A színház hiánya révén keletkezett űrt nem nagyon lehet más dolgokkal kitölteni, legalábbis a színészember számára semmiképp – vallja Virág György, a Zentai Magyar Kamaraszínház adai származású színművésze, aki sok kollégájához hasonlóan már alig várja, hogy újra közönség elé léphessen, akkor is, ha tudja, erre még jó ideig várnia kell. Ennek ellenére, ahogyan mindig, most is igyekszik hasznosan tölteni a mindennapjait, minél több időt szentelve azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számára. Virág Györggyel a múltról, a jelenről és a jövőről beszélgettünk.
Fotó: Gergely Árpád
– Nagyon nehéz időket élünk most. Nekünk, színészembereknek, akiknek az életét nagymértékben meghatározza az, hogy mi A pozícióban vagyunk, egy másik ember pedig B pozícióban, és onnan néz minket, rendkívül furcsa érzés, amikor ez az egész egyik pillanatról a másikra teljesen megszűnik, mert azt az űrt, ami keletkezik, nem nagyon lehet más dolgokkal kitölteni. Már nagyon vágyom arra, hogy újra közönség elé léphessek, hiszen arra az érzésre igenis rá lehet szokni, ugyanúgy, mint a káros dologra. Színházi színészként nekem rendkívül fontos, hogy ott legyen valaki, aki néz, aki reagál, aki interakcióban van velem. Ha nincs ott senki, csak egy kamerát látok magammal szemben, akkor azt egyszerűen nem tudom komolyan venni.
Nehéz időkben különösen jólesik az embernek a nosztalgiázás, önmagának és gyökereinek a feltérképezése. Te milyen gyökerekből táplálkozol, mit hozol magaddal a családból?
– Nagyon fontosnak tartom azokat a dolgokat, amiket otthonról hozunk magunkkal, ugyanakkor legalább ilyen fontosak számomra azok is, amik akkor épültek belénk barátaink, tanáraink, mestereink révén, amikor már nem voltunk otthon. Bennem most legmélyebben a nemzeti identitásom él. Ez az, ami mozgat, ami meghatározza például az igényességemet önmagam és a közönség felé, lehetővé téve, hogy olyan művészi és emberi értékeket tudjak felmutatni, amelyek átmennek egy bizonyos rostán. Mindenkor ennek az igényességnek próbálok megfelelni, aminek az alapjait egyrészt a családomból hozom, másrészt a tanáraimtól és a mestereimtől, harmadrészt pedig onnan, hogy próbálok folyamatosan tanulni. Ez alatt nem azt értem, hogy tankönyveket bújok, hanem azt, hogy olyan példaképeket, híres színészeket, általam okosnak, intelligensnek tartott embereket hallgatok, nézek és olvasok, akik már nagyon sok mindent letettek az asztalra, mivel úgy vélem, tőlük bizony nagyon sokat lehet tanulni. Visszatérve a nemzeti identitásomra, annak kialakulásában minden bizonnyal fontos szerepet játszott az is, hogy egészen kicsi koromtól kezdve szoros kapcsolatban állok a hagyományápolással, amivel még Adán, a Vadvirág Hagyományápoló Körben kerültem közelebbi viszonyba. Ott egy olyan erős közösség alakult ki, ami egyszerűen nem hagyta nyugodni az embert. Mindenki folyamatosan igyekezett képezni magát, és a temerini Lukács Imre személyében olyan koreográfusa volt a csapatnak, aki amellett, hogy különféle néptáncfigurákat adott át nekünk, egyfajta gondolkodásmódot és értékrendet is tudott közvetíteni felénk.
A gyermekkorodról milyen emlékeket őrzöl?
– Furcsa gyerekkorom volt, sok időt töltöttem a nagyszüleimmel, szerettem velük lenni. Egészséges családi környezetben nőttem fel, ami szintén nagymértékben befolyásolja azt, hogy ma miként gondolkodom ezekről a dolgokról, hiszen a feleségem is és én is egy egészséges családmintát láttunk magunk előtt, és azt is igyekszünk továbbvinni. Érdekes momentuma a gyermekkoromnak, amit még ma is hiányosságként élek meg, hogy nem tanultam meg igazán jól önállóan tanulni. Édesanyám nagyon sokat segített a tanulásban, ugyanúgy, ahogyan minden édesanya ösztönszerűen próbálja a gyermekét a saját mércéjéhez képest minél magasabb szintre emelni. Ennek következtében olyan hiányosságaim alakultak ki, amikre nem vagyok büszke, köztük például az, hogy a koncentrációs készségem egy picit gyengébb, mint másoké. A társulatban én vagyok a legrosszabb szövegtanuló. Mivel ennek a tudatában vagyok, képes vagyok javítani is rajta, csak azt, amíg eljutok odáig, a környezetemben élők esetenként igencsak megsínylik. De hogy jót is mondjak a gyerekkoromról, mindenképpen ki kell emelnem azt az igényességet, amit édesanyámtól örököltem. Mindig mindenben kiszúrtam a hibát, és megpróbálom ki is javítani. Folyamatosan keresem azt a bölcsességet, nyugalmat, megfontoltságot, precizitást, élére állítást is, amit a nagyapám hagyott rám. Ezek ugyanis olyan dolgok, amikre nem baj, ha harmincévesen nem talál rá az ember, a lényeg, hogy folyamatosan keresse, mert ez a legfontosabb: tisztában lenni azzal, hogy nem feltétlenül megtalálni kell valamit, hanem folyamatosan keresni, és azt hiszem, ez nemcsak a szakmámra vonatkozik, hanem az egész életemre is.
A színházzal hogyan, mikor találkoztál először?
– Középiskolás koromban, Vukosavljev Iván – most már Wischer Johann – irányításával vettem részt életem első színházi előadásában, ugyanabban az épületben, ahol most dolgozom. Mészáros Gáborral, aki azóta a Kosztolányi Dezső Színház társulatának oszlopos tagja, már akkor is nagyon jó barátok voltunk, hiszen még Adáról ismertük egymást.
Fotó: Gergely Árpád
Ő keresett meg azzal, hogy fiúkat toboroz a Zentai Színtársulat, menjek el és próbáljam meg. Elmentem és megpróbáltam. Az előadásunk igen sikeres lett, remek csapat verődött össze, amelynek tagjai között sok új és tartós barátság alakult ki. Ennek köszönhetően azután önmagunktól is létrehoztunk egy előadást, amely meg is nyerte a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjét, és ezáltal kikerültem a Tanyaszínházba, ahol azután végérvényesen megfertőződtem. Volt még egy évem a középiskolából, amit kínkeservesen kihúztam, és a következő nyáron, amikor a Hegedűs a háztetőn című előadást készítettük a Tanyaszínházban, már teljesen biztos voltam abban, hogy – mivel abban az évben, amikor a középiskolát befejeztem, éppen nem indult magyar nyelvű színészosztály – egy évvel később felvételizni fogok a Művészeti Akadémiára, ahol azután szintén kiváló közösségbe kerültem. Igazi osztályközösségként éltük a mindennapjainkat, ezért szoktam azt mondani, hogy amikor Zentára kerültünk, már egy igazi társulat voltunk, nem csupán színészek, akiknek egzisztenciális megfontolásból együtt kell dolgozniuk egymással. Később ezek a kapcsolatok munkakapcsolattá alakultak át, ami nem azt jelenti, hogy a barátságok megromlottak volna, csupán azt, hogy megváltoztak, hiszen mindenki próbálta megtalálni a saját útját.
Érintőlegesen említetted, hogy az egész osztályotok Zentára került, ahol általatok alakult meg a Zentai Magyar Kamaraszínház állandó társulata. Az azóta eltelt időszakból miket tartasz a szakmai pályafutásod legfontosabb momentumainak?
– Úgy érzem, méltánytalan volna, ha kiemelnék három-négy olyan produkciót, amelyek különösen fontosak voltak számomra, egyrészt azért, mert ezek nyilvánvalóan valamely személyhez fűződnek, másrészt azért, mert sok esetben olyan történéshez kapcsolódnak, amelyek lehetővé tették számomra, hogy ki tudjak zökkenni a komfortzónámból. Ha mai szemmel visszatekintek az elmúlt évekre, akkor természetesen azt látom, hogy vannak fontos produkciók és akadnak kevésbé fontosak is, addig azonban, amíg benne vagyok egy-egy előadásban, addig igyekszem mindegyiket ugyanolyan fontosként megélni, hiszen ha nem így tennék, akkor az előbb vagy utóbb a színpadon is érződne, és ezt mi, színészek nem engedhetjük meg magunknak.
A komfortzónából való kilépést említetted, ez mennyire fontos számodra a mindennapok során?
– Rendkívül fontos, bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez mindig tudatosan működik nálam. Gyakran előfordul, hogy olyan dolgokba botlom bele, amikhez nem értek, amikhez éppen nincs kedvem, amiket nem akarok megcsinálni, utána viszont rájövök, hogy bizony azokat is meg kell csinálnom. Aztán annak érdekében, hogy ne érezzem rosszul magam közben, megpróbálok keresni benne valami olyan apróságot, ami esetleg némi pozitív színezetet adhat neki, és onnantól kezdve máris jókedvvel kezdem csinálni. Szerintem az is egyfajta komfortzónából való kimozdulás, ha mosolyogva csinálok valami olyasmit, amit egyébként nem szeretek. A komfortzónából való kimozdulást egyébként is mindig befelé értem, soha nem kifelé. A tapasztalatszerzés is egy ilyen komfortzónából való kimozdulás. Azt is így élem meg, amikor például otthon elkezdek barkácsolni, használati vagy éppen dísztárgyakat készíteni, esetleg kerítést építeni, hiszen egyáltalán nem értek hozzá, mégis belevágok. Persze, általában nem sikerül elsőre, aztán megpróbálom másodszor, harmadszor sőt, ha kell, még hatodszor is. Ezek mind-mind olyan dolgokra tanítják meg az embert, amiket más nem tud neki megtanítani: türelemre, toleranciára, sőt talán még a bölcsességet is említhetném, amiről sokan azt sem tudják, mit jelent.
A színház mellett köztudottan sok egyéb dologgal is foglalkozol, mi az, ami a leginkább kitölti a napjaidat?
– Nagyon szeretek például hegedülni, amit egyfajta kommunikációs eszközként élek meg, hiszen a már említett Mészáros Gábor barátommal prímán el tudunk muzsikálni egymásnak órákon át anélkül, hogy akár egyetlen szót is szólnánk egymáshoz, és pontosan tudjuk, hogy a másik milyen lelkiállapotban van. Szeretek olvasni is, mostanában fedeztem fel Kollár-Klemencz Lászlót, és mindent meghallgatok, amit mond, mindent elolvasok, amit leír, sőt mindent megpróbálok eljátszani is, amit ő játszik vagy énekel. De nemcsak vele vagyok így, sok más kedvenc íróm és költőm is van, akiket folyamatosan követek. A hírekkel kapcsolatban is igyekszem mindig topon lenni, mégpedig olyan módon, hogy elolvasok minden nyomtatott sajtót, megnézek minden híradót, sőt megtekintek minden hírportált, még a szélsőségeseket is, hogy azután a saját tapasztalataimmal kiegészítve magam próbáljam meg összerakni azt a képet, ami a legközelebb áll az igazsághoz.
