Az iskolával kapcsolatban sokszor szó esik arról, hogy mit kell a gyerekeknek elsajátítaniuk a tanév során a tananyagból. Szó van tantárgyakról, kompetenciákról, fejlődésről, amelyek megfogalmazódnak, leírásra kerülnek, tervekbe tömörülnek, és részei egy oktatási intézmény kitűzött célrendszerének. Igen ám, de amellett, hogy a diákok elsajátítanak az iskolában meghatározott tartalmakat, nagyon sok olyan dolog is beléjük vésődik, amely sehol nincs leírva, sőt be sincs tervezve, mégis meghatározó a gyerekek életében.
A gyerekeknek el kell sajátítaniuk egy csomó szabályt, meg kell felelniük olyan ki nem mondott elvárásoknak, amelyeket menet közben tapasztalnak meg. Ki kell várniuk a sorukat, meg kell várniuk az óra végét, akkor kell foglalkozniuk a tanulással, amikor arra mások kijelölik az időpontot, és akkor is egy előre meghatározott rend szerint. Ha ki szeretné segíteni bajban lévő osztálytársát, akinek nem sikerült tökéletesen elsajátítania a tananyagot, akkor úgy kell súgnia, hogy a tanár számára észrevétlen maradjon. Másodlagos, hogy őt éppen mi érdekli, miben szeretne elmerülni, azzal kell foglalkoznia, amit meghatároz a rendszer. Az osztályzást mindig megpróbálják a hivatalos szervek objektivizálni, de hiába, mert az osztályzatokat az objektív tényszerű tudáson kívül millió más tényező is befolyásolja, a gyerek alkalmazkodóképességétől, türelmétől és udvariasságától kezdve akár addig, hogy szép idő van-e aznap.
Vannak olyan körülmények, amelyek nem tudatosodnak, mégis pozitívan hatnak a tanuló tudásának a megítélésében. A fejlett verbális készségek, jobb kommunikáció, szociális kompetenciák, a tanár ízlésének megfelelő öltözet és hajviselet növeli annak az esélyét, hogy a tanulót számára előnyösebben értékeljék. Ugyanígy a csúnya kézírás, akadozó válaszok, szegényesebb öltözet a gyerekek teljesítményét gyengébb színben tüntetik fel. (Az ingerszegényebb környezetben élő, anyagilag rosszabb helyzetben lévő, enyhe tanulási zavaros, szabályszegő diákok eleve hátrányban vannak.) Természetesen ezek nem tudatos döntések az osztályzó tanár részéről, csak szűrők, amelyek az emberek közötti szociális kapcsolatokat befolyásolják. Teljesen természetes folyamatokról van tehát szó, amit képtelenség megszüntetni az iskolarendszerben. A tanárnak is van személyisége, a gyereknek is, és az is előfordul, hogy a két személyiség minden igyekezet ellenére nem tud együttműködni. A baj nem ez, hanem az, hogy az iskola nem veszi, illetve nem veheti figyelembe, hogy nem gépek, hanem emberek a tagjai, és olyan elvárásokat támaszt, amelyeknek nem lehet megfelelni. Nem lehet megvalósítani, hogy minden gyerek kibírjon 45 percet nyugton, csöndben, hogy mindenki mindig lelkesedni tudjon a törtszámokért, a verselemzésért, az akvarellért és a távolugrásért. Márpedig a gyerekek azt tanulják meg, hogy mindig mindenért lelkesedni illik, vagy legalább úgy csinálni, mintha, különben szankcionálás lehet a vége.
Fotó: Freepik
A tanárok sokszor minden igyekezetükkel próbálják semlegesíteni ezeket a tényezőket, de persze ők sem varázslók, és leginkább nem gépek: végül belefáradnak a sok eredménytelen küzdelembe.
Az iskolarendszer áldozata immár nemcsak a sok kedvetlen, érdektelen, pótcselekvő, önbizalom-hiányos diák, hanem a kiégett, elfáradt pedagógusok is.
És mindezek mellett a létező problémák mellett azzal kell foglalkozni, hogy az éves tervekben megfelelő legyen az óraszám, és időben elkészüljön az az iskolai dokumentáció, ami a valós életben semmilyen pozitív hatással nincs a tanulók motivációjára, a tanár-diák közötti pozitív kapcsolatra, az iskolai jó kedélyre.
