Ez bizony nem egy betűhiba, amely egy kicsinyítő képzővel ellátott tragacsra utal, hanem arra a helyzetre, amikor felhívtam az egyik barátomat, és jó hírt akarván közölni vele, mondtam neki, jó hangosan, ahogyan a korombeliek a mobilon társalognak, a Korzó kellős közepén, hogy:
– Sziaaaa! Kaži dragičkaaaa!
Először is elkomorult a hangja, ezt már a sziából kihallottam. Másodszor nem volt hajlandó mondani.
Itt már abbahagynám az írást, mert nagyon unom, amikor egy író ugyanarra a rugóra ír sok történetet. Szerintem egy is elég, abból már lehet általánosítani (irodalmi bonmot). És én azt az egyet megírtam, Zaponetti kávé a címe, gyakran az az érzésem, legutóbbi könyvem legkedveltebb szövege.
De ha abbahagyom, akkor nem fogom elmesélni, márpedig, függetlenül attól, hogy – látszólag – ugyanarra a rugóra működik, mint a zaponetti, én el szeretném mesélni. Ugyanis ezek vagyunk mi. Ilyenek vagyunk. Ez a lelkünk, és ezért tudunk nevetni azon is, hogy „úgy tempírozd a dógokat, hogy este hatig hazaérjünk”. És mert mivel „apád nem fog hajtani a sötétbe”. Meg a többi, idézni lehetne hosszan és sokat, mert ennek a műfajnak viszont éppen az a lényege, a folyamatos idézettség, a ráismerés állandósult öröme, ellentétben az egy rugóra járó irodalmi szöveggel. A ráismerés és azonosulás öröme. Közös identitásunk és a családi viszonyrendszer megannyi példája – nem fogom elemezni. Viszont az történt, hogy hétfőn reggel, amikor megérkeztem a könyvtárba, hárman is mondták, hogy szerintük is a Rokon Ilonkán lehet sírni meg nevetni – jól mondtam a hétvégi újságban. Ebből aztán hosszas elemzésre került sor a négyszögletű, leginkább a filmekből ismert börtönudvarokra emlékeztető udvarban. Vajdaság különböző városaiból, falvaiból valamikor, általában az egyetem elvégzését követően Szabadkára költözött asszonyok és egy ember, akinek viszont az édesanyja az egyik legtekintélyesebb ismerője a régi és ritka könyveknek, elemeztük, röhögve, a reggeli kávénk gőzében melegítve ujjainkat, a kora reggeli, téliesre fordult őszben, a mondatokat.
Minden egy irányba mutat. Abba az irányba, ahol mi, vajdasági magyarok mély azonosságban létezünk. Azonosságban önmagunkkal, a tatával meg a mamával, de a szomszéd Branko bácsival meg a Misinek a tízperces szünetben húsz éve betört orrával, aminek orrsövényferdülés lett a következménye, viszont a magyarok győztek lábtengóban, nem a szerbek. Hajrá, VII. D.
„Dobadááá – ott a gyerekek városon a szerbekke jáccanak, jóhogy beszélik.”
Akkor tehát mégis elmesélem.
– Na, mondjad már – nógatom. De nem akarja mondani, én állok a Korzó közepén a múlni nem akaró napsütésben, a gerincem mellett kétoldalt finom patakban folyt a veríték, közben azért megnéztem egy-két cipőt a kirakatban, a barátom viszont azt kérdezte, hogy:
– Mi a baj?
– Milyen baj?
– Hát baj van, nem?
– Nincs baj, mondom, hogy mondjad, hogy dragička, de nem akarod, nem is értelek. Mindegy, elmondom, mi sikerült, és hogyan.
Csönd. Szokásos kérdés, amit Viberen is gyakrabban tesznek fel az itthon lévők, itthon maradottak minden más kérdésnél: Na, itt vagy? Hallasz? Lehetőleg olyan hangosan, amilyen hangosan rokonaink beszéltek, amikor lett végre vonalas telefonunk. (Szabadkán ez mifelénk a 70-es években történt.)
Miután leküzdöttük a távolságot, és kiderült, hogy én is itt vagyok, ő is ott van, mindketten halljuk a másikat, csak ő rosszkedvű lett a mondatomtól, én pedig elszomorodtam, hogy nem szerzek örömet, elmondtam, amit akartam.
De csak nem hagyott békén a dolog.
– De miért nem akartad mondani?
– Hát rossz hírhez?
– De hát akkor mondják, amikor jó a hír.
– Te ebben biztos vagy?
Megtorpantam. Ránéztem a valamikori Pionir cukorka- és csokibolt melletti butik kirakatának kínálatára, ilyen vékony nők nincsenek is, sóhajtottam, aztán észbe kapva folytattam. Azaz csak folytattam volna. Rádöbbentem azonban, hogy nem tudok jól válaszolni. Mert egyáltalán nem vagyok benne biztos.
– Ezt mondta nekem valamikor a szerkesztőm, aki járatos ilyen körökben, úgy értem, pontosan tudja, hogy szerbül ezt szokták mondani, ha jó hírt közölnek. Tőle tudom. Egyszer felhívott, és ugyanezt mondta, amit én neked, magam is mamlaszul hallgattam a telefon túlsó végén, mert életemben először hallottam ezt (nyilván ezt szégyelltem is), aztán csak kiböktem, miután ő is ugyanúgy nógatott, mint én téged. De én még ezt szerbektől nem is hallottam. Ez kicsit elbizonytalanít. Majd utánanézek.
Elbúcsúztunk, én utána is néztem: Vukajlija, Nezavisne novine, Telegraf, Kurir, Radio Beograd, YouTube és minden, amit a Gugli kidobott.
Igazam volt. Ez jó érzéssel töltött el, mint minden embert. Megszépíti a napot, és elégtételt jelent, hogy nem csináltál magadból marhát.
Néhány nappal később újra telefonoztunk – nem volt kihagyható a dolog, legalábbis egyikünk sem tudta elkerülni. Én kezdtem, mert mindig türelmetlen vagyok. Olyan közbekotyogó, közbevágó típus, semmi rosszindulat, csak türelmetlen, siet, habzsol, meséljünk el mindent, mindent, amíg csak lehet, amíg élünk. Meg főleg én meséljem el. De ez különben egyáltalán nem igaz. Nem azért kotyogok közbe, mert én akarok mesélni, hanem azért, hogy minél többet megbeszélhessünk, de jól értsek mindent. Családi vonás. Apai, hogy konkrétan mondjam. Nálunk anyám a hallgatag. Egy hallgatag nő. Mindig felcsillan a férfitekintet, amikor ezt elmesélem. De hamar rájön mindenki, hogy nem rá ütöttem. Apám tekintete viszont tőlem csillan fel, végre, kiált fel, amikor megérkezem, végre! Megszakad a csönd, megszakad az ő monológja, kezdődhet a közbevágás, bekotyogás, történetek, események és anyám bölcs tekintete, amivel ül köztünk félúton, mondataink a feje fölött megütköznek egymással, ő meg, ránézve az órára, na, főzök nektek kávét, mondja, és kimegy a konyhába. És akkor csönd lesz. Elhallgatunk, nézünk, hümmögünk. Várjuk, hogy visszaérjen. Mert nem mindig a kimondott mondat meg a közbekotyogás a lényeg, hanem az, hogy együtt legyünk, ki mondja, ki hallgatja, ki közbevág.
Csöngetnek. Tán a mester jött? – kérdi anyám. Apám fölugrik, sportos alkat, úszás, tenisz meg a sok építkezés, gyümölcsszedés, kukorica-, tányerica-, töktermesztés, csak úgy szórakozásból, kikukucskál a függönyön keresztül, ettől én dühös leszek, hát, nézzél már ki, jóhogy érdekel, ki jött, ha hozzánk csönget, el ne húzd a függönyt, így anyám, de nem a mester, hanem az aktivista. Erről eszembe jut: „Tudsz valami jó mestert? – Szóltam ennek de fél éve nem jön mindég csak igérget.”
Újra telefonoztunk tehát, ott hagytam el a történet fonalát. Akkor éppen jókedvemben voltam, hát belekiabáltam: „Majd megcsörgetlek, ha átértem a szerb ódalra. – Haló? – Neeeeveeddfőő!”
– Jókedved van? – kérdezte a barátom nevetve. – Vagy tegyem le?
– Te, ez valami őrület ezzel a dragičkával – mondom neki –, utánanéztem az eredetének, és képzeld, Belgrádban az úri körökben…
– Hagyjad – válaszolja –, hagyjad, tudom. De nem erről van szó.
Elhallgattam, elpárolgott a hangos jókedvem, vajon miről lehet szó, ha nem arról, hogy egy, a szerb nyelvben jól ismert és használt mondás teljes értelemátalakuláson ment keresztül, és ez rettenetesem izgalmas, még nekem is, aki ki nem állom a nyelvészetet. Majdnem olyan izgalmas, mint a vajdasági magyar mondatok, amelyeket Rokon Ilonka kollázsain láthatunk. Irodalmi és nyelvi kaland, képi asszociációba ágyazva, vagyis legalább annyira irodalom, amennyire képzőművészet, ez mindenképpen megkülönbözteti a Dnevnjak című műsor koncepciójától, ami rendkívüli humorossággal mutat rá a balkáni mentalitásra, azonban nem mutat túl önmagán, jelentéstartalmában nincs meg az a többlet, amely művészetté szintetizálná.
– Na, ezért volt, mert ezt hittem egész életemben – folytatja, valószínűleg közben is beszélt, amíg én elmerengtem, amióta megtanultam kikapcsolni a figyelmem, néha akkor is képes vagyok elkalandozni, ha figyelek.
– Nem figyeltem.
– Anyám is mondta, amikor gyerek voltam, és megijedtem, majdnem elsírtam magam, hogy miért mondjam én, hogy tragicska, mi az a borzasztó, mi az a tragikus, ami történt, és ami miatt finomságot kapok.
Álltam a Korzó közepén földbe gyökerezett lábbal, és elindultak a könnyeim, csak folytak és folytak, miközben nevettem is, sírtam és nevettem, egy érzékeny és finom, ugyanakkor szigorú és alapos kisfiú tekintetét láttam magam előtt, amint megijed a szótól, megijed a szó hallatán.
És van még tovább, mesélhetném a történetet – a szavakról, amelyek körülvesznek bennünket, a szavakról, amelyeket félreértünk, és ezért más irányt vesz gyermeki világunk, a szavakról, amelyeket az utánunk jövők értenek félre, de igazából pontosan, pontosan és mélyen értik, mint valami szeizmográf – innen mesélhetném tovább.
– Mondjuk, ha nem vigyáznak a szeizmográfra, akkor elmarad a földrengés? – kérdeztem, miközben befordultam az aprócska térre, amely az egykori kormányfő emlékét valami okból kifolyólag egy kosárlabdapalánkra emlékeztető valamivel őrzi.
– Ne haragudj, de nem értelek, nem értem, mit akarsz mondani – válaszolta, teljesen logikus, hogy volt némi ingerültség a hangjában: végül is hogy kerül a tragicskához a szeizmográf?
– „Tartomány, amelyen nem uralkodik az idő és a tér” – ezen kell gondolkodni (stipi-stopizom) – azonban hogyan is lehetne megmagyarázni, hogy a szavak és a színek jelentéstartalma, közös territóriuma megértéséhez nem kell semmi, és mégis sokkal több kell, mint fizikai jelenlét.
