Az önfeledtség, az elégedettség, a jól végzett munka – zenélés – öröme. Életöröm. Az élet szép. Embernek lenni jó. Érteni valamihez, hinni abban, amit az ember csinál, a legjobb dolgok közé tartozik.
Csupa leg-leg. Ez van John Lee Hooker rövid nevetésében. Újra és újra meghallgatom. Azt a számot, amelyben a legjobban szeretem. Mert a nevetését sokszor hallani, de én ebben a számban szeretem legjobban. Chill Out című albumán – Things Gonna Change. Ezt így szépen kiírja az autó fedélzeti számítógépe, miközben a hordozható flashmemóriáról áramlanak a hangok a hangszórók felé és onnan felém, aki dobolok a piros lámpa előtt. Aztán újra lejátszatom a számot, és újra meg újra. Santana gitárszólójára szégyenszemre a fejem is ingatom, sőt valami törzskörzést is végzek, amennyire vezetés közben ez lehetséges. Újra lejátszom. Nem az albumot hallgatom, hanem random összerakott számokat.
Dehogy random, nagyon is huncutul követi az ízlésem, ezt a számot Charles Mingus követi, őt meg Ellington, aztán egy újabb Hooker, ami Dean Martinnal meg Frank Sinatrával van lazítva, hogy aztán Monroe baby adjon örök érvényű női útmutatót – nem arra gondolok, hogy a gyémánt a nő legjobb barátja, de arra igen, hogy a múló idő nyomot hagy, hiába minden szike, szilikon és tupír – „men grow cold as girls grow old and we all lose our charms in the end” – és aztán az óriási, a király, a kedvencem: Chat Bakertől több szám követi egymást. Észen és az úton csak az tart, hogy őt meg az Imagination követi (Just an Illusion).
Aki ezt a 152 zeneszámot másolta, nemcsak azt tudja, mit szeretek, hanem ismeri is mindegyik zeneszámot, albumot, amit én ismerek – minden a nevelés/viselkedés következménye volna? A csuda tudja, meg a behavioristák, mélyebbre nem szeretnék ásni, már ennyibe is beleizzadtam, a másik emberben is önmagunkat akarjuk megérteni, és a dolgok sokkal összetettebbek – a folyamatos fejlődés nem más, mint változás, jó esetben jó irányba, némi regresszióval.
Amikor valamiről szólnak a mondatok, akkor ugyanannyira nem szólnak valami másról. Az írásnak ez az egyik legizgalmasabb kérdésköre mostanában, úgy tűnik. Nemcsak az a fontos, hogy miről írni, hanem ugyanannyira az is, hogy miről nem – miről hallgatni? Ez így nem pontos, mert a ki nem mondás nem hallgatás, de ha igen, akkor bizonyára állásfoglalás is.
A hookeri rövid nevetés is állásfoglalás, talán több annál, ha akarjuk, életfilozófia. Az öröm forrása a tevékenység, a munka, a jól sikerült nap. Ehhez azonban azt kell gondolni, hogy van értelme a tevékenységnek, a munkának. Különben miképpen sikerülhetne jól bármelyik munkával töltött nap?
John Lee Hooker Detroitban volt gyári munkás. Két szó, amelynek mára teljesen átértékelődött a jelentése. A városra, amely pedig egészében értékelődött át – nem lehet kellő szavakat találni a 2013-ban csődöt jelentő város szomorú pusztulására és az ott élők elképzelhető/elképzelhetetlen mindennapjaira – nincs is szó.
Miközben John Lee Hooker, egykori detroiti gyári munkás lelket vidító életelixír fontosságú rövid nevetése betölti körülöttem a teret, arra gondolok, fogalmam sincs, hogyan kellene leírni, ha nem úgy döntenék, hogy nem írok erről, a gyári munkás fogalmának átalakulását és azt a félelmet, ami a szellemvárosról készült fotók látványa kapcsán elönt. Először is, ha erről akarnék írni, akkor a fogalom régi jelentéséhez is vissza kellene nyúlnom, azt pedig mégsem tehetem József Attila nélkül. Vagy legalábbis József Attila Bérmunkás-ballada című versének említése nélkül. Ez azonban igazságtalan volna a költővel szemben, beskatulyázó. Akkor tehát tovább kellene lépnem a bérmunkás, gyári munkás fogalmának mai értelme felett merengve, és el kellene jutnom Garai László József Attila identitásai című tanulmánykötetéhez, pontosabban – ahogyan a szerző megfogalmazta – alkotáspszichológiai esettanulmányához.
Ha meg akarnám újra érteni a kifejezést, gyári munkás, bérmunkás, ezt a könyvet alapműként kellene behoznom a szövegbe, de nem akarok semmi ilyet tenni, mindösszesen csak John Lee Hooker rövid nevetéséről van itt szó, arról, hogy mit fejez ki számomra, életöröm, igenlés, a munka becsülete – a munka tapasztalata magában foglalja az önfegyelem, a törekvés, a célkitűzés, a többre hivatottság fogalmát is, ahogyan a megkeseredettség, kiábrándultság, feladás, elbutulás, tunyaság fogalmát is, amiképpen azt is, hogy ügyeskedéssel többre lehet jutni. A hookeri nevetés, akár egy kortalan és bölcs filozófus időn, téren átívelő üzenete, arról szól, hogy a tevékenységgel, amit magunknak rendeltnek érzünk, bejárhatjuk a ránk szabott életpályát. És akkor megint nem gondolok József Attilára? Kiveszem mindebből a társadalom szerepét és felelősségét, a szociokulturális, sokszor kilátástalannak tűnő meghatározottságot?
Nem akarom tehát újraérteni a kifejezést, a gyári munkás fogalmát, csak töprengek egy kicsit, míg vezetem az autót, és árad a zene. Csak semmi bonyolultság, erre gondolok.
De azért otthon előbányászom Garai László könyvét. Nem azért vettem meg a könyvet, mert az alkotáspszichológia érdekelt, még csak nem is a költő identitásai. De József Attila nagyon is. És a kor, amelyben élt, erről már a kelleténél több mondatot írtam különböző helyeken, lázas izgalomban tartott, hogy egy eddig nem említett pillanatot idézzek minden mélység nélkül – Lesznai Anna döbbent tekintete, amikor megtudja, hogy Lukács György két vasárnap közti megtérése eredményeképpen belépett a kommunista pártba. Hiszen bármerről közelítünk is, azt mindenképpen látnunk kell, ha a mában valamit is meg akarunk érinteni az emberi és társadalmi válságtörténetekből, hogy a nagy mozgások és válságok idején is erkölcsi, kultúrfilozófiai és művészeti párbeszédek, gondolkodások, kutatások keresték a választ az egzisztenciális válságra. Ez visszaköszön Fejtő Ferenc Előszavában, amelyet Garai könyvéhez írt – itt és most csak annyiban, hogy „egy gazdaságpszichológiai tanszéket vezető egyetemi tanár hogy jön ahhoz, hogy oly behatóan foglalkozzék József Attilával”.
Gazdaságpszichológia.
A gyári munkás kell. A gyári munkás nem kell, mert lesznek robotok. A Szlovákiában dolgozó szerb gyári munkások ellen fellázadtak a szlovákok. A magyarországi gyári munkások, akik összeszerelő üzemekben dolgoznak, nem jelentenek jövőt. A szabadkai ipari parkban a varrónők rabszolgasorban, éhbérért dolgoznak. Megannyi szalagcím és újságcikk foglalkozik a témával.
Aki a szocializmusban nőtt fel, az kötelezően dolgozott gyárban – a műszaki ismeretek nevű tantárgy keretében megismerhettük a gyári munkát. Március 8., Chemos, Sever, Budućnost, kora hajnalban keltünk, csattogtak a gépek, ijesztő volt a monoton feladatsor, csak a menza volt jó, alig vártuk, hogy reggelizni induljunk, és Büchler tanár úr megkönyörüljön rajtunk: na, menjenek haza.
Gyári munkásnak lenni kizárja a hookeri rövid nevetést, életigenlést. És mégis hallható, ott van a fölvételen. Olyan, mint a márciusi, friss szél. Olyan, mint a lányok arca volt, amikor két órakor kiáradtak a gyárak kapuján. Olyan, mint a majálist követő este, a fáradt nyújtózkodás. Olyan, mint a nagyapám arcán a győzelmi mámor – a hatalmas gépet rajta, a Csefán kívül senki nem tudta megjavítani. Emlékeimben leginkább a családi vállalkozást jelentő műhelyben ül és töpreng, szabadalma bejegyezve Belgrádban. A gyári munkás nem egyenlő a szakemberrel. A mesteremberrel. Valami végérvényesen elveszett, és nem találja senki. De legalább kezdik keresni.
J. L. Hooker nevetése tehát olyan, mint a márciusi szél (nem sorolom újra), a valósághoz azonban semmi köze, ugyanúgy, ahogyan ahhoz a tényhez sem, hogy volt ő gyári munkás Detroitban. Ami összefüggést teremt, az az életigenlés, a munka és a teljesítmény becsülete, az önbizalom, ami nem ugyanaz, mint az önmegvalósítás, noha a kettő valahol összekapcsolódik, azonban ha rosszul, akkor zavar keletkezik.
Arról, hogy a jelen valóságához mindennek hogyan van köze, fogalmam sincs, nem értek sem a gazdasághoz, sem a pszichológiához. Nekem csak John Lee Hooker rövid, életigenlő, erős, önfeledt, elégedett nevetése kapcsán bevillant, hogy pedig még gyári munkás is volt Detroitban. Hosszú egy ember életének az útja. És összetett, hogy mire jut vele, mert nemcsak tőle magától függ, hanem a társadalomtól is, amiről meg Garai László másik, nagyon tanulságos könyve jut eszembe, Az emberi potenciál mint tőke. Ezt nem azért olvastam, mert Sági András tanár úrnál elsőéves egyetemi hallgatóként 10-esre vizsgáztam politikai gazdaságtanból, ami igaz ugyan, de nem jelent semmit. József Attiláról szóló kötete kapcsán jutottam el ehhez a nagyon tanulságos és számomra bonyolult könyvhöz, amelyet csak azért olvastam végig, mert egy mondatban szerepel benne Puskás öcsi és Tom Sawyer. A Bevezetésben ugyanis ez olvasható: „Meglehet, csakhogy Tom Sawyer éppen kerítést meszel, ami eredetileg munka lenne, az ő számára meg éppenséggel kényszermunka: tudjuk, hogy Polly néni büntetésül rótta rá egy strandolásra csábító nyári szombat délután. Puskás Öcsi pedig futballozik, ami eredetileg szórakozás volna, hát még egy olyan csapattal, mint az övé volt.” Utána már rátér az árucserére meg a pénzre, de nekem ennyi is elég volt, hogy végigolvassam, aki ismer, tudja, hogy a foci ugyan nem érdekel, de Tom Sawyer állandó hősöm, hivatkozási alap, életfilozófia, amihez nem érhetek fel – nincs meg bennem, ami kell a sawyerséghez.
John Lee Hooker rövid nevetése juttatta mindezt eszembe, és a csúcsforgalom, amibe keveredtem. Mert az meg eszembe juttatta azokat az időket, amikor két órakor kinyíltak a gyárkapuk, és özönlöttek az emberek, úgy tűnt, mindenki dolgozik, és ez jó dolog. Így nőttünk fel – 70-es, 80-as évek.
Mindennek, amiről itt szó van, az elképzelésekhez nincs köze. Ahhoz, ami az emberekben, akik közül sokan gyári munkásként dolgoznak, megfogalmazódik. Azt, hogy ők mit szeretnének, lehet sejteni, de hogy mit kell kapniuk, az már olyan régen és ritkán alkalmazott szó, hogy alig is jut valaki eszébe használni: megbecsülés. Nem lehet tudni, honnan kellene újra előbukkannia a megbecsülésnek. Pénz? Igen, pénz is, fizetés formájában. De azért mi, akik a szocializmusban éltünk, pontosan tudjuk, hogy a gyári munkások sohasem kerestek rengeteget. Viszont mégis úgy gondolták, megbecsülik őket, ezért volt önbecsülésük is. Sokat időztem ilyen emberek között, barátaim is vannak köztük, vaskos humor, mesterember méltóság. Ivászat nincs.
Néha még úgy tűnik, vannak gyárban dolgozó emberek, akik olyan munkát végeznek, ami örömet jelent számukra. Megszólítják a bonyolult gépeket, hegesztők, de mintha földi irányítók lennének valami amerikai filmben, amely a holdra szállásról szól. Ilyen embereket is ismerek. Korombeliek, vagyis középkorúak. Tudásuk annyit ér, mint az arany.
Amikor John Lee Hooker rövid nevetését hallom, rájuk gondolok. Meg mindarra, amit nem érdemes leírni. Még csak kérdésként megfogalmazni sem.
