Ül a gyerek a padban, lustán bámul kifelé. Ülök az íróasztal előtt, nem lustán, mert egy középkorú nő sohasem lusta, legfeljebb lassabban mozog, mert már nincs hova rohannia, és bámulok kifelé. Azon töprengek: ha a lustán kifelé bámuló gyereket megkérdezik az órán, hogy ki…?
Ha megkérdezik, hogy ki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb magyar költője, akkor a válasz: Ady Endre. Aki a magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja is egyben; Kosztolányi Dezső. A XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja; Pilinszky János. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője; József Attila magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja; Radnóti Miklós magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője – itt már lehet kezdeni megnyugodni, végül is Radnóti csak kiemelkedő, Weöres Sándor pedig csak magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós; akárcsak Nagy László magyar költő, műfordító.
Töprengtem tehát a szomszédos százéves háztető hóval egyre befedettebb hódfarkú cserepeit bámulva: egy gimnazistának ha feltennék ezt a kérdést, mit válaszolna? És ha gimnazista lennék, és nekem tennék fel ezt a kérdést, miközben lustán bámulok ki az ablakon, hogy ki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb magyar költője, akkor a válaszom mi lenne?
Mi lenne a válaszom, ha fogalmam sem volna, mert nem is érdekel az irodalom, nem is tanultam, teszek magasról a papíron avasodó szavakra – ami nem slam, az nem fejezheti ki azt, amit érzek. És mit, ha élek-halok a huszadik századi magyar költészetért.
Gyorsan, amíg valaki más izzad és küzd, előkapnám a telefonom, és nekiállnék guglizni, magyar; huszadik század; költészet; vagy nevekkel, akié éppen eszembe jut: Juhász Gyula…
És akkor kiderülne, hogy Ady Endre (legfeljebb) hátulról a harmadik, mert a huszadik század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb lírai kifejezője Juhász Gyula.
Diák legyen a talpán, akitől ha megkérdezik, ki a huszadik század legjelentősebb magyar költője, rossz választ tud adni. De az is diák legyen a talpán, aki érettségihez közeledve, amikor már összefüggésekben is kell gondolkodni a magyar irodalomról, jó választ tud adni.
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja; Füst Milán magyar író, költő, drámaíró, esztéta. A magyar szabadvers megteremtője; Kassák Lajos magyar író, költő, műfordító, képzőművész; Illyés Gyula magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő.
Ezek szerint tehát Ady Endre és Babits Mihály között akad különbség, utóbbi a huszadik század eleji magyar irodalom jelentős alakja, utóbbi pedig a teljes évszázad egyik legjelentősebb költője.
Lustán kifelé bámulok az ablakon. Olvastam arról, amikor Juhász Gyula és Ady Endre bőszen vitatkozik, Juhász kiabálva mondja: maga úr, én paraszt vagyok, és elrohan.
„Ady és a vele szemben ülő Juhász közt parázs vita kerekedett afölött, hogy ki volt igazabb költő, Petőfi Sándor vagy Arany János. Ady Petőfi mellett érvelt, Juhász Aranyért hadaskodott. Az ingerült vitát Juhász Gyula ezzel vágta ketté: – Petőfi Sándor úr volt, Arany János paraszt volt! Ady Endre úr, Juhász Gyula paraszt! Alászolgálja! Azzal felugrott, elrohant, az ajtót bevágta maga után, csak úgy döngött.”
Miközben a hódfarkú cserepeket egyre jobban belepi fehérségével a januári hó, úgy képzelem, amikor elrohant, akkor meg sem állt Budapestig, ahol megismerkedett Gulácsyval, hogy együtt utazzanak el, és telepedjenek le Nakonxipánban, ahol időnként meglátogatta őket Weöres Sándor, de Kormos István is.
Ki az úr és ki a paraszt a magyar irodalomban, végül is ez érvényes kérdés maradt.
Megjegyzem, ha a diák egészen véletlenül Kormos István nevét írná be, nem kellene azt a választ adnia, hogy az egyik legjelentősebb, hiszen Kormos István csak magyar költő, író, műfordító, dramaturg, kiadói szerkesztő.
Megjegyzés: A Nakonxipánban hull a hó című versét 1970-ben írta. Igen hosszú időn keresztül csak meséket ír, a Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról című kötete 1956-ban jelent meg.
Ha a diák legörget az oldalon, megtudhatja, hogy: „Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Ezután hosszú éveken keresztül csak verses mesék, mindenekelőtt a Vackor-történetek szerzőjeként van jelen az irodalomban, hallgatása mögött politikai és magánéleti okok is meghúzódnak.”
Több kérdés is felvetődik ezen a havazó januári délelőttön, a képzeletbeli irodalomórán, amire nem kell válaszolni, mert lehetetlen is volna, meg felesleges is – mindenképpen ilyen (időhatárok közé szorított) kérdés az, hogy ki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb magyar költője. De nem is azzal a céllal vetődött fel, hogy meglelhető legyen a válasz. Sokkal inkább azért, hogy láthatóvá váljék, mennyire lehetetlen a kérdés – a magyar irodalom – leszűkítve a huszadik század magyar költészetére – gazdagsága, sokrétűsége, irodalmi és esztétikai meggyőződések mentén való elkülönböződése, a költőket sem elkerülő ideológiai-politikai állásfoglalások figyelembevétele mellett sem dönthetünk. Még akkor sem, ha újult erővel vibrál a levegőben, feszültséggel terhes, szinte élhetetlen napokat termel ki magából az úr-paraszt irodalmi kérdésként való megjelenése. Szándékosan kerülve az urbánus és népi, fővárosi és vidéki, progresszív és maradi, európai és nemzetieskedő jelzőket mint a lehetséges szembenállás okait, helyettük használva inkább az úr és a paraszt megfogalmazást, legyen valami szórakoztató: Ady Endre az úr, Juhász Gyula a paraszt, Petőfi Sándor az úr, Arany János a paraszt? Ennek aztán semmi értelme, gondolhatja a diák, miközben unottan kifelé bámul az ablakon. Elképzelhető, hogy semmi értelme, de az is elképzelhető, hogy a két költő között zajlott és ránk maradt vita megérint valamit abból, aminek nagyon is sok köze van irodalmunkhoz, huszadik századi költészetünkhöz. De akkor az már irodalomtörténet, történelem, ideológiai-politikai közelítés. Hasonló ahhoz, aminek alapján guglizáskor elolvashatjuk költőinkről, mennyire voltak jelentősek, nagyok, meghatározók. Ha ezt tesszük, akkor Vackortól sohasem fogunk eljuttatni a képzeletbeli diákokat Nakonxipánig. Ki kell hát lépni ebből az unalmas, mert meg- és feloldhatatlan, azonban folyamatosan megbélyegzéssel létező gondolkodásból.
Nekem nem Ady Endre.
Ezt már észre is vették, jelezték nekem, hogy október 6-a kapcsán írt Test és lélek – Dank Agáp – a nemzet önmagának szolgáltat igazságot – az örökmécses című szövegemből, amelyben szerep jut a Szabadság kávéháznak mint helyszínnek, nem említem meg Ady Endrét, pedig bizony a költő törzshelye volt a kávéház, amit tábla is megörökít, és aki járt a kávéházban, ezt a tényt tekintetével sem tudja elkerülni. Valóban. Amiért elkerültem a költő nevét abban a szövegben, az semmilyen magyarázatra nem szorul, és semmi köze sincs ahhoz, hogy mennyire fontos és jelentős, a huszadik század irodalmát és költészetét meghatározó művész, zseniális tehetségű költő volt Ady Endre, hiszen az volt.
De ha nem Ady Endre, akkor kicsoda? Fogalmam sincs. Attól is függ, miképpen süt a nap, eltakarja-e valami felhő a holdat, felbosszant-e tahóságával valami írás. Van, hogy éppen Ady Endre – de általában nem.
Sajnálom ezt a tehetséges, zseniális, erkölcstelen és irigy embert, és a sajnálat alkalmatlanná tesz arra, hogy különösebben csodáljam. Azt irigység és tülekedés, a közlési lehetőség, a közlések száma, a közlések helye mind-mind háborúságra, irigységre, kicsinyes féltékenykedésre okot adó dolog, ennyiben számos író színpadi ember is egyben, Kosztolányi és Ady mindenképpen – előbbi 1907-es levele utóbbihoz remek példája a fullánkosságnak, szeretettel ölellek, hogy dögölnél meg. (Tovább nem is haladunk az időben, történelemben, meggyőződésekben, politikai szétágazódásban vagy már kezdeti máshol levésben – ide akartam eljutni, 1906/7 tájékára, amely időből a Lellei néven írt Ady-cikkből vettem az írás címét.)
Számos oka van annak, hogy nekem nem Ady Endre, és ezek között cikkei, tárcái, politikai publicisztikái is szerepelnek, de ezt nagyon szeretem benne, hogy lehetséges egyet nem érteni vele. A magyar irodalom egyik megkerülhetetlen dolga az írók publicisztikája, tárcái, politikai újságírásuk. És csodálatos dolog, ahogyan hőbörögnek, ütnek-vágnak, lefejeznek, kiherélnek, gúnyolnak attól függően, melyik politikai eszmerendszerhez tartoznak. Ilyen szempontból Csáth Gézát is öröm olvasni, csak nekem időnként szükségem van a kamillás vattára agyborogatás céljából, mint ahogyan másnak is szüksége van mások olvasása okából, az egészben ez a legnagyszerűbb, hogy nem kell egyetérteni – sokszor még saját magunkkal sem mindenben, a kételkedés az írás izgatószere, de nem lép működésbe az igaznak vélt leírása nélkül – ugyanott vagyunk.
Nem Ady Endre, akkor sem, ha nagyon szeretem olvasni. Egyetértek/nem, aktuális/nem, mellékes. Csak hát sajnálom. És úgy érzem, a folytonos pénztelenség és annyi minden más kikezdte benne az emberből még a költőkben is meglévőnek, elvárhatónak tekinthető minimumot. De még ez sem lenne teljesen igaz, hiszen annyi mindenki mással előfordult ugyanez. Hanem akkor miért? Azt hiszem, úgy tűnik nekem, engesztelhetetlensége miatt, amivel utálta azt, ami a magyar – társadalom, kultúra, művészet, múlt. Lázadása és másként látása, igazságai, féligazságai (ugyan kinél volna a teljes igazság és mindentudás? Aki tudni véli a választ, inkább meg se szólaljon) inkább gondolkodásra serkentőek és szórakoztatóak, politikai nyersesége és vagdalkozása, ami nemcsak publicisztikájában, hanem verseiben is jelen van, inkább mérlegelésre kényszerítenek, továbbgondolásra, nem arra, hogy ne ő legyen – akár az egyik – legnagyobb. De nekem nem az. Mert tévedni mindenben lehet, mint ahogyan a szöget a fején találni is, egyben azonban kell lennie egyetértésnek. Az pedig nem más, mint az anyanyelvünk, amivel verseket, prózát, teremtenek, akik írnak, énekelnek, akik tudnak, figyelnek, akikben erre is megvan a képesség. A magyar az a nyelvétől is magyar. Nyelve által mindenképpen, akárhogyan is vélekedik egyébként a magyarság és a világ dolgairól. Helye van a magyar nyelvnek, ezáltal pedig joga is, hogy nagyszerű, világszínvonalú, csodálatos teremtődjék általa. (Micimackó legalább annyira Karinthy nekünk, amennyire nem kevesebb Vackor az említett bocsnál – ezen nem változtat az ismertség, elismertség, hírnév.)
Nem másoktól függetlenül, de mindenkitől függetlenül teremtődik a világ irányzatainak sodrában a magyar irodalom, költészet. Ahogyan egykor, úgy a huszadik században is, és ma is. Olyan vidékies dolog folyamatosan páholni, leparasztozni mindenféle egyéb (sokszor ki nem mondott) okok miatt. Amikor Ady csepülte, akkor sem csak azok teremtettek jót és maradandót, akiket dicsért. Ezért aztán, nekem nem Ady.
1906-ban egyik párizsi tartózkodása idején éppen az eszperantóért lelkesedve találta leírni a következőket: „Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna erről naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiománkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint gödörben a süldő nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk. Ezer éve élünk tarka népű és nyelvű földön, s nyelvtalentumunk gyönge-közepes.” Annyi mindennel lehetne érvelni ellene és mellette. Észrevenni a maró gúnyt (ha divat volna az intellektuális kultúra), borzongva adni igazat, vagy ijedten tiltakozni az ellen, hogy nyelvünkkel gunnyasztunk, mint gödörben a süldő nyúl. Helyeselni a megállapítást és a cikket, miszerint valóban magyar probléma a nyelvbe és magunkba zártságunk. És a cikk végéhez érve szívünkhöz is kaphatunk, mintha az igazság maga szólna a sorokból: „Avagy ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni. Ismétlem, nem tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már az eszünk csöndes természetű. Egyszerre kiemelne bennünket a németség karmaiból is a világnyelv. Ez: magyar probléma.”
Nyelvünkkel, amellyel olyan irodalom teremtődött, amilyent a felsorolt költők adtak mindenkinek, akiben van igény a befogadására, még egy unatkozó, az ablakon kifelé bámuló diáknak is, nem gunnyasztunk, mint gödörben a süldő nyúl. Az, hogy Európa közepén-e, legyen történelmi, földrajzi és politikai kérdés. De kultúránk, benne emberségünk (tartás, méltóság, semmi fölényesség, de széles nyelvcsapásokkal dolgozó hízelkedés sem) megköveteli, hogy saját magunkat, legyen bármi is a véleményünk magunkról vagy a másikról, aki velünk nem egyként gondolkodó magyar, mégsem gondolkodhatunk úgy, mint gödörben gunnyasztó süldő nyúlról.
Ilyenkor régebben azt mondták, akik ma már szóba sem állnának: könnyű neked, te nem élsz Magyarországon. Milyen igaz! Talán ebből tudom, hogy aki gunnyasztó süldő nyúlnak nevezi a társaságot, amelyhez nyelve által maga is tartozik, sajnálatra méltó.
Ráadásul a huszonegyedik századi, hősünk, az ablakon kibámuló, unatkozó gimnazista által minden múlt századi költészetnél többre tartott slam poetry cáfolta meg valamiképpen a zseniális és nagy tehetségű, de szélsőségesen haragvó Adynkat. A magyar is elfér ott, ahol a többi nyelv. Képes arra, amire a többi nyelv. Lehet, hogy rokontalan, kemény és nehéz, azonban, mint arról néhány éve olvastam, slam poetry bajnokságon részt vevő előadóval készült interjúban – hogy végre eljusson az írás a jelenbe, és értelmet nyerjen a címbe általam beszuszakolt kérdőjel: „Lehetett választani, hogy az ember az anyanyelvén mondja, és kivetítőn menjen az előre leadott angol fordítás, ám a döntő előtti fordulóban a kivetítő kétszer is megállt a portugál és az észt versenyzőnél is. Teljesen megtörte a varázsát az előadásnak, amikor szegényeknek újra el kellett mondaniuk az egészet. Ezért én inkább angolul adtam elő a másodikat is. Az előtte lévő open mic-os esten viszont magyarul slammeltem, és eszméletlenül tetszett mindenkinek a magyar nyelv ritmikája, hangzása. Akkor mindenki az anyanyelvén nyomta, és hihetetlen, de annyira hasonlóak voltak, hogy nem volt lényegi különbség – egyedül a franciák hadartak. Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy nem feltétlen a »jó előadás« számít. A holland versenyző, egy fiatal lány saját verseskötetéből olvasott fel fahangon, totálisan rezignált tónusban, mégis olyan erős volt a szöveg, hogy a nézők potyogtak ki a székeikből – működött.”
Ül a gyerek a padban, lustán bámul kifelé. Ülök az íróasztal előtt, nem lustán, mert egy középkorú nő sohasem lusta, legfeljebb lassabban mozog, mert már nincs hova rohannia, és bámulok kifelé. Azon töprengek: ha a lustán kifelé bámuló gyereket megkérdezik az órán, hogy ki…?
Ha megkérdezik, hogy ki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb magyar költője, akkor a válasz: fogalmam sincs, de vannak jó versek, amelyek működnek. És amikor az ablakon kifelé bámuló gimnazista ezt mondja, akkor megnyugodhatunk, mert van nyelvünk, irodalmunk, vannak költőink, és van irodalmi hagyományunk, amelyből ki-ki kedvére szeretheti azt, ami megérinti vagy ami közel áll hozzá, és közben részei vagyunk/lettünk a világnak, mert bármennyire is úgy tűnik néha, nem vagyunk gödörben gunnyasztó süldő nyúl.
Van persze probléma, mert az mindig előadódik. De ha ebbe ma elkezdünk belebonyolódni, hiába az olyan gyönyörű napok, amelyeken hullik a százéves hódfarkú cseréppel fedett háztetőre a hó, és betemet a csönd, akárha volna Nakonxipán, menthetetlenül elkezd ránk zúdulni a szennyes áradat.
