsök Erzsébet írónő lányaként. Férje dr. Jódal István erdőmérnök. Gyermekeik: Jódal Béla szerkesztő, újságíró (1964) és Jódal Kálmán író (1967). Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Versecen végzi. 1961-ben Újvidéken a Pedagógiai Főiskola magyar–német szakán diplomázott, majd 1970-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Művei: Gömblakók (regény), Jégvirágerdőben (mesék), Mindenfáj Jánoska panaszai (meseregény), A csokinyuszi három kívánsága (mesék), Figyellek, világ! (alcíme: Hadaró Jutka, ifjúsági regény), ezeken kívül két meseválogatás, valamint a most megjelenő könyvvel (Az éjszaka megérintése) három, felnőtteknek szóló novelláskötet. Számos rádiódrámát és gyermekhangjátékot írt, amelyeket több nyelven is bemutattak.

A napokban ellátogattunk az Újvidéken élő fiatalos lelkületű írónőhöz, a Jó Pajtás egykori újságírójához, szerkesztőjéhez és az Újvidéki Rádió dramaturgjához, aki nyugdíjba vonulása óta lankadatlanul ír, publikál: novellát, regényt, mesét, hangjátékot, kritikát…

Évtizedekkel ezelőtt az Újvidéki Rádió hangjátékpályázatán, az Üzenet és a Hét Nap közös novellapályázatán, majd a Magyar Szó Majtényi Mihály novellapályázatán szintén első díjjal tüntették ki, és egy újságírói díját is a magáénak mondhat. Nemrég a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár írói életművének jelentősége elismeréséül önnek adományozta a 2019. évre szóló Herceg János Irodalmi Díjat. Sokoldalú prózaírónak tartják, akinek gazdag a témaválasztása, változatos az elbeszélői stílusa. Közvetlenül szólítja meg ifjú és felnőtt olvasóit. A kortárs vajdasági írók, költők közül kik hatottak a legjobban a munkásságára?

– Következetesen figyelemmel kísérem az írók-költők munkáit. Írok világirodalmi nagyságokról és jeles magyarországi írókról is, de elsődleges számomra, hogy a vajdasági magyar írók frissen megírt könyveit ismertessem, olvasóközelbe hozzam, hogy ismerjék és olvassák őket. Hogy tudják, hogy vagyunk, hogy dolgozunk. S odafigyelésükkel az íróknak kedvet, örömet szerezzenek. Nem lehet csak az asztalfiának írni, attól elmegy az íróember kedve. Kell a megjelenés, a közönség visszajelzése, hogy tudjam: olvasnak, s az elolvasottakból mi tetszett, mi nem tetszett, miről szeretnének még olvasni. Az utóbbi években egy irodalmi esten Újvidéken, egy felnőtt férfi elmondta, hogy katona korában, valahányszor hazajött szabadságra, mindig elkérte a rokongyerekektől a Jó Pajtást, hogy elolvashassa benne a Hadaró Jutkát, amelyet 27 évig én írtam, ő pedig gyerekkorában annyira megszeretett!

Novellái alkalmasak dramatizálásra.

– A Pas de deux, a Stigma és más hangjátékom például novellákból nőtt ki: monodráma lett belőlük. A Kétszemélyes házioltár című elbeszélés szinte teljes egészében párbeszédeken alapszik. Párbeszéd ez két öreg között, amelyet az ángyikám és az anyósom ihletett. Engem a párbeszéd kezdettől fogva mindig nagyon vonzott. Sok novellámat önvallomásként írom meg. Hangjáték és monodráma formában néhányat az Újvidéki Rádióban mutatták be. Az A5-ös épület titka című hangjátékommal első díjat nyertem gyermekhangjáték kategóriájában, s az Újvidéki Rádió huszonöt éves jubileuma alkalmából több más hangjátékkal együtt az Éva naplója című antológiában is megjelent, szerbül pedig, a Stražilovo kiadásában egy ifjúsági hangjátékokat tartalmazó antológiában (szerb nyelvre Svetislav Ruškuc fordította őket), amelynek kötetcíméül az én hangjátékom címét választották: Tajna zgrade A/5. Iskolai rendezvényeken és a Májusi Játékokon is bemutatták. Gömblakók című művemet Kálló Béla színművész és Körmöci Petronella színművésznő, aki a szabadkai Népszínház magyar társulatának jelenlegi igazgatója, gimnazista korukban közösen színpadra alkalmazták, s a középiskolások művészeti vetélkedőjén első díjat nyertek vele. Büszke vagyok rá, hogy gyermekkorukban megihlette őket Gömblakók című regényem. Egyébként folyóirat-szerkesztő Béla fiam is a Gömblakókat tartja a legjobb könyvemnek. Kálmán pedig a Stigma című novelláskötetemet.

1994-ben vonult nyugdíjba. Az évek során újságíróként, íróként, feleségként, családanyaként hogyan tud/tudott helyt állni?

– A házimunka oroszlánrésze az enyém. Nincs takarítónőm. Bevásárolok, főzök, mosok. A 89 éves erdőmérnök férjem szerencsére még mindig kertészkedik, Kálmán fiunk pedig olykor főz, bevásárol, füvet nyír. Sokszor a készülő munkáimat kell a házimunka miatt abbahagynom. A számítógépben várnak sorukra, de sajnos nem minden elkezdett novellát lehet folytatni. Sokszor kompromisszumra van szükség, ezért olykor mozaikszerűen írom meg a novellát, hogy ne legyen bántó a „törés”, könnyebben kapcsolódjanak egymáshoz a más-más időben megírt részek. Mindennap írok. Irodalmi levelezést folytatok a barátnőimmel, véleményt mondunk egymás munkáiról. Naplót írok, témákat gyűjtök, vázlatokat készítek, vajdasági, magyarországi lapokban, folyóiratokban publikálok. Valamikor rengeteg szobanövényem volt, és volt év, hogy csodájára jártak a virágoskertemnek. A rengeteg jácint, nárcisz, tulipán gondozását az idén már nem győztem, meg is látszik az „eredményen”.

Sokat tanult az édesanyjától, Börcsök Erzsébet írónőtől. Az ön fiai örökölték a család írói, újságírói vénáit. Hogyan alakította velük a kapcsolatot?

– Láttam, édesanyám hogyan gyűjti a témákat, hogyan ír vázlatot, novellát, regényt. Végtelenül őszinte ember volt. A legeslegjobb barátnőm. Mindent elmesélt az életéről, a legbelsőbb kudarcait is, hogy tanuljak belőlük. Kálmán és Béla fiaim nagyon szeretnek olvasni, író, újságíró, vezető szerkesztő lett belőlük. Elküldjük egymásnak az írásainkat, s e-mailben vagy élőszóban szigorúan véleményezzük őket. Béla olykor emlékeztet egyes témákra, amelyekbe már belefogtam, és biztat a folytatásukra. S rendületlenül várja egy újabb regényem megszületését.

Íróédesanyjától figyelmet, örömet, szeretetet kapott és tanult adni.

– Magyartanárként annyira szerette a gyerekeket, hogy abban az időben, amikor még nem volt szokás a gyengén tanulókkal foglalkozni, ő bizony a házunkba invitálta őket, s „ingyen és bérmentve” szép kiejtésre, helyes fogalmazásra tanította az arra rászorulókat. Nemcsak könyvekkel halmozta el őket, hanem rendszeresen jeleneteket is írt és rendezett a számukra, tanulóinak sikerélményt szerezve.

Ön nemcsak a saját karrierjével törődött. Örül mások boldogságának, sikerének, egészségének.

– Nagyon szeretem az embereket. Telefonkapcsolatban vagyok sokukkal, már idősekkel, betegekkel is. Volt munkatársaimmal, barátnőimmel, rokonaimmal. Nagyon sokat beszélgetünk. Meghallgatom, bátorítom őket. Egyesek már nem látnak, szobafogságra vannak ítélve, ajándéknak veszik, ha valakinek kiönthetik a lelküket. Számukra sokat jelent, ha valakinek elpanaszolhatják a gondjaikat, bajaikat. Végighallgatom őket, s általuk, velük együtt lelkileg én is feltöltődöm.

Nagyon érdekelnek az emberek és a családom. Béla fiammal is levelezek, de ő rövidebben ír. Amikor közlöm vele, hogy a barátnőm külföldön élő lányával órákig beszélget, csetel, telefonálgat, a fiam azt válaszolja: „Mama, én nem vagyok lány! Én röviden írom meg neked a véleményemet. A lényeget.” A férjem valamikor sokat beszélt nekünk a kísérleteiről, elolvastam a tudományos munkáit, a fiúkat elvitte a csemetekertbe, „károsítókat” hordott nekik haza epruvettákban…

Sok olvasóval osztja azt a sorsot, hogy felnőtt fia és az unokája nem itt él. Ön hogyan dolgozza fel ezt az érzést?

– Úgy oldom meg, hogy most elsősorban nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek írok. Közeledek az emberekhez, s van, aki viszonozza az érdeklődésemet, közeledésemet. Szintén szüksége van arra, hogy őszinte legyen, elpanaszolja a gondját-baját, tanácsot kérjen. Én is sokszor kérek és fogadok el tanácsot.

Mi motiválta és mi motiválja, hogy írjon, publikáljon?

– Kíváncsi vagyok a világra, és mindarra, ami történik közel és távol. S nemcsak irodalmi és kulturális téren. Előfizetünk a Magyar Szóra, folyóiratokra, könyveket „gyűjtünk”, és interneten is tájékozódunk. Elsődlegesen a lelki életre vagyok kíváncsi. A sajátomra és a másokéra is. Változik a világ, sok rossz történik, de sok jó is. Azt is meg kell írni.

Késői gyerek vagyok, egyke. Anyám volt a barátnőm, a példaképem. Mivel ő tanár volt, és tanárságát gyönyörű hivatásként élte meg, én is az akartam lenni, gyerekekkel foglalkozni még a szabadidőmben is.

A Magyar Szó ösztöndíjasa voltam, de a bővülő Jó Pajtásban kezdtem dolgozni, először még főiskolai diplomával. Aztán két virgonc fiúgyerek, a házimunka, az újságíró feladatok és utazgatások mellett diplomáztam, s megszereztem az egyetemi rangot is a Magyar Tanszéken. Sajnos sosem tanítottam, mert azonnal belecsöppentem az újságírásba. Témákat kaptam és ötlöttem ki, emberek között forogtam… Mint embernek, mint írónak jót tett, hogy újságíró lettem. Interjúkat készítettem művészekkel, értékes emberekkel, s őszintén kitárulkozó kis és nagy gyerekekkel, ezer gondtól gyötört serdülőkkel…

Visszatekintve nagyjából boldognak érzem az életemet. Részleteiben azonban úgy érzem, jobban elmélyíthettem volna egyes szakaszokat a munkásságomban. Főleg fiatalkoromban éreztem úgy, hogy szétforgácsolódok. Versenyeket szerveztem, ülésekre készültem és szólaltam fel ahelyett, hogy regényt írtam volna. Mint háziasszony és mint édesanya is meg akartam felelni. Több-kevesebb sikerrel. A fiúknak minden este Kajla-meséket meséltem, amelyeket sajnos nem írtam le. Az ő történetüket örökítettem meg játékos, mesés formában. Elmeséltem nekik, aznap mit műveltek. Neveltem, háztartást vezettem, betegeket ápoltam. A szüleimen kívül az anyósom és az ángyikám is évekig együtt volt velünk.

Férje dr. Jódal István erdőmérnök, aki tudományos tanácsosként vonult nyugdíjba az újvidéki Nyárfakutató Intézetből. Elmesélné, hogyan ismerkedtek meg?

– Pista egyéves korától fogva, akárcsak én, Versecen élt. Diplomázás után Szerbia-szerte dolgozott, majd később Zichyfalván. Édesanyám Versecen mindhárom Jódal-fiút tanította, én azonban akkor Pistát még nem ismertem, mert kilenc évvel idősebb. Hilda barátnőm egy nyári vakáció alkalmával mutatta be a verseci korzó „majomszigetén”, ahol az ő udvarlójával nézelődött. Két év múlva összeházasodtunk. Büszke vagyok a férjemre, aki külhoni tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, és még most is vannak „beállított” kísérletei. Szerb nyelven több, magyarul egy könyve jelent meg. Tudományos munkák. El kell mondanom, hogy amikor a doktori disszertációját készítette, vagy írt, minden itthoni munkától mentesítettem. Amikor viszont én dolgoztam valamelyik könyvemen, akkor ő viszonozta mindezt. Egymást segítettük. Akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá.

A férje, s a fiai mely ételfinomságait kedvelik?

– Az almás pitét, a csokitortát, a túrós pogácsát, és nagyon szeretjük a rakott káposztát is. Mindenből kisebb adag is készíthető. Én azonban, időhiányra hivatkozva, mindig több napra főzök.

Mi a titka annak, hogy korához képest testileg-lelkileg jól érzi magát? Talán az, hogy mindig az emberekre összpontosít és ír, nincs ideje a maga bajaival foglalkozni?

– Minden reggel tornázok, az Öt Tibetit 21-szer. Ha szükségét érzem, akkor a nap folyamán mással is relaxálok. Napközben a házimunkát végzem. Délután a férjem is, én is lepihenünk. Este olvasok, írok, vagy színházba megyünk, bérletünk van – mondta az írónő, aki október elsején, a nyolcvanadik születésnapján veszi át Zomborban ünnepélyesen a Herceg János Irodalmi Díjat – életművéért.

Szívből gratulálunk a sikereihez!