A címben szereplő szavakat Csinszka írta egyik, Hatvany bárónak szóló levelében, amelyben az Ady-pörről volt szó, és arról, miként vélekedik Csinszka az előállt, előállított helyzetről. „De Ady pörön túl, ismerve magamat, most jöttem rá, hogy szembenézni sunyi, zavaros és bujkáló komiszokkal jó sport. Érdemes sport.”
Egy másik alkalommal arról is szól Csinszka, hogy vannak, akik szeretik, és igazuk van, mint ahogyan olyanok is vannak, akik nem szeretik, és azoknak is igazuk van. A Csinszka, a halandó múzsa című könyv ott állt az éjjeliszekrényen, várta a maga sorát. Az életrajzok, naplók, memoárok, levelezések sorába illeszkedett, örömmel vettem meg karácsony előtt a 2., javított, bővített kiadást, mellette Raffay Ernő Ady Endre és a Nyugat című kötetét és egyéb más köteteket.
Azt nem tudtam, hogy a Csinszka-kötet olvasása közben – a nagyon is jelen idejű vajdasági magyar irodalmi egymásnak feszülés apropóján – arra is rá fogok döbbenni, hogy leginkább az emberi viszonyok határozzák meg az ügyeket még az irodalomban is. Nevetséges és szánalmas felfedezés, de a kor, amelyben felnőttem és szocializálódtam, a tanárok, akik tanítottak, nem hagytak választási lehetőséget – a választási lehetőséget és a dolgok teljesebb, több oldalról való megismerését a későbbi idő hozta magával. Nem merném leírni, hogy az értékrend, a meggyőződés, a szellemi máshova tartozás, de bizonyára nem alaptalanok ezek a szavak. Így aztán az évek múlásával az egyre sokasodó megközelítés izgalmas tereppé változott, bár egyre bizonytalanabbá is tett. Mostanában például azon kapom magam, hogy bizonytalan vagyok. Felvetődik bennem egy kérdés, szinte a semmiből: miért rúgták ki Babitsot egyetemi állásából? És nem tudom a választ. Rémlik, hogy valamikor tudtam ilyenekre válaszolni. És nem az idő mosta ki a válaszokat, hanem az, hogy nincsenek egyértelmű válaszok, de ha vannak is, nem bizonyíthatóak, de ha bizonyíthatóak is, akkor legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy majdnem mindig az emberek egymás közti viszonyrendszere határozta meg a dolgok alakulását. Ezért lehetett, hogy egyiket kirúgták, a másik pedig tankerületi főigazgató lett, noha korábban haldokló bátyját azzal bombázta, hogy csináljon belőle nagy embert. És akkor most aki azt gondolja, megvetem Ady Lajost – mert, miképpen az még az interneten is olvasható, róla szóló laponáll: „Ady Endrecímű, 1923-ban megjelent kötete az Ady-kutatás egyik fontos forrása, azonban bátyja világnézetétől eltérnek, és bizonyos elfogultságot tükröznek” –, az bizony téved, nem vetem meg, noha nem is tartom rokonszenvesnek. De nem azért, mert világnézete eltér bátyja világnézetétől.
Írói, emberi sorsok és egzisztenciák alakulása a történelem, a meggyőződés, az eszmei különbözőségek sodrásában nem, nem csak a politikától függött, nem csak a vörös/fehér forradalom/terror rettenetesen nehéz hónapjai, majd évei határozták meg a létezéseket, hanem az is, hogy az irodalmi élet szereplői eszmei, ideológiai meggyőződés szerint éltek, léteztek – közhely és alapvetés, mindenki előtt világos.
Csak hát nem olyan egyszerű ez, hiszen az magától értetődő volt egyetemi éveink alatt, hogy a Nyugat a folyóirat, és csak egy ajakbiggyesztéssel, foghegyről kiejtett félmondat döntött arról, hogy a Kelet Népe pedig lényegtelen epizód – magától értetődő, mert így tanították.
A fogékonyság mindenkiben máshogyan alakul, ez azonban meggyőződésem szerint elsősorban ízlést jelent, amikor irodalmi hagyományba ágyazódunk be, illeszkedünk.
Tévedtem, ha így gondoltam. A beágyazódás eszmei, ideológiai választást is jelent. Nem vagyok különösebben nehéz felfogású, a megértést nem értelmi képességeim gátolták, hanem az, ahogyan tanítottak a múlt század nyolcvanas éveiben az újvidéki egyetemen.
Ennek a tévedésemnek köszönhetem, hogy elkezdtem tájékozódni és oldalak szerint olvasni. Nem könyvoldalak, hanem ideológiai oldalak szerint – nem voltam mentes lelkifurdalástól sem, a tanítvány(ok)nak nehéz a maguk lábára állni, az ember(ek)nek pedig nehéz mindennek hátat fordítani. De jó is van ebben, hiszen ezer színt ismertem meg kettő helyett.
Miközben én a Csinszkáról szóló Rockenbauer-könyvet olvastam (2., javított, bővített kiadás), a vajdasági magyar irodalmi tér megszínesedett, olyan írások jelentek meg, amelyekből nemcsak az derült ki, hogy kánon épül, hanem az is, hogy aki a kánont építi, azt nem mindenki tartja erre alkalmasnak.
Miközben Csinszka a maga édes macska módján Babitsot cserkészte, aközben arról olvastam a jelenben, hogy:„A Szirmai Károly, Majtényi Mihály, Sinkó Ervin, Herceg János, Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László neveivel is fémjelezhető jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi hagyomány napjainkban is épül, alakul, minden érintett probléma ellenére köszöni, végül is jól van, és egyáltalán: kánont kell építenünk, nem pedig Kánaánt.”
Figyelemreméltónak és bátornak tartom ezt a kijelentést, magával ragadó, hogy nincs benne szemernyi kétely sem, az olvasó számára világos, hogy kiknek a dolga a kánon építése, amint afelől sincs kétely a szövegben, hogy eztmeg is fogják tenni.
Mivel esténként Csinszkáról olvastam, logikus volt, hogy az írást (Szemben az íróval – Mi vagy te, vajdasági magyar irodalom) olvasva eszembe jutott Ady Endre verse, amelyben szerepel a Kánaán (nem emlékeztem, hogyan is, mert régóta nem vagyok Ady-rajongó, de azért elő tudtam keresni):
Ady Endre: A lelkem Kánaán-magvai
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zugni fog kis templomban az ének
Havas karácsony s Úr-vacsora,
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
s hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömöt hintett.
De ha nem így lessz, az is mindegy.
Szerény hozzáállás az – a szójátékon túl –, hogy nem Kánaánt épít az, aki kánont épít. Végül is – mint írja a szerző –, ami annyit tesz, hogy megelégszik a kánonnal.
Arra gondolok, az a beképzelt majom Ady nem véletlenül volt olyan jó költő. Versének utolsó sora – De ha nem is így lessz, az is mindegy – finom visszavonása és megerősítése a vers üzenetének.
A kijelentésekkel csínján kell bánni, és ehhez, azt hiszem,nem elegendő érteni és értelmezni az irodalmat.Ez persze arra is rámutat, hogy léniával vonalakat húzva nehéz dolog az építkezés – hiszen emberekről van szó.
Ennek vonatkozásait már fentebb vázoltam, nem térek vissza, éppen ezért azonban nem ért váratlanul a másik szerző szövege (Egymás nyakát szorongatva), amelynek értéke, hogy szókimondása, egyértelmű fogalmazása ugyanolyankoherens éserős, ugyanakkoregy másfajta kánon létezését is el tudja képzelni – élővé vált a vajdasági magyar irodalmi tér, mozgással népesült be, amennyiben irodalomról van benne szó, és nem pusztán egymásnak feszülésről, nem csakarról, hogy az emberek nem riválisai, ellenfelei egymásnak, hanem ellenségei.
Az is lehet, hogy ellenségei, olvasva az életrajzokat, memoárokat, visszaemlékezéseket, erről sűrűn meggyőződhetünk, Rockenbauer könyvét olvasva is, azzal, hogy ez a könyv aszeretet és megértés hangja. És annyi mindennek a hiánya, amiből pedig kijutott az olvasónak az elmúlt évtizedekben.
Furcsa érzés felfedezni a hiányt, ami jólesik. Jólesik, hogy valami nincs. És éppen azért, mert ebben a könyvben nincs sziszegés, hanem megértés, empátia, ami nem nélkülözi a tárgyilagosságot, csak még jobban kidomborodik mindaz, ami a könyv hőseit, szereplőit körbevette, életüket meghatározta: a sok pletyka, ármány, rosszindulat, ellenségeskedés. És kidomborodik a jó is. Ami az életben jó: a meglelt nyugalom.
Ady Lajos írja Hatvany bárónak szóló egyik levelében, amelyben Csinszkát sározza, hogy ő nem erénybakter.
Már csak ezért a szóért is érdemes lett volna kézbe venni a könyvet. És nem azért, ami nyilvánvaló, hogy Ady Lajos, miközben – úriemberhez nem méltó módon – felsorolja Csinszka vélt szeretőit, kijelenti, hogy nem erénybakter. Miközben úgy viselkedik – ahogyan azt a maga használta szónál jobban le sem lehetne írni.
A Csinszka, a halandó múzsa című könyv szerzője se nem erénybakter, se nem erkölcsi bíró, mégsem vak, nem elfogult – legfeljebb egy keveset Csinszka javára, amit megértéssel elfogadni jó érzés.
Ha eltekintünk az Ady Lajos által használt kifejezés kontextusától, és kiragadjuk magát a bakter szót, azt kell látnunka mostanában felkérésre született, vajdasági magyar irodalommal foglalkozó írásokból, hogybakterokkal jól el van látva. Félreértés ne essék, aki valaha is részt vett a kulturális/irodalmi élet alakításában, az bizony magára öltötte a bakteregyenruhát. Ilyen vonatkozásban pedig szerzett ellenfeleket, barátokat, harcostársakat, riválisokat és bizonyára ellenségeket is.
A kérdés, amely ezen jó érzéssel eltöltő, rendkívül szerteágazó, elmélyült, mégis derűs Csinszka-könyv olvasása közben felmerült bennem – a közben a jelenben megszülető, a mai vajdasági magyar irodalom vonatkozásában a szerzők pozicionáltságát is figyelembe véve igen jelentékeny írásokat olvasva, az nem más, mint az: valóban elérkezett volna annak az ideje, hogy tisztán és érthetően, éllel, de talán ne kegyetlenül beszéljünk arról, ami a vajdasági magyar irodalom kánonját és Kánaánját érinti?
