Varázs-tojás

Kamasz lehettem, amikor anyum valahol rábukkant a tojásnyuszik receptjére. Először kétkedve fogadtuk az asztalra helyezett különlegességet, de következő évben már egyhangúlag követeltük, hogy az addig is kedvelt túrógombócok mellé kerüljön. Sőt: én is beálltam a konyhába meglesni, hogyan is készülnek el az egyedi nyuszikák.

Ennek aztán anyukám is megörült, mert akkoriban nem igazán lelkesedtem a konyhai teendőkért. Az ízletes csodákért azonban bevállaltam mintegy húsz keményre főzött tojás hámozását is. Anyum gondosan félbevágta őket, és a fehérjéből óvatosan kilökdöste az aranysárga golyócskákat. A fehér kis kosárkák tálcára kerültek, a sárgájához viszont némi majonézt, tejfölt és mustárt adott, majd ízesítette sóval, borssal. Közben azzal bízott meg, hogy parányira aprózzam fel az előkészített zöldhagymát és a petrezselymet. Ezt is hozzáadta az ízesített tojássárgákhoz, majd mixerrel habosra keverte a tölteléket. Rám hárult az a feladat, hogy az előkészített masszából egy-egy kiskanálnyit a fehér kosárkákba csúcsosítsak. Egy kicsit elbajlódtam, mire a visszatöltött féltojásokat sikerült egymás mellé sorakoztatnom egy alacsonyabb jénai tálban. A laposabb tojáskosárkák ugyanis még engedelmeskedtek is, de a csúcsosabbak lépten-nyomon keljfeljancsit játszadoztak velem. No, de a végén csak sikerült megszelídítenem őket, és egy kicsit összeszorítva ugyan, de „állva” maradtak. A fél sikert követően lassan körvonalazódott előttem, hogyan is varázsolunk majd a sárga kupacokból nyuszikákat. Nekiláttunk ugyanis a retek szeletelésének: a kettévágott gumókból előbb vékony karikákat vágtunk le, majd azokat újra félbevágtuk. Így lila szegélyes fehér fülformákat kaptunk, amelyeket nyuszifülekként a sárga kupacok felső felébe szúrtunk. A kimaradt retekdarabokat viszont apró kockákra formáztuk, és a lila felükkel felfelé szemként illesztettük a nyuszipofikra. A pontos kezekre azonban leginkább akkor volt szükség, amikor az újhagyma zöldjéből hihetetlenül vékony bajuszcsíkokat szeleteltünk: két vagy három ilyen csíkot kereszteztünk a sárga kupacokra, a találkozásukhoz viszont egy-egy szemes borsot helyeztünk el orrként. Lassan szaporodtak a remekművek, de épp ez volt a legélvezetesebb: közben nevetgéltünk, átbeszéltük az elmúlt napok történéseit, és átrágtuk a következő napok teendőit is. Olyan élményeket is megosztottunk egymással, amelyeken a hétköznapok forgatagában átsiklottunk. Szinte megállt felettünk az idő, és csak mi voltunk: anya és lánya a konyhában…

Emlékeimből felocsúdva nézem, ahogyan a lányom pattintja le a keményre főzött tojások héját. Kérdezi, hogy keresztbe vagy hosszába vágja-e félbe a kezéből folyamatosan kisikló tojásokat. Erről valamiért az iskolája tangazdaságán épülő madárkórház jut eszébe, és beszámol arról, hogyan is várják az első beteg sast. Majd rám szól, hogy ő szeretné kibökni a sárgákat a keverőtálba. Közben elmeséli, hogyan ülte meg utoljára a Ceki lovat, és miért nem lehetett megmenteni az egyik kismalacot. Ízesíteni se enged: csak érdeklődik, hogy miből mennyit szórjon a golyócskákra. A mustár kimaradhat – értesít határozottan az örökölt recept módosításáról, miközben a felaprózott petrezselymes hagymát a tálba öntöm. A precíz szeletelést ugyanis szívesen rám hagyta, így már az is világos, hogy ki fog nyuszifüleket és bajuszcsíkokat formázni. Ehhez neki nincs türelme, ahogyan a tojásfestéshez sem – mondja. Remekműnek nevezi az asztalon levő, felfüggesztett tojáshéjakkal megrakodott barkaágakat. Ezekre kerülnek ugyanis évről évre a festegetéseim legszebb példányai. A hímes tojásokat babrálva ujjongva értesít, hogy az idén az összes sárgára festett tojást ő szeretné kidíszíteni a locsolkodóknak. Mert ő most emojikat akar osztogatni – lep meg az egyedi ötletével, miközben felveri a sárga masszát. A lelassult munkafolyamatban áttárgyaljuk, hogy melyik locsolkodónak milyen hangulatjelet szán, de felszínre buknak a kis titkai is. Beszélgetünk barátságokról, csalódásokról, örömökről és szerelemről is. Megosztom vele a saját tapasztalataimat, olykor tanácsolok, olykor viszont csak hallgatom.

Egy ilyen pillanatban toppan be a gyönyörűen megformázott füves kosárral a kezében a fiam. Azonnal azonosítja a nyuszifigurákat, majd belenyal a sárga masszába. A lányom épp úgy tetteti a kézre csapást, ahogyan anyukám annak idején. A nyúlfészek készítéséből beérkező férjemet pedig jómagam feddem meg a torkosságért. Nem sok sikerrel: kisvártatva ismét a konyhában akad keresnivalója, és folyamatosan a másnapi ünnepi ebéd finomságairól regél. Igen, a kenyértésztában sült sonka még hűl, és a kolbásszal töltött szűzpecsenye is meleg még. A túrógombócok a hűtőben várják a formázást. És nem, abba sem lehet belenyalni!

Csipkelődős, komolytalan visszautasítások közepette készülnek el az utolsó alkotások. Apa és fia sóvárogva és csodálattal bámulják a katonás rendbe szedett füleket és bajuszokat. A hallgatag dicséret csendjében büszkén egymásra mosolygunk a lányommal. A tojásnyuszik az idén is összevarázsoltak bennünket. Meghatódva mondok újra hálát az örökölt receptért.