Éveken át próbáltam megvásárolni Füst Milán Teljes naplóját. A levelezése mellé. Jó lett volna akár az 1976-os kiadás is, de az 1999-ben kiadottra gyúrtam, Milán a fodros szájával és parázsló cigarettával a kezében. Nem a fotó miatt, hanem mert a teljes fennmaradt anyagot tartalmazza.
Nem kapkodom el a beszerzését. Tizennyolc éve módszeres lustasággal keresem. Mivel szinte azonnal elfogyott, elkapkodták, megvásárolták, eltűnt. Már a 2000-es évek legelején sem volt beszerezhető, eljutottam a kiadóig, szeretettel fogadtak, könyv nem volt. Na jó.
Az idei irodalmi év egyebek mellett amiatt is nagyon jó, mert megjelent Schein Gábor Füst Milán című könyve, a borítófotón az író Baden-Badenben 1928-ban. Karba font kézzel. Lassan olvasom. Nem is egyszerre. Vissza-visszatérek mondatokhoz. Az év egyik legfontosabb könyve ez nekem, szinte fontosabb, mint a Teljes napló birtoklása. Nem győzöm értékelni a borítófotót, a karba font kezű, félre-, oldalra (ki)tekintő írót. Minden benne van, amiről Schein Gábor ír – az elmúlt években írt Füst Milán kapcsán. A megértés művészete ez a kötet.
Levelezést is olvasok, de csak – hogy úgy mondjam – jobb híján. Mindenfélét. Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, Mészöly Miklós és Polcz Alaine, Kosztolányi és Füst Milán, Magyar írók levelei a XV–XX. században, összeállította Fábián István (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest), a Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport oldala, de hát az nehezen ragad magával engem, más az érdeklődésem.
A visszaemlékezéseket, a memoárokat, a naplókat élvezettel olvasom. Bár megvallom, az sem kutya, amikor egy 1891-ben kelt levélben ilyesmire akadok: „Bartók talán, de ez a világ legzavarosabb feje, attól tökéleteset ne várjon ember. Kiforratlanabb ma, mint 20 éves korában volt. Mikszáth Kálmán megszűnt látni és hallani. Behunyt szemmel, bedugott füllel megy végig a mai életen; csinál mától holnapig élő karcolatokat, mivel politikai humorizálását, de abból, amivel igazán hatna, amivel a magyar irodalmat egy csapással világhírűvé tehetné: egy szót sem ír meg. Nincs hozzá érzéke, tehát nem kívánhatjuk tőle. Szóval nagy itt a szegénység. Ezért esünk mindenféle utánzásba; ezért affektálunk, ki a népiest, ki a franciát, ki az angolt, ki Heinét, ki Byront, ki Hugo Viktort vagy Dosztojevszkyt. Csak saját magunkat nem leljük.” (Zempléni Árpád Szabolcskának)
Nincs új a nap alatt, nem a félreértések és életművek meg nem értése okozza a gondot, nem a kortársak és pályatársak fülhallása a mérték – a gondot az okozza, ha nem ismerjük fel, milyen nagyszerű dolgok, ráérzések vannak a tévedésekben is.
Az irodalomban az olvasás a legjobb. Írni sem rossz, de olvasni! Annál nincs remekebb szórakozás. Megkockáztatom, az irodalomról írók visszaemlékezéseit olvasni még a krimiregényeknél is szórakoztatóbb. Megfelelő a levelezések olvasása is, ha nem túl sok benne a hétköznapi fecsegés, a filléres gondok (semmi nem változik a világban), csapok javítása, hűtőszekrény-vásárlás és a többi. Az nem érdekel.
A naplóban az írók törekszenek. Valami másra, többre készülnek elő a naplóírással. Az utókornak szánják. Megküzdenek a mondatokkal, igyekeznek sommázni. Tanulságos, derűs és erőt adó dolog naplókat olvasni.
De a pálmát a memoár, emlékirat, visszaemlékezés viszi. Minden regénynél jobb műfaj, szórakoztató, okos, humoros, szeretnivaló. Nem melyik, hanem mindegyik.
Összeérnek az ellenséges, kicsinyes mondatok is, összesimulnak. Egészet adnak nekünk, olvasóknak, a korról, amiben születtek, a korról, amiben élünk.
Véletlenül jöttem rá erre, amikor elolvastam Déry Tibor Ítélet nincs című kötetét, rögtön utána pedig Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilonka Burokban születtem című memoárját, amelyben a következő mondat áll Déryről: Szexuálkommunista. Az első bekezdésben ez az egyetlen mondat. Aztán a következő bekezdésben folytatásképpen – van ebben nem kis női gonoszság – összehasonlítja Karinthy Arankával.
Összeolvasódnak, egymásba fonódnak a memoárok, finom gúny, esendőség, sziporkázás. Az írók tudnak sziporkázni, amikor naplót, memoárt írva önmagukat mesélik el. Odafigyelésük nem kisebb, mint amikor regényt vagy verset írnak. Megalkotják az emlékeiket és megalkotják véleményüket.
Réz Pál beszélgetős visszaemlékező könyve, a Bokáig pezsgőben című hangos memoár felidézte fiatalkorom olvasmányait, Vas István (Miért vijjog a saskeselyű), Kassák Lajos (Egy ember élete), aztán persze Márai Sándor naplóit – különösen az utolsót. Azt külön őrzöm. Másik polcon a helye.
És Heltai Jenő Négy fal között című háborús naplója, amely erős példája annak, hogy az embertelen és gyilkos időkről is a mondatok maradnak ránk legfontosabb tanúiként a történéseknek. Visszaemlékezések, naplók mondatai, szerkesztett változatai a valóságnak, művészi összefoglalása a legszemélyesebb belső történéseknek, amelyeket a világ őrülete kényszerít ki. Valóságos és megalkotott emlékek és vélemények.
Az idén jelent meg Jókai Anna Átvilágítás című könyve is, amelyet az írónő gyónásnak is nevez, visszaemlékezésnek is. A könyv címe sokjelentésű, egyszerre utal arra az útra, amelyet Jókai Anna az irodalomban és abból következő tanításában saját küldetésének tekintett, de magában foglalja a közéleti, politikai szereplők hovatartozásának, beágyazottságának feltárását is – mivel memoár, róla szól, az ő életéről, így arról is vall, miként látta a saját közéleti, politikai szerepét. Amit megírt, az élete – szándéka szerint – utolsó műve. Aki értelmezni akarja, ebből is megteheti.
Minden memoárt, gyónást, emlékiratot, visszaemlékezést csak könnyedséggel, megértéssel és elfogadással lehet olvasni, ez meggyőződésem. Különben kiveszik belőlünk az emberség. Elvitatjuk magunktól annak lehetőségét, hogy az írókat is embernek tekintsük. Ami mégiscsak hiba volna, legalább akkora, mint az ostorozás értékrendbeli elkülönböződések alapján, a vak hit és imádat, értékrendbeli azonosságok alapján. Egyikre sincs szükségem. Szépirodalmat az ízlésem szerint olvasok, memoárt őszinte, emberi érdeklődéssel.
Jókai Anna Átvilágítás című könyvében pontos és erős rálátások vannak. És van benne ármány, esendőség, fájdalom, csalódás, hiúság, huncutság is – ahogyan ebben a műfajban lennie kell. Megkomponált, de már a könyv elején leszögezi, hogy ettől nem tekint el: „Amit leírok, abban nem lesz hazugság. De nem írok le mindent. Amit elfelejtettem: sajnálom. Amit átéltem, az az én átélésem. Akire vonatkozik, annak szintén megvan ezzel kapcsolatosan külön története.”
Megértettem, hogy nem árt az önbizalom és a megkövetelt tisztelet – ez utóbbiban sohasem hittem, tiszteletet megkövetelni olyan, mint az esőtől elvárni, hogy ne áztasson el. Be kell azonban látnom, nem mellékes dolog ez. És meg kellett értenem, hogy sokan azok közül is, akik nem ilyen zavarba ejtő őszinteséggel írnak erről, sőt tagadják, hogy megkövetelnék a tiszteletet, nagyon is sokat tesznek érte. Egyik megnyilvánulási formája ennek a sértődöttség meg a nyafogás. Jókai Anna azonban nem a sértődős típus, hanem az egyértelműen megkövetelő. A nagyanyám világa is felbukkan, visszaköszön a mondatokból. Egy letűnt kor nőisége, annak megszenvedett, varázslatos világával. Úgy tesz, mintha megbocsátana, de soha nem lép túl, és semmit nem felejt el. Így aztán bárhányszor mondja, hogy megbocsátott, nem teszi meg. A hosszú életek titka ez. Ellentmondások sora is, olvasmányosan, tanulságosan megírva.
Az Átvilágítás furcsán fontos olvasói élményem lett: összességében erősítette meg bennem a sehová sem tartozás érzését. Az irodalmi szekértáborok iránti viszolygásom. A felvont szemöldök fájó tapasztalatát.
A felvont szemöldökre a válaszom az, hogy megrántom a vállam. És olvasok tovább.
1987-ben Szigligeten Jókai Anna férje focizott az írókkal. „Délután focizott az épkézláb írókkal. Istenem. Akkor még együtt Esterházy és Nagy Gáspár.”
1990-ben az Írószövetség elnöke lett: „Az elgondolásba persze hiúság is vegyült. Tőlem függ a szövetség jövőbeli sorsa… A feladatra engem találnak egyedül alkalmasnak! Próbaként teljesíthetetlennek tűnő feltételeket szabtam. Így még kihátrálhatok. Vállalom, ha egyetlen ellenszavazatot sem kapok. Vállalom, ha újra lesz két alelnök – személy szerint Csoóri Sándor és Mészöly Miklós. (Így hozom a két pólust egyensúlyba.) Ma sem értem, hogyan: a választmány közfelkiáltással választott meg! Csoóri és Mészöly – kis habozás után – igent mondott.”
Valahol ott kellett volna megállnia az időnek. De az időnek az nem természete.
Az írás címében szereplő főapáca, lifteslány és oroszlánbeteg Jókai Anna (ön)jellemzése. Mindez valóban volt. Hosszú életében előfordult, hogy egyszerre volt mindez – nem oldotta fel az ellentmondásokat, ami, ha tudatos, a legnehezebb feladat egy számadást végző könyvben.
Ami nyugtalanító és izgalmas, hogy az idő, amely természete szerint nem állt meg ott, abban a pillanatban, amikor Csoóri és Mészöly is bólintott, hanem továbbment, igen kemény módon, milyen tapasztalatokat halmozott fel számunkra a közben eltelt évtizedekben. Azokban az évtizedekben, amelyekben Jókai Anna (is) hangosan, elszántan, tevékenyen közéleti szerepet is vállalt.
„Amit most csinálok – memoár, életrajz, vallomás, gyónás? –, használható segédanyag a művekhez, és kinek-kinek talán a saját sors-szövedékébe is bevilágít… (Mert hasznos is akarok lenni; ha jó ügyekben eszköz is lehetek, én nem szégyellem!)”
Az egész kötetben ekképpen billegnek a mondatok, súlyosságukat nem a kijelentések adják, hanem az elmesélés. Abból nem lehet kivenni sem a súlyt, sem az erőt, sem a humort, sem a túlzást, sem azt, hogy tanulságos.
Tanulságos, de nem jó ügyben eszköz, hiszen ki mondja meg, mi a jó ügy? Kinek mi. Mint ahogyan azt sem tudhatjuk, mikor és kinek a kezében vagyunk eszközök – ezek eldönthetetlen és feloldhatatlan kérdések, a megírt műveknek kell rá megadniuk a választ, és nem az írónak.
