A levegő

Ülünk a pincében, ami nem pince, hanem találkozóhely. Nem szokott ott semmi érdemleges történni, legalábbis az elmúlt harminc évben nem történt. Hacsak nem számítjuk a hatalmas, a falakat is megrengető röhögéseket és a rengeteg emléket, amit a város történetének megőrzése, megtartása, átörökítése érdekében összeszedtünk.

Vannak még ilyen helyek – pincék – a városban, ahol őrzik a város lábnyomait. Nem ugyanazok az emberek, nem is tudják egymásról, hogy ez összeköti őket. Legalábbis addig nem tudtak róla, amíg ki nem derült.

Úgy derült ki, hogy megváltozott a levegő a városban. Ez nem tegnap történt, nem is a múlt héten, hanem néhány évvel ezelőtt. Váratlan fordulat volt, mert a pofon, ha csattan, és nem várt irányból, igencsak váratlan tud lenni. De ha már piroslik az orca, nincs mit tenni. Legalábbis úgy nem lehet tenni, mintha nem csattant volna. Pedig az volna a jó, több okból is, de mivel lehetetlenség, hát mindegy is.

A levegő ritkább lett. Az is lehet, hogy sűrűbb, az mindenképpen bizonyos, hogy olyan érzés uralkodott el, mintha nem volna belégzésre, légzésre alkalmas, legalábbis nem mindenki számára. Olyan érzés uralkodott el, mintha volnának olyanok, akik megmondják, ki mennyi levegőt vehet, és mennyit nem. És aki többet vesz, mint amennyi járna neki, az pórul jár.

Így aztán természetesen az történt, hogy az emberek elkezdtek a levegővételre figyelni. És elkezdték méregetni azokat, akikről úgy hallották, a kelleténél többet vesznek. És elkezdtek igazodni azokhoz, akik elkezdték megmondani, mennyi levegő jár.

Így aztán természetesen az történt, hogy légszomj keletkezett. Nem jó állapot, nem tesz jót az ember közérzetének. Ebben a légszomjas állapotban elkezdtek átrendeződni a városban a dolgok, ami nem azt jelenti, hogy kicserélték a házszámokat, és más irányt szabtak az utcáknak. Az emberek kezdtek máshogyan rendeződni, ami a legtermészetesebb dolog – azt nem lehet tudni, hogy pofonok nélkül megtörténik-e, egyesek azt mondják, hogy nem.

Ebben a légszomjas állapotban gyorsan kiderült, kik a levegőfelelősök. Terhüket viselik, a levegő nyomása erőteljes tud lenni, de van hozzá elegendő, mert azok, akik korábban elszívták volt a levegőt, a pofon után eltakarodtak, vagy mi is történt.

Mi is történt?

A pincében, ahol ülünk, legtöbbet arról szoktunk beszélgetni, mi történt nagyon régen, amikor még a nagyszüleink fiatalok voltak. Vagy az ő nagyszüleik. Amikor alakult a város. Lefektették a villamossíneket. Azokat, amelyeket újra és újra leaszfaltoznak.

A másik pincében, amelynek létezéséről véletlenül szereztünk tudomást, leginkább ontológiai kérdésekről szoktak beszélgetni, a tapasztalatok azonban, amelyek alapján elindulnak az érvelések, a múltból táplálkoznak, amit a szüleik, nagyszüleik és könyvek történetei adnak.

A találkozás, amelynek eredményeképpen kiderült, hogy léteznek ilyen esetleges találkahelyek, barátságok színhelye, családi és tömbházak pincéje, amelynek falai gyerekkorunkat és fiatalságunkat őrzik, a város egyik legkedvezőbb árfekvésű kocsmájában derült ki, természetesen a Majóban – azon a márciusi estén, amelyet már mondataim őriznek, ismétlésük felesleges.

A levegő milyenségéről való beszélgetések alkalmával derült fény arra, hogy az elmúlt évtizedekben miképpen gondolkodtunk – miközben a pincékben múlattuk az időt egy-egy sör, kávé, egy pohár bor mellett – a városról és az ahhoz fűződő mondatokról.

Miképpen gondolkodtunk a várost leírható mondatokról.

A mondatokról.

Így aztán természetesen az került a figyelmünk középpontjába, a mondat.

A mondat kezdett olyanná válni, mint a levegő. Megváltozott. Nem sűrűbb lett, vagy ritkább, hanem kiszökött belőle a felelősség. Ez természetesen megtörténik olyankor, amikor a mondatot nem veszi komolyan az, aki kimondja. Mert a mondat se inge, se gatyája, pláne nem szakmája. Attól még lehet a fegyvere.

A mondat nem gyilkos fegyver.

Ezzel nem mindenki értett egyet. Még az sem értett egyet magával, aki kimondta. Csak éppen akkora súlya van egy ilyen mondatnak, hogy vigyázni kell vele. Különösen, ha olyasvalaki mondja, akinek a mondat inge is, és gatyája is, és valami belső indíttatástól a szakmájává vált.

Ilyesfajta súlyról, a mondatnak erről a tulajdonságáról, hogy súlya van, azok, akiknek a mondat se inge, se gatyája, viszont egyszer csak, valami öregedési hóbortból vagy elnyomott fiatalkori vágyból kifolyólag úgy döntenek, hogy a mondat ezentúl a szakmájuk lesz, nem tudnak. Nem tudják, hogy a mondatnak rajtuk kívül álló súlya van, ami sokkalta hatalmasabb, mint ők maguk. Erről nem tudnak, mert nem a mondattal vannak belső viszonyrendszerben, hanem csakis önmagukkal, így aztán, amikor eldöntik, hogy ezentúl életük középpontjába a mondatokat és a mondatokból hízó könyveket helyezik, akkor leginkább önmagukat látják – ezzel sincs semmi baj, ha nem ér össze a levegő megváltozásával, ha a kettő nem ér egybe, nem kapcsolódik össze.

Hümmögés hümmögés hátán. Valaki hátranyúl, és bekapcsolja a ventilátort, amely a pince kicsiny ablakába van szerelve. Sever motor hajtja.

Naná, hogy severes motor. Röhögés, könnyek, finom visszavágyódás – gyárak, emberek, életek: villanymotorok, húskonzervek, biciklik, műtrágya, cukorka, bőrkabát, harisnya, iskolák, szakmák.

Az talán mégsem véletlen, hogy az ember nem öregkorában választ magának szakmát, hanem fiatalon. És akkor egész életében arra törekszik, hogy a szakmájában egyre jobb legyen. Haladjon előre.

Kizárt dolog, mondja valaki, ma már nincs ilyen. További hümmögés, leginkább elfogadó, beleegyező.

Valóban nehéz volna elképzelni ma már azt, ami valamikor volt, hogy valaki szakmát, mesterséget választ, és abban képzi magát, törekszik, hogy egyre jobb legyen. Nincs erre sem igény, sem lehetőség. Igény és lehetőség arra van, hogy mindenki az legyen, ami éppen akar lenni – kijelentem, az vagyok.

Vigyázat, mondja a vendég, aki a város másik részében lévő, hasonló jellegű pincében múlatta fiatalságát, mert ha ez valóban így van, akkor a mondatnak az ereje még sokkal hatalmasabb, mint azt gondoltuk volna, a felelősség pedig, amit azoktól várnánk, akiknek a mondat alapesetben is szakmájuk, még inkább hiányzik. Egyszerűen eltűnik.

És ha teljesen eltűnik a mondatokból a felelősség, akkor mi lesz a levegővel, amely láthatatlan ugyan, de azt, hogy megváltozott, mindenki pontosan érzi.