Gábor Zoltán 1998 és 2002 között volt az újvidéki Művészeti Akadémia operaénekesi szakának hallgatója, 2012-ben mesterfokozatot szerzett Vitkay Kovács Vera osztályában. Okleveles koncert- és operaénekes, a topolyai Alapfokú Zeneiskolában és a zentai Stevan Mokranjac Zeneiskolában tanít magánének szakon, emellett ének-zene tanár a Bolyai Tehetségkutató Gimnáziumban. Számos koncertet adott Szerbiában, Magyarországon és Romániában is. Tavaly a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet felkérésére az általános iskolák felső osztályos tanulóinak érzékenyítő zeneórákat tartott, melyben az elhangzott énekek mellé magyarázatot is fűzött a dalok történetéről, és bemutatta az adott korszakot is. Az órák nem szokványos frontális előadásként zajlottak, hiszen bekapcsolta az éneklésbe a diákokat, könnyed hangvételével, jó humorával Vajdaság-szerte emlékezetessé tette a gyerekek számára a kivételes találkozást a klasszikus zenével.
A program az iskolák részére ingyenes volt és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében valósult meg.
– Ez egy 24 énekórából álló ciklus volt, de nevezhetjük turnénak is. A születése egy érdekes dolog, mert Gondi Martinával, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatónőjével már volt egy közös projektünk, az pedig a Szintén zenész... című sorozat volt, és a két világháború közötti sanzonkorszakot ölelte fel, tipikus kávéházi hangulatot teremtve. Az ősbemutatója Topolyán volt három éve a magyar kultúra napján, utána pedig tájoltunk Gajdos Béla korrepetítorral, főként a szórványban. Ez kimondottan a felnőtt hallgatóságnak szólt, és hát a Szomorú vasárnap című dal nem a legdepresszívebb pontja volt ennek a programnak. Amikor leültünk és summáztuk a turné eredményeit, akkor föltette Martina azt a kérdést, hogy: ...és te félsz a gyerekektől? Törtem a fejem, hogy mit lehetne ebből kihozni, és azután ebből jött létre az interaktív zeneóra.
Hogyan állt össze az óra anyaga? Miből válogattál, milyen volt a diákok reakciója?
– A program a népdaltól indul, egészen a klasszikától, Beethoven, Mozart dalai magyar nyelven, és nem csak közismert dalok. Bartók Béla két dala mellett Megyeri Lajos, Bárdos Lajos dalai, Papageno áriája a Varázsfuvola című operából, Dés László: A zene dal a Valahol Európában című musicalből, George Gershwin: A szegényember gazdagsága ária, de ott van például Schubert Pisztráng című dala, ami általános iskolai tananyag. Nagyon fontos az előadás, hiszen a gyerek őszinte, ha nem tetszik neki, egy az egyben a fejedhez vágja, hogy ez neki nem tetszik, ásít, fészkelődik, kéredzkedik a mosdóba, nem tűr, nem érti, hogy amit szörnyűnek talál, miért kellene élveznie, tehát nem szabad, hogy szörnyű legyen. Azt a zeneművet, amit láttam volna, hogy nem tetszik a gyerekeknek, kivettem volna a programból. A Pisztráng esetében a zongorakíséret egy patakcsobogással kezdődik. Ezt a zongorán tökéletesen lehet szemléltetni – Szenti Áron nagyon szépen megoldja ezt a dolgot – azt mondjuk a gyerekeknek, hogy csukják be a szemüket, és hallgassák. Mit hallanak? Más tantárgyak bevonásával dolgoztunk, érdeklődtünk, mi a pisztráng, hol található a mélyhűtőn kívül? A másik fontos dolog, hogy változatos legyen a program. Egy tanóra halála, ha unalmas. Mi igyekeztünk ezt a csapdát elkerülni. Volt egy egyetemi professzorom, akit nagyra tartok, a kisujjában van a zenetudomány, 45 percig válaszolt lelkesen egyszer egy karvezetési, kórusvezetési kérdésemre, és ezért hálás vagyok neki, és örökre megjegyeztem, viszont az előadásai unalmas duruzsolásra hasonlítottak.
Merre jártatok ezzel az órával?
– Tizenhét településen voltunk, sorrendben Bácskossuthfalva, Pacsér, Gombos, Doroszló, Bácskertes, Topolya, Tornyos, Felsőhegy, Csóka, Szaján, Padé, Kikinda, Székelykeve, Horgos, Hajdújárás, Királyhalma és Kispiac volt az útirány. Székelykevére áthozták a hertelendifalvy felsős diákokat, Kikindán a Fejős Klára iskolában voltunk, amely egy csodaszép iskola, és oda is érkeztek a település másik iskolájából. Tudtommal, illetve a tanügyminisztérium honlapja szerint 72 iskolában van magyar nyelvű tanítás a Vajdaságban. Ha lesz módunk rá, akkor még folytatjuk ezt a programot, hiszen lenne hova menni.
Hogyan összegezted az eddig megtett utat? Élményt ajándékoztál a gyerekeknek, ami meghatározó lehet számukra.
– Adott egy énekes-zenetanár, humorral megáldva, egy zongorakísérővel – szinte színpadi körülmény ez –, amit a napi zeneórákon nem lehet megvalósítani. Még az első előadások egyikén, emlékszem, az óra után mentek a gyerekek focizni, és kedves volt, amikor az egyik ötödikes-hatodikos fiú megkérdezte, mikor lesz megint ilyen, mikor jövünk megint? Amikor látja az ember, hogy tetszett, hogy elgondolkodtatott, hogy van reakció, akkor érzi, ma tett valami hasznosat, ha mást nem, néhány gyereknek lesz egy szép emléke a klasszikus zenéről.
Az előadói tapasztalatok mellett pedagógiai része is van a dolognak: láttuk, hogy a kollégák áldozatos munkát végeznek, illetve, hogy sok helyen a zenét, a képzőművészetet nem szaktanár tanítja, de igyekeznek helyt állni, ami becsülendő. Szép volt látni a 17 iskolát belülről, kaptunk egy szeletet az egészből, hogy ilyen körülmények között is lehet dolgozni, amit most nem csak negatív értelemben mondok, hiszen jártunk több olyan iskolában, ahol minden szép, modern, tiszta...
Hogy mi lesz a következő lépés, még nem tudom, ezzel az órával még szeretnénk néhány helyre eljutni.
Summázva a múlt évet, azt mondhatom, hogy a zeneóráknak köszönhetően sok szép élménnyel lettünk gazdagabbak, de a mögöttem álló megtett út tapasztalatával állítom, hogy „jó bornak is kell a cégér”.
