Kis csapat, nagy szívvel és odaadással

Az Újvidéki Rádió az intézménnyel egyidős sportrovatán jelenleg hárman dolgoznak: Törőcsik Nagy Tamás, Miklós Csongor és Pivárcsik Harold. Velük beszélgettünk sportról, a sportújságírás és a rádiózás szakmai kérdéseiről, valamint legkedvesebb munkaélményeikről.

Mikor, hogyan kerültetek az Újvidéki Rádió sportrovatára?

Törőcsik Nagy Tamás: – A Magyar Szóban kezdtem dolgozni, majd 2007-ben kerültem ide. Már a kezdetektől a sporton voltam. Akkor még velünk dolgozott a négy évtizedet itt töltő Csőke Béla is, aki a vajdasági sportújságírás ismert alakja.

Miklós Csongor: – Több mint 17 éve vagyok a rádióban, a rovaton pedig 15 éve. Mondhatom, hogy véletlenül kerültem a sportra, hiszen választanom kellett, melyik rovaton folytatom, a sporton pedig emberhiány volt, s az akkori rovatvezető, Csőke Béla beszélt rá, hogy csatlakozzam. Bélával évekig ketten csináltuk a sportot, aztán amikor Tamás befutott, más lett a helyzet. Így utólag úgy érzem, az az első néhány év volt a fénykorunk.

T. N.T.: – Amikor Béla elment, újra ketten maradtunk, ráadásul Csongor más rovatokra is bedolgozott. Harold lassan két éve van itt.

Pivárcsik Harold: – Igen, nagyjából két éve dolgozom itt, de kiskorom óta érdekelt a sport. Igazság szerint informatikus vagyok, de a sors úgy hozta, hogy Újvidékre kerültem, a sportrovatra Tamás hívott. Nem olyan régóta vagyok itt, de lassan beletanulok a szakmába, és remélem, ki tudok bontakozni.

Mire fektetitek a hangsúlyt vajdasági magyar rádiósként? Hogyan néz ki általában a munkabeosztásotok?

T. N.T.: – Naponta négy híradó van (15.00, 18.30, 21.30 és reggel 7.00), ami heti 28 anyagot jelent, ezenkívül két hétvégi sportműsorunk van (szombat 16.30–17.30, vasárnap 14.00–17.30). A napi ügyeletes megcsinálja az aktuális sporthíreket, ezek mellett készítjük a hétvégi anyagokat, riportokat, interjúkat és összefoglalókat, valamint eseményekre megyünk, a terepet járjuk. Fontosnak tartjuk bemutatni a vajdasági sportklubokat és azt, hol és milyen sportágakban jeleskednek elsősorban a vajdasági magyar fiatalok. Kiemelt figyelmet fordítunk magyar szempontból például az asztaliteniszre, a tekére, a birkózásra. Igyekszünk testvériesen elosztani a munkát, a lényeg az, hogy a gördülékeny munkához alapos szervezés és jó beosztás kell. Hétfőnként általában már összeáll, hogy ki mit csinál hétvégére.

M. Cs.: – Közszolgálati rádióként, magyar szerkesztőségként a vajdasági magyar sportolók eredményeit követjük figyelemmel. Szerencsére az utóbbi években nagyon jó sportolóink és csapataink vannak. Szakmai érdekességként megemlíteném, hogy gyakran vitatkozunk a prioritásokról, ha egy világesemény és egy helyi, saját, de kevésbé rangos sporthír közül kell választani, mi kerüljön be. A rádiónak kemény korlátai vannak.

Harold, hogy sikerült felvenni a ritmust tapasztalt kollégáiddal?

– Gyorsan beletanultam a munka szakmai részébe. Sok sportújságot olvasok, naponta követem a sporthíreket. Az elején sokat kellett fejlődnöm. Még tanulok úgy fogalmazni, hogy fel tudjam kelteni a hallgatók figyelmét, és hogy érdekesen tálaljam a híreket. Érdekes, ha van három fontos világesemény, a kisebbekre nem jut idő, de van olyan hétvége, amikor alig történik valami, és ilyenkor előszedjük a kisebb híreket. Sajnos nem lehet mindig mindenről beszélni.

Melyik volt a legemlékezetesebb sportesemény eddigi pályátok során?

T. N. T.: – Legnagyobb kalandom a tavaly januári Dakar-rali volt Dél-Amerikában, Argentínában és Bolíviában. Sikerült bekerülnöm Saghmeister Gábor szabadkai motorversenyző kísérőcsapatába, és három hetet töltöttem ott. Óriási élmény volt, rövidnadrágban újéveztünk Buenos Aires egyik bulinegyedében. A televíziót és a rádiót is tudósítottam, szerbül és magyarul, ezért meg kellett tanulnom a tévés vágást. A három hét alatt 7000 kilométert utaztunk kocsival, szakaszról szakaszra kísértük a versenyzőket. Számos érdekes, felejthetetlen élményem volt, Bolíviában például 4000 méteres magasságban jártunk, ahol kevés az oxigén. Síksági emberekként nehezen szoktuk meg ezt, az első napon másnaposnak és betegnek éreztük magunkat. Összességében, a Dakar-ralis utazásomnál talán csak egy olimpia lenne nagyobb élmény.

M. Cs.: – Amikor idekerültem, nem igazán utaztunk sehova a rovattal. Helyi jellegű eseményekre, illetve magyarországiakra járok. Nagy élmény, hogy olyan fiatal sportolókkal ismerkedhetek meg, akiket tisztelek és becsülök. Konkrétan egy Janics Natasával, vagy a fiatalok közül Kajdocsi Tamással élmény beszélgetni. Másrészt az újságírónak az egyik legnagyobb motivációja, ha kap valamiféle visszajelzést, hiszen minden médium attól szenved, hogy hallgatják-e, követik-e. Nagyon sok a pozitív visszajelzés, ami akár a piacon is megtörténhet ismeretlenek részéről.

P. H.: – Távoli külföldi helyekre még én sem jutottam el, de a háztól néhány száz méterre fekvő Karađorđe stadionba sűrűn kijárok, és ezt nem is bánom, hiszen a foci a kedvencem. A májusi birkózó Európa-bajnokság is remek sportesemény volt. Naponta követtük, tudósítottunk, és találkoztunk a világbajnok Davor Štefanekkel, valamint a magyar versenyzőkkel. A teniszt is nagyon szeretem, volt szerencsém eljutni a Davis- és a Fed-kupára. Sajnálom, hogy a rádió nem rendelkezik nagyobb pénzforrással, hogy több külföldi eseményre – nem mindenre, de a fontosabbakra – eljuthassunk.

M. Cs.: – Ami a meccsközvetítéseket illeti, el kell mondani, hogy amióta a Nagy-Jugoszlávia felbomlott, kicsit okafogyottá váltak. Leromlott a foci, manapság nincs olyan derbi, mint egykor például a Dinamo Zágráb–Partizan.

Melyik interjúalanyotokra vagytok a legbüszkébbek?

P. H.: – Szabadkai vagyok, mint Davor Štefanek. Vele mondhatom baráti kapcsolatot is ki tudtam alakítani, többször is találkoztam és beszéltem vele. A visszavonult sportolók közül Mester Gyulát említeném, aki még mindig a röplabdában tevékenykedik.

M. Cs.: – A fiatalokat emelném ki, Nemes Viktort, Davor Štefaneket, Kajdocsi Tamást vagy Györe Lászlót.

T. N. T.: – Az események végén utol lehet érni a nagy sportolókat, akár egy Juhász Rolandot a Partizan–Videoton után, vagy az olimpiai bajnok szerb vízilabdázókat. Nikolić Nemanjával is sikerült telefonos interjút készítenem. Kezdő koromban Várhidi Pállal készítettem interjút, ő az Aranycsapat tagja volt, ismerte Puskást és a többieket. Egyszer Temerinben járt, és nagyon érdekes dolgokat árult el arról, szerinte miért kaptak ki 1954-ben a vb-döntőben, vagy hogy hogyan verték meg az angolokat 6:3-ra.

Sportújságíróként sportoltok valamit?

P. H.: – A munka és a hobbi, a sport számomra nagyon szorosan összefügg. A sport végig meghatározza az életemet. A foci áll a legközelebb hozzám, emellett néha becsúszik a tenisz, az asztalitenisz, a kosárlabda, vagy bármi más.

T. N. T.: – Régebben versenyszerűen asztaliteniszeztem és fociztam is. Jelenleg van egy rekreációs pingpong csapatunk, de szoktam úszni és focizni is.

M. Cs.: – Fiatalabb koromban egy sportlövő klub tagja voltam, majd küzdősporttal foglalkoztam és intenzíven sakkoztam. Most rekreatív szinten kerékpározok.

Mitől különleges a szakmátok?

P. H.: – Olyan híres sportolókkal találkozhatok és beszélgethetek, akikkel különben nem tehetném meg. A vegyes zónában egy-egy esemény után a sportolóktól közvetlenül meg tudom kérdezni, hogyan teljesítettek, hogyan érezték magukat a pályán.

T. N. T.: – A szakmának megvannak az előnyei és a hátrányai. Az utóbbiak közé tartozik például, hogy van, amikor szombat este 10-kor is egy teniszmeccs végét várja az ember, és lemarad egy fontos családi eseményről. Az előnye, hogy közel kerülhetünk a sportolókhoz. És nem kell korán kelni, a sportújságírónak ugyanis a munkája általában a délutáni-esti órákra húzódik el.

M. Cs.: – Az ember kiélheti az exhibicionista hajlamait. Az utóbbi 50 év egyik leghallgatottabb műsora a vasárnapi Sport, zene, derű, s erről élőben, a terepen, különböző helyszíneken is meggyőződhetünk. Hétvégén jó érzés belegondolni, hogy több ezren hallgatnak. Emellett az Újvidéki Rádiónak megvan a tekintélye, újságírónak lenni pedig egyfajta elismerés. És persze maga az élő adás is különlegesség, hiszen magadat se szűrheted meg, akár jobb napod van, akár rosszabb.