Gyerekkoromban a varázsképek vizsgálgatása egyik kedves szórakozásom volt. A Kincses Kalendárium gyermekeknek szánt részében mindig akadtak varázsképek, ahogyan később a Jó Pajtásban és a Magyar Szóban is. Azokat szerettem, amelyeken meg kellett keresni a játék közben elbújt kisfiút, a nyolc játszadozó nyulacska közül kettőt, a versenyfutásban részt vevő teknősök közül a pihenőt választó – valahol megbúvó – lustácskát. Ezek a varázsképek megannyi történetet is meséltek nekem, amíg forgattam, nézegettem a képet. Elámultam a megannyi lehetőségen, ami megoldásnak tűnt, mégsem volt az. Örömmel keresgéltem, mert tudtam, hogy ott vannak, és csak idő kérdése, hogy rájuk leljek. És amikor meglelem őket, akkor úgy fogok nekik örülni, mint rég nem látott ismerősöknek.
Úgy hiszem, ennek oka a bizonyosság iránti igény lehetett. Minden emberben, de azt hiszem, nem tévedés azt állítani, hogy még a kutyákban, macskákban és cinegékben is erősen jelen van ez az igény. A bizonyosság igénye. Ami a biztonságot is jelenti. A kutya, ha meghallja a ház előtt az autót, pontosan tudja, hogy megérkezett, akit várt, az érkezett meg, aki szokott, és a ház sarka mögül hamarosan elő is fog bukkanni – nem kell látnia, neki elég, hogy meghallotta az autót, ami akkor is másként zúg, ha éppen úgy, mint az összes többi, ami az adott márkához tartozik. Máris indul, csóválja a farkát, nem siet, a találkozást időzíti, egyszerre érkezzenek meg a ház sarkához, akkor nem marad el a simogatás. Ha túlfutna vagy elkésne, akkor elmaradna a kézmozdulat, az érkező éhes, fáradt, nem fog leállni. A macska összegömbölyödve figyeli a naplementét a rongyos szőnyegen, ha nyílik az ajtó, mint a kilőtt puskagolyó repül a kiskonyha ajtaja felé, hogy bejuthasson végre – azt nem tudja, hogy kicsukásának ő maga az oka (mert ráül a mérlegre, akárha kényes hölgyike volna, akinek állandóan mérnie kell a kilóit, nehogy többet egyen a kelleténél, és elmozdította a pontosságát; mert bekapcsolja mancsával a rádiót, és mert nem kedveli az idősebbek számára készült műsorokat, el is csavarja gombot, hadd szóljon valami csimbum; mert addig járkál égnek meredő farkával, amíg le nem löki a tojást, aminek ha egyszer megtapasztalja az ízét, többet arról le nem fog mondani; mert gyilkos hajlamainak engedve elkapott egy gerlicét, és nem elég, hogy a véres tetemet behurcolta a kiskonyhába, még a tollait is szétteregette a rekamién, mint aki tollpárnát készül csinálni, amihez bizony meg kell szárítani a tollakat), de amikor félúton rájön, hogy a léptek iránya nem a kiskonyha, akkor szökellve lódul az ellenkező irányba, hogy a kapuban ülve várja az érkezőket – tudja, hogy akkor csakis arrafelé mehetnek. A cinegék pedig a kivágott műanyag palack napraforgómaggal való feltöltését követően seregleni kezdenek, mert tudják, hogy az eltűnt, majd a helyére visszakerült műanyag palack finom eledellel van teli. Mindannyiuk számára a bizonyosságból fakad a biztonság. Azért érzik jól magukat szőrös, tollas bundájukban, azért szeretik az életüket és az udvart, ahol zajlik az életük – ez látszik a tekintetükben, kihallik hangos csivitelésükből –, mert tudják, hogy nem kell látniuk mindent, elég a töredék ahhoz, hogy ők tévedés nélkül következtessenek, és a következtetés számukra mindig kedvező eredménnyel bír.
Valami ilyesfajta biztonság járt át engem is, úgy hiszem, amikor a varázsképeket nézegettem. Visszafelé beleokoskodhatjuk a gyerekkorunkba a tapasztalataink alapján, hogy mit és miért éreztünk, ahogyan a gyerekkori tapasztalatok alapján egész létünket megmagyarázhatjuk – példa akad bőven, szak- és szépirodalmi egyaránt, ilyen mélységekbe én nem merészkednék.
Annyi azonban biztos, hogy bizonyosságra és biztonságra mindannyiunknak szükségünk van. Annak tudatára, hogy az ismeretlenben is meglelhetjük, fellelhetjük azt, amit keresünk.
Valamit mindig keresünk, kutatunk – boldogságot, döntések okát, boldogulást, hírnév, győzelem lehetőségét. És jó érzés az, ha van olyan tapasztalatunk, hogy sikerrel fogunk járni. Ebben a gyerekkori varázsképek tapasztalata nagy segítségünkre lehet – titkos öröm és önnön ügyességünk bizonyítéka. Nem tud róla senki, pontosabban mindenki csak magában tud róla és magában éli át, amikor megleli az elrejtettet a képen, szinte nincs is más ehhez fogható diadal.
A halk, a közönség nélküli diadal élményét nyújtja a varázskép, azzal teljesíti ki a bizonyosság és biztonság létezéséről való feltevésünket, összességében arról biztosít bennünket, hogy a csoda, a varázslat bennünk van. Megfordítja a keresés folyamatét. Elbújt nyulacskát kerestünk, és magunkra leltünk. Boldog, izgatott mosolygással. Halk diadallal.
Ezeknek a varázsképeknek nincs közük a térhatást kiváltó képekhez, a sztereogramokhoz, autosztereogramokhoz, hiszen a varázsképek alapja nem a vizuális illúzió – éppen ellenkezőleg, alapja a valóság, valami, ami létezőként megélhető és felfedezhető. A varázsképeket gyerekkoromban a mesékkel kapcsoltam össze, nyilvánvaló oka lehetett ennek, hogy egy időben szerettem ezeket, és kötötték le tengernyi időmet. Ahogyan a mesék valóságában létezni lehet, valóságként megélni, azonosulni, és természetesnek venni a jó győzelmét, rettegni a gonosztól, de nem félni, mert a biztonság, a bizonyosság – körbeérve – az mindenképpen egyik csodája a gyermeki létnek, amit a varázsképek a maguk módján egészítettek ki. Megadva a történetmesélés lehetőségét a kis széken üldögélő és komolyan szemlélődő, szemével elszántan kutató gyermeknek.
A történetmesélés valóságossága, a történet valósága, az irodalom valósága így aztán a varázsképek útján jutott el a tudatomig, olyan irányokat és utakat tárva fel előttem, amelyek nemcsak az érdeklődésem határozták meg, hanem a pályámat, a szakmámat, a szórakozásomat is. A varázsképektől indulva hova lehet megérkeztetni egy szöveget? Számos lehetőség adja magát, de a szöveg most nem fog elindulni, hanem megmarad itt, ahol éppen van. Rábízva az olvasójára, hogy felfedezze a maga számára a varázsképeket, régmúlt idők csendes örömét és diadalát, mert nagy szükség van ilyesmire erre a hangosan csörtető világban.
