Néhány nap, röpke hét alatt hír forgott hír hátán, zaklatási ügyek tömege járta be a sajtót, már a brit védelmi miniszter is lemondott, szégyenlősen és titokzatosan annyit árultak el, hogy tizenöt éve egy újságírónő térdére tette a kezét egy vacsorán.
Napok óta töröm a fejem annak a tudósnak a nevén, aki egy konferencián tett valamiféle humoros megjegyzést a nőkkel kapcsolatban, aminek lemondás, közutálat lett a következménye, mivel egy-két tudós hölgy komolyan vette a humorosnak szánt megjegyzést. Nem jut eszembe a név, pedig feljegyeztem, az újságcikket is kitéptem, cakkos széllel, hanyagul behánytam valamelyik faszciklibe, ahol a hülyeséget gyűjtöm. Ugyanis arra jöttem rá, hogy a hülyeség sokszor nem is hülyeség, hanem szándékos esemény, eseménysorozat. Nem összeesküvésre gondolok, ilyen elméleteknek nem vagyok híve, moziban jó. Mégsem bevett és normális dolog, hogy egy bóknak nem tekinthető, de különösebben nem is bántó megjegyzés miatt egy köztiszteletben álló professzor, egyetemi tanár nevét meghurcolják, a nőkkel szemben tiszteletlennek kiáltsák ki – akkor még nem volt a zaklatás a használt kifejezés.
A faszciklit nem találom, elképzelhetőnek tartom, hogy a kukában landolt. Mindig megbánja az ember az ilyesmit. A férfiaknak van igazuk, a „jó lesz ez még valamire”-féle hozzáállás a megfelelő, akkor is, ha nem tudunk közlekedni sem a garázsban, sem a műhelyben, sem a sufniban. És akkor is, ha nem találja az egész család a papagájfogót, amikor elindul a csap és ömlik a víz, rajtunk meg csorog az idegtől az izzadság. Akkor bezzeg sehol a papagájfogó… tavasz kezdetén a metszőolló… Pedig a múlt héten még a kezemben volt – ismerős a mondat. Nem segít. Én is emlékszem a faszciklire, a nappali alsó polcán állt a többi között, mindegyik más színű, sajnos azt mindig elfelejtem, mi alapján rendelem a témákhoz a színeket, de úgyis mindegy, amikor kellene valami, nincs sehol.
Szándékosan és felelősségem tudatában állítom, hogy a „gyűjtögetésben”, a „jó lesz ez még valamire” hozzáállásban a férfiaknak van igazuk. És ezzel beismerem, hogy vannak férfiak és nők, de ennél is tovább fogok menni, azt is beismerem, hogy vannak köztük különbségek.
Nem jó ez a téma. Nevetség, megvetés tárgyává teszi magát mindenki, aki hozzá mer nyúlni. Nincsenek jó válaszok, csak egymást kioltó, egymásnak feszülő válaszok vannak. Ettől pedig megbillen az ember lelkében az egyensúly.
Az ember lelkében megbillen az egyensúly, mert az is előfordulhat, hogy az orrára csapják az ajtót, ahelyett hogy előreengednék – bár ez anélkül is előfordul, hogy a férfiak zaklatás gyanúperétől félnének, egyszerűen ilyen lett a világ –, nem fogják feladni a kabátot – egyébként sem adják fel, ami csak mostanában tűnt fel nekem, hogy a reuma rendezkedik a vállamban.
Nem szabad elbagatellizálni a témát, mert egyáltalán nem vicces és nem is könnyű, ahogyan bizonyára nem is megy ritkaságszámba. Bizonyára akadnak árnyalatnyi vagy hegy nagyságú különbségek – régen, amikor mi fiatalok voltunk, nem nevezték zaklatásnak azt, ami nem volt zaklatás, de volt rá megfelelő kifejezés, túlzott bizalmaskodásnak hívták.
Nem tudom, a túlzott bizalmaskodás zaklatás-e, hajlamos vagyok elfogadni, hogy igen – kockáztatni kell: hátrébb lépni, kitérni, rendre utasítani, vitatkozni, beszólni. Helyzete válogatja.
A zaklatás elől viszont nem lehet csak kitérni, hátrébb lépni, rendre utasítani, ott, akár egy filmben, jöhet a pofon. Csattanjon. De nem szokott, ijedtség, bénultság, szégyenérzet, zavar, önvád. Máskor meg azért nem, mert hátha jó lesz valamire… És úgy tűnik, van olyan helyzet, hogy jó is valamire, nem csak arra, hogy megszabaduljon a nő a zaklatás emlékétől. Ebben nem lehet eligazodni, önmagában a tény, hogy egy férfi visszaél a helyzettel, a pozícióval, annyira rémes, hogy sajnálatnak helye nincs.
Ha azonban ellépünk ezektől a ránk zúduló ügyektől, elgondolkodhatunk azon, vajon leforgatható volna-e mostanság a Zaklatás című 1994-es film, ahol a csábos-csodás Demi Moore egy zaklatási csavarral, pontosabban egy álzaklatással, még pontosabban egy fordított zaklatási helyzettel teszi pokollá Michael Douglas életét Ennio Morricone zenéjére, Barry Levinson rendezésében.
Vagy ott van a 2005-ös A szenvedély útvesztői (Zaklatás meglepetésekkel) című közepesen rossz film, amelyben Jonathan Higgins és Dina Meyer próbál pénzt csinálni a zaklatásból.
De a Vad vágyak című 1998-as filmnek is a zaklatás a témája – Matt Dillonnak és Kevin Baconnak köszönhetően inkább közelíti a Zaklatást, mint hullik A szenvedély útvesztői színvonalára.
Ha az Egy nyomozás részletei című 2015-ös alkotás mellett eszünkbe jut a Pokoli lecke című 1996-os film – Kevin Bacon, Robert de Niro, Dustin Hoffmann, Jason Patric, Brad Pitt –, akkor a gyermekeket ért zaklatás is figyelmünk középpontjába kerül, a katolikus egyházzal és a fiatalkorúakra ügyelő állami rendszerrel egyetemben.
Filmek sokasága igazolja, hogy a zaklatás az egyik legborzasztóbb tapasztalat, ami mély, felejthetetlen és kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben, ehhez nem kell Glenn Close fatális vonzerejére, majd őrületére gondolnunk, ugyanakkor, az ember természetéhez mérten izgalmas téma, mindig akad nézőközönsége. És ha sípolni kezd a teáskanna, nincs férfi és nő, aki nem rezzen össze.
A filmek világából visszatérve a valóságba, nehezen lehet megbirkózni a ténnyel, hogy nem lehet pontosan tudni, mi tekinthető zaklatásnak – szórakoztató, épeszű, humoros, undorító, közönséges, primitív cikkek özönét olvashattuk az elmúlt hetekben. Arra mindenképpen jó ez a legújabb, a kommunikáció csatornájába bekerült téma, hogy az egyértelművé vált, semmi nem jogosítja fel a zaklatót arra, hogy zaklató legyen. Érhet a szoknya a köldökig, a dekoltázs a bokáig, lehet a nő kétszáz éves (szoknya köldökig, dekoltázs bokáig), lehet részeg, és mosolyoghat kihívóan, ez senkit nem jogosít fel arra, hogy zaklatásba fogjon.
Mint ahogyan a dívány nem lehet szereposztó, úgy a munkahelyen sem lehet hátrány az, ha valaki nő – de erről már régen nincsen szó, kapunk észbe, miközben nagyon is szó van.
És ettől olyan furcsa, érthetetlen és szomorú a világ.
Sehová sem jutottunk azóta, hogy Valentyina Tyereskova negyvennyolcszor megkerülte a Földet, amióta Virginia Woolf megírta a Saját szobát és Simone de Beauvoir megszabta az irányt.
Lehetséges volna ez? Miközben birodalmakat és világbankokat vezetnek nők, valóban kevesebb fizetés jár egy nőnek, csak azért, mert nő? És meg lehet veregetni a térdét egy vacsora közben? Netán megnézni a fenekét? Talán mégiscsak jó lehet valamire a társadalmi nem, a genderelmélet. Vagy mégsem?
A Világbanknak még sosem volt nő az elnöke. Pedig milyen szépen belesimult a mondatba, fel sem tűnt. Ami azt jelenti, hogy akár lehetne is. Mint ahogyan az IMF-nek valóban nő a vezetője, a Nemzetközi Valutaalap ennyivel előrébb van a Világbanknál.
Valóban ilyen mércék alapján alakul a világ?
És Tatjána csodálatos levele?
„Én írok levelet magának. Kell több?”
Mit tudhat Puskin a női lélekről?
Ha nem olvashattuk volna Puskin titkos naplóját, ha nem volna itt a kezem ügyében most is, elhinném, hogy kietlen, szomorú, érthetetlen és furcsa a világ – amilyen valóban.
Elhinném, hogy nincsenek különbségek, nüanszok, hogy zaklatás minden, nem csak az, ami zaklatás.
És elvetném a lehetőségét a szépségnek.
Egyébként már úgyis mindent elvetettünk. Tegnap is nekimentem valakinek a boltban, mert azt hittem, meg fog állni, hogy beengedjen engem, merthogy nő vagyok. Nem állt meg, törtetett, akár egy dúvad. Ezt gondoltam magamban. De ez nem zaklatás, hanem egyenjogúság, csakhogy én szarok az egyenjogúságra, ha nem engednek előre. Vagy nem adják át az ülőhelyet. Vagy úgy viselkednek velem, mintha nem középkorú lennék, hanem valami fiatal hölgy. Nem vagyok hülye.
A kor nem segít, de jót tesz, ha nem is a testnek, az észnek és léleknek mindenképpen. Az pedig nem egyenjogúság, ha úgy viselkednek velem, mintha fiatalosabb lennék a koromnál. Sőt! Ez például szerintem zaklatás. A középkorú női lékek otromba zaklatása, mert eszébe juttatja, az orra alá dörgöli a korát. És ezzel arra kényszeríti, hogy akár egy Cosmo-nő, izzadjon, fusson, súlyzózzon, a fenekére gyúrjon, kicserélje az orrát, a fülét, a fogát…
Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, még pörögtek az események bizonyos H. W. nevű, a filmiparban dolgozó és zaklató amerikai körül, amire ráfűződött bizonyos M. L. magyar rendező és tanár zaklatási ügyeinek sorozata, majd a neves színészt, bizonyos K. S.-t is utolérte a zaklatás vádja, aminek hatására comingoutolt, magára haragítva a melegtársadalmat, mert ezáltal összemosta a zaklatást velük. Erre igazán nincs mit mondani, hiszen akkor H. W. viselkedése meg összemosta a producerek és színésznők közt létező viszonyrendszert a zaklatás általánosnak tekinthető eljárásával. Ez azonban – gondolom, a színésznők és színészek az egész világon egyetértenek ebben – durva általánosítás.
Ma már sehol nincsenek ezek a hírek, elmosta az idő, a briteknek is van új védelmi miniszterük, a dolgok haladnak a maguk útján. A nők és férfiak lelkében, akiket zaklattak, talán több lett a nyugalom és derű, de nem hiszem, hogy így volna, mert a lélekből nem lehet kitörölni a megalázó helyzeteket.
De nem emiatt hozakodtam elő mindezzel, hanem azért, mert az szörnyű, hogy semmi nem számít, csak amíg hír, de addig viszont mindent szabad.
Egyetlen hónap leforgása alatt eltűntek a süllyesztőben azok, akik megengedhetetlen módon viselkedtek azokkal szemben, akiknek a karrierjük, a pályájuk függött tőlük, akik felnéztek rájuk, esetleg számítottak arra, hogy egy kis zaklatásnak akkor éppen nem érzett enyelgés segít az előrejutásban – merthogy az élet bonyolult, emlékezetünk fakuló.
És az, hogy mindezek a napvilágra kerülnek, rendjén van, hiszen a zaklatás megengedhetetlen és megbocsáthatatlan. Az azonban, hogy a világban csak a közepesen rossz könyvek és filmek címében szerepel az árnyalat, mindent elvesz, elvehet tőlünk, az emberségünket, a derűnket, a becsületes hozzáállás erkölcsi feladatát. Nem marad semmink.
Ezt mégsem engedhetjük – hátralépünk hát, kifarolunk, és elbújunk egy olyan világba, ahol még voltak nők és férfiak, volt szépség és durvaság, de a szavaknak jelentésük és súlyuk volt, kifejeztek valamit abból, ami széppé tudja tenni a létezést.
Hátralépünk, és Puskint olvasunk, titkos naplóját. Abból idézünk: „Milyen iszonytató rágondolni, hogy nem minden nő kíván engem.”
Mielőtt bárki azt hinné, ez egy egyszerű mondat, esetleg hiú és egyszerű, hivalkodó, az gondoljon Puskin halálára. Máris szebbé és bonyolultabbá válik a létezés.
Ha másra nem, erre jó volt ez a zaklatókról szóló hírdömping, eszembe juttatta Puskin titkos naplóját.
