Zongorával varázsolnak

A világ bármely színpadán megállta volna a helyét Görög Enikő és Noémi minapi topolyai zongorakoncertje, amit természetesen vastapssal jutalmazott a Nikola Tesla Általános Iskola dísztermébe összegyűlt szép számú közönség. A szabadkai születésű nővérek katartikus zenei élményt nyújtó négykezes hangversenye tette fel a koronát a XV. Topolyai Zenei Napokra. Hallgatóságukat Szergej Rahmanyinov Szvit no. 2 op. 17 két zongorára íródott terjedelmes darabjával és Alfred Schnittke Gogol-szvit című, szintén két zongorára íródott művén keresztül varázsolták el, majd ráadásként Astor Piazzola Libertangóját keltették életre a maguk temperamentumos, egyben stabil stílusában.

Az előadókban, közönségben komoly energiákat megmozgató koncert után a művésznők kimerülten, mégis elégedetten meséltek az életükről, az elmúlt időszak szakmai sikereiről, terveikről. Így egyebek mellett arról a rangos bécsi zenei elismerésről, amellyel kapcsolatban a sajtó is cikkezett. Elsőként viszont a topolyai koncerttel kapcsolatos élményeikről érdeklődtünk.

Görög Noémi: – Egy-egy nagyobb lendületű koncert komoly pszichofizikai megpróbáltatást is jelent számunkra, és a sikere összetett feltételeken múlik. Így például a felkészülési időszak, az elmúlt napok túlterheltsége is hatással lehet ránk. Ezért igényelt fokozott koncentrációt például ez a topolyai hangverseny is. Rendkívül örömünkre szolgál, és hálásak vagyunk, hogy a Topolyai Zeneiskolának sikerült két ilyen komoly hangszert egy koncertterembe szállíttatni koncertünk apropóján. Ez mellett a közönség szeretetéből, a felőlük áradó pozitív energiákból is erőt merítünk, és ez minden túlterheltséget kárpótol. A Topolyán elhangzott repertoárt június 19-én a Szabadkai Zsinagógában is előadjuk a közönségünknek. Ez mellett több magyarországi koncert is szerepel a naptárunkban.

Görög Enikő: – A topolyai koncert azért sem volt egyszerű vállalkozás számunkra, mert a Rahmanyinov-darabot először játszottuk ilyen formában, egyben. És amikor még nincs kidolgozva egy mű dinamikája, és gyakorlat nélkül adjuk elő, az fokozza a feszültséget. Mint ahogy az is, hogy Schnittkét már rutinból játszottuk, és a két koncentráció között nagy különbség van, így nem egyszerű összehangolni a két előadást. De nagyszerű volt, hogy lehetőségünk adódott rá. Hiszen vannak dolgok, olyan helyzetek, amiket csak színpadon tud az ember megélni. Az pedig még nagyobb öröm, hogy ennek a topolyai csodás közönség is részese lehetett.

A hivatásuk, a családi életük mellett mennyi idejük jut felkészülni egy-egy ilyen fizikailag és szellemileg is megpróbáltató hangversenyre?

G. E.: – Valóban, a hivatásunk, a családi kötelezettségeink, Noémi kisgyermeke rengeteg időt kér magának, de a közös gyakorlásra kénytelenek vagyunk – ha törik, ha szakad – időt szakítani, máskülönben szétesnénk a színpadon. Előadóművészként, zongoristaként kibontakozni egy sajátos életforma, és csakis rendkívül tudatosan, minden egyes másodpercnyi szabadidőnket beosztva tudunk a közös gyakorlásra időt fordítani. Az az immár bejáródott rutin, hogy én szombaton reggel jövök haza Szegedről Szabadkára, így gyakorlatilag hétfő délelőttig birtokba vesszük a zongorákat.

G. N.: – A rendelkezésünkre álló idő észszerű és tervezett beosztására bennünket igen korán rávezettek a szüleink, hiszen egészen kisgyermek korunktól számtalan külön kis programra, táncpróbára, egyéb helyre járattak bennünket a zongora mellett. Így már korán megtanultuk, hogy ha mi a tanulás, a zongoragyakorlás mellett még játszani is szeretnénk, akkor kőkeményen összpontosítva oldjuk meg a feladatainkat. Ezt a tudást különösen most tudom hasznosítani, amikor a kicsi gyermekemmel is kell lennem a számtalan más elfoglaltságom mellett.

Tehát így tudnak felkészülni a koncertekre, és a rangos zongoraversenyekre is, mint például a legutóbbi bécsi sikerükre, amikor is 46 ország csaknem ezer versenyzője között arany minősítést érdemeltek ki?

G. N.: – Alfred Schnittke Gogol-szvitjét adtuk elő négykezesben. Egy online verseny volt, a darab videofelvételét kellett elküldenünk a zsűrinek. Az online versenyzés egy teljesen más műfaj, életérzés, mint élőben, zsűri elé állni. Igazából a koronavírus-járvány hozta magával az online versenyeket, és a zenével foglalkozó ifjabb korosztályoknak már teljesen beépült a gyakorlatába, hogy ilyen módon versenyezzenek.

G. E.: – Elküldtük a felvételt, és ezzel szinte el is felejtettük az egészet, amikor körülbelül egy hónapra rá kézhez kaptuk az eredményt. Természetesen nagyon jólesett, és hálásak vagyunk. Ugyanakkor számunkra, vagyis a mi korosztályunknak a korábbi tapasztalataink után még mindig nagyon furcsa, valahogy személytelen élmény. A siker érzése mellett bizonyos hiányérzetet hoz magával.

Térjünk vissza a kezdetekhez. Amikor pályaválasztás előtt álltak, milyen módon horgonyoztak le mindketten a komolyzene és a zongora mellett?

G. E.: – Az az igazság, hogy bennünk nem is merült fel más. Habár „szálltak” felénk bizonyos olyan sugallatok, hogy valami könnyebb, azaz kényelmesebb életet biztosító hivatás mellett kössünk ki. Adott esetben átvehetjük a családunk bejáródott magánfogorvosi rendelőjét, de részünkről már akkor eldöntetett felnőttkori hivatásunk, amikor kislány korunkban megvették nekünk a pianínót.

Az elhatározás után kik voltak legnagyobb hatással a pályájuk alakulására?

G. N.: – A Szabadkai Zeneiskola, illetve az ott dolgozó tanárok hozzáállása a zenéhez és a hivatásukhoz. Az, ahogy akkor mögénk álltak. Ugyanakkor valamennyi más diákot is egyformán motiváltak abban az időben. Az intézmény vezetőjétől a helyettesén át valamennyi tanáron keresztül. Bevallom, akkor ez számunkra nem volt annyira egyértelmű, mint ahogy az sem, hogy mekkora jelentőséggel bír. Most már látjuk. Hogy ott voltak mellettünk, meghallgattak, biztattak bennünket, hogy minden eredményünket számontartották. Hogy nyaranta jeles zongoristák érkeztek kurzusokat tartani nekünk, akiknek határozott szakmai véleményük volt, és irányítottak bennünket. Ezt a légkört érezzük most a Topolyai Zeneiskola falai között, és lehet, hogy ez kívülről nem is tűnik fel, de a Topolyai Zenei Napokkal pozitív értelemben megmozgatják a gyerekeket, a tanárokat, de a szélesebb közösséget is. És nem mellesleg az igényes zenét kedvelő közönségnek is kedveznek.

Az mellett, hogy sikeres előadóművészek, az oktatásban is megtalálták önmagukat. Milyen kihívásokat és sikerélményeket tartogat manapság egy-egy a zenével hivatásszerűen, és kevésbé professzionális módon foglalkozó felsőfokú tanintézmény diáksága?

G. N: – A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanáraként leendő osztálytanítókkal, illetve az óvószak hallgatóival foglalkozom. Olyan munkát van lehetőségem végezni az MTTK falai között, ami számomra is rengeteg tanulságot és sikerélményt tartogat. Hiszen egyetemi tanulmányaim, doktori fokozatom megszerzése után a diákjaim zöme nem professzionálisan foglalkozik zenével. Magamnak is rá kellett jönnöm, hogyan lehet a több-kevesebb zenei előtudással rendelkező hallgatókat a leghatékonyabban tanítani zongorázni, zeneelméletre, és tulajdonképpen rávezetni a zenehallgatásra. És ezen az úton döbbentem rá, hogy igazából nagyon keveset énekelnek, és még kevesebb minőségi zenét hallgatnak a fiatalok. Vagyis nemcsak hogy komolyzenét nem hallgatnak, hanem egyáltalán kevés zenét hallgatnak. Ezt a hiányosságot is igyekszem bepótolni a Sárgaház falai között. Ehhez előzetesen nagyszerű tapasztalati forrás volt, hogy az Electe Egyesületen keresztül rengeteg koncert szervezésében és lebonyolításában közreműködtem. Így nagyjából belátásom van, hogy milyen műfajok és irányzatok állnak közelebb az ifjúsághoz, és hogy mivel lehet őket megfogni. Azt tapasztalom, hogy egy-egy bemutatott esztétikus képpel, a lelket megérintő zenei szerzeménnyel negatív közhelyként emelt falakat lehet döngetni, aztán ízlést tágítani. És nem titok, hogy a művészeteken keresztül hatalmas lépésben tud fejlődni az egyén személyisége. Elsősorban a kreativitása. Minden gyermek fogékony a zenére vagy a képzőművészetre. Nagyszerű lenne, ha végre a közoktatási rendszer is felismerné ezt a pótolhatatlan ajándékot és ki is használná.

G. E.: – A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának előadójaként dolgozok körülbelül tíz éve, ebből nyolc éven át az ének tanszék korrepetitoraként. Leendő zenei szakemberekkel foglalkozom, az énekeseknél időbe telik, hogy eljussanak arra a pontra, amikor a hangjukkal professzionálisan, és tudatosan tudnak bánni. Mivel más irányból érkeztem erre a pályára, ezért magam is rengeteget tanultam ezen az úton, mindezt előadóként hasznosítani tudom. Például a hang formálásáról, megszólaltatásáról.

Egyre több szakma, hivatás felől hangoztatják a minőség romlását, de akár mi magunk is tapasztalhatjuk a bőrünkön az értékek átrendeződését, vagy akár relatívvá válását. Vajon a felsőfokú oktatásban, a zenei tanulmányaikat folytatók esetében ilyesmiről lehet beszélni?

G. E.: – Én inkább azt mondanám, hogy rettenetesen felpörgött a világ. Egyre ifjabb korosztályok szeretnének „mindent most!” elérni, vagyis azonnal hozzájutni a tudáshoz. De az élet is ezt az instant fogyasztói élményt tükrözi. Megnyomom a gombot, és megkapom. Csakhogy egyik hangszer, zenei irányzat sem erről szól, és a professzionális zenei pályát kőkemény gyakorlás előzi meg. A jelenkor elvárása teszi még bonyolultabbá a helyzetet, és nem arról van szó, hogy a hallgatók lusták lennének. A zenei pálya egyszerűen hozzáállás kérdése, illetve a következetes kitartásról szól.

G. N.: – Egyetértek, hiszen én is ezt tapasztalom az MTTK-n. Ezért is hangoztatom állandóan a hallgatóknak, hogy a kezdetektől fogva folyamatosan gyakoroljanak, mert a kézhez kapott kottákat képtelenség két hét alatt begyakorolni. Különösen azoknak, akiknek nincs előtudásuk. És sokan nem is értik miről beszélek. Vagyis, ahogy már érintettük, a zenei tudás egy rendkívül komplex dolog, és rengeteg összetevő határozza meg a végeredményt.

Az igényes zenét, illetve a komolyzenét kedvelők körében jelenleg mik a trendek, kedvelt előadók, zeneszámok? Ami biztos, hogy a koncerten is elhangzó Piazzolla Libertangója egy ilyen darab.

G. N.: – Igen, a Libertangó valóban közkedvelt. De igazából rendkívül rizikós, talán felelőtlenség is állást foglalni ebben a kérdésben, hiszen rengeteg múlik a közönség befogadóképességén, ízlésén, illetve a darabok előadóján, a művészi előadásmódján.

G. E.: – Minden közönség más, városról városra, koncertteremtől koncertteremig változik az, ahogyan reagál a közönség a koncerten. Így természetesen más típusú hozzáállással találkozunk Szabadkán vagy Szegeden. Szeged egyetemi város, zenekonzervatóriummal, a közönség pedig úgy érzem valahol túlképzett. Magyarországon egyébként is tapasztalható egyfajta jólneveltség ezen a területen, a közönség tisztelettel végigüli a gyengébb vagy akár a csapnivaló előadást is. De mi nem abban a közegben nőttünk fel, és idegenül hat. Még 10 évvel az után is, hogy ott élek.

G. N.: – Az előadás színvonalától függetlenül a csendesen alkalmazkodó közönség ugyanúgy szokatlan, mint ahogy az is nagyon furcsa volt, amikor Olaszországban, Szicílián koncertezve valaki a darab közepén beüvöltötte, hogy – Bravo! Ez a másik véglet, ami persze jólesett, de nem szoktunk hozzá, hogy a zongoradarab kontinuitása ilyen módon megszakadjon. Még ha azért is történt, mert valaki a tetszését fejezte ki. Viszont ott az számít megszokottnak és normálisnak. Mi valahol a két világ között érezzük jól magunkat a színpadon.