1985-ben, amikor akkora hó esett, hogy derékig ért, és nem jártak a buszok sem, Palicsról pedig a hóátfúvás miatt nem lehetett bejönni a városba autóval (sem), Horváth Emma tanárnő, akár egy Bíró Miklós-festmény figurája, a csendes és kihalt E5-ös úton kerékpárral érkezett az iskolába. Mi gyalog. Ámultan és riadtan bámultuk a puha csöndbe belerikoltó latintanárnőt. Titkon abban reménykedtünk, elmarad a tanítás. Amikor a hófalak között megláttuk a kihalt és csendes nemzetközi út közepén bicajozó tanárnőt, aki a csakis rá jellemző kurjantással üdvözölt bennünket, elszállt minden reményünk az órák elmaradását illetően.
Jó idők voltak azok. Nem hinném, amit egyébként készségesen elhiszek, hogy az öregedés szépíti meg az elmúlt időket. Bár ez így nem pontos. Az öregedést készségesen elhiszem, és azt is, hogy valamit csinál az emberben az elmúlt időkkel, az is lehetséges, hogy megszépíti – embere válogatja. Nekem leginkább az jut eszembe, mekkora marha voltam ekkor-akkor. Milyen pimasz és milyen naiv. Mekkora ökör. És nem mellesleg, milyen lelkiismeretesen hánytam, lapátoltam a havat.
1985-ben, hazaérkezvén az iskolából, amikor is nem maradt el a tanítás, pedig nagyon úgy éreztük, megérdemeltünk volna egy kis szabadságot, véletlenül jött, mámoros szabadságot, vad középiskolás lázakkal a szívünkben, nekiálltam havat lapátolni – a szüleimet akartam meglepni. Jó móka volt, a makedón szomszéd is lapátolta a havat, és még néhányan az utcában, a csendes fehérségben meg-megálltak a mozdulatok, rá is támaszkodtunk a lapátra, és néztük az utat, pontosabban a fehér falat, ami hóból volt az út helyén.
Néhány évvel később is ránk szakadt a hó, akkor a nagyszüleimhez mentem havat lapátolni, mert a nagyapám már nem bírta volna, január 1-je volt, az évre nem emlékszem, csak arra, ahogyan befordulok a sarkon a lapáttal, és lihegek, mint egy kutya, az utcát pedig betölti egy női hang, ami a Mária-kép felől közeledik, pöröl, csépel, időnként felvijjog, nagyon ijesztő és erőszakos. Nem is akarok odanézni, lecsapom a fejem, a sapka lecsúszik az orromig, és hányom, hányom a havat.
Hallom a hangokat, újév délelőttje van, a nő továbbra is pöröl, a férfi leginkább hallgat, ő tudja, mi a jó neki, lassan elcsendesedik az utca, más most nincs kint, csak én és a hólapát, a nagyanyám teát főz, és hájas kiflit küld haza velem. Gondolom. De az is lehet, hogy az máskor van, végül is nem számít. Ma már nincs hájas kifli, csak hó, amit el kell lapátolni.
A múltkori hóesésnél úgy döntöttem, nem fogom elhányni, ami engem illet, nyugodtan maradjon a hó a járdán. Nem éreztem késztetést, és nem volt lelkifurdalásom. Viszont a letaposott és félig megolvadt hó, amikor hirtelen megfagyott, rettenetes dolgokra volt képes – csodával határos módon nem ültünk fenékre mindannyian, akik a házam előtt mentünk el. Vagyis a havat tényleg el kell lapátolni – akkor ez nemcsak a nagyanyám ablakot kocogtató mutatóujjából érkező, ma már elfelejthető és elhanyagolható felszólítás, hanem igazi és fontos, elkerülhetetlenül elvégzendő feladat. Különben megjárhatjuk.
Így aztán hétfőn este elhánytam a havat, friss, könnyű hó volt, az utcán rajtam kívül csak egy nő a kutyájával. Abban reménykedtem, reggelig már nem fog esni. Reggel hatkor kinéztem a résnyire nyitott előszobaajtón, és hat óra tíz perckor már lapátoltam a havat. Jött a nő a kutyájával. Ilyen egyszerű ismeretséget kötni. Bólintottunk a fehér csöndben. Nem esett rosszul hóhányónak lennem. Ezen elcsodálkoztam, mert nincsenek jó emlékeim erről a feladatról. Az ablakot kocogtató nagyanyai mutatóujj mindig arra hívta fel a figyelmem, hogy a munkát nem végzem el kellőképpen. Még hóhányónak is felületes vagyok. És ez így igaz. Mentségemül szolgáljon, hogy fárasztó és hülye dolognak tartom a havat lapátolni, maradjon inkább mindenki otthon, és egyébként is az úttesten közlekednek az emberek, mert egyre kevesebben hányják el a havat.
Aztán rájöttem, hogy azért nem esett nehezemre a munka, mert igaz, hogy korán volt, de már világos reggel. A tél végén visszatérő télnek is van előnye, ráébreszt arra, hogy hosszabbodnak a napok.
És az is felszabadítóan hatott rám, hogy a múltkor volt merszem, volt bátorságom ellustázni a hóhányást. Ez szinte olyan érzéssel töltött el, mintha most szabad akaratomból siklanék a kék hólapáttal, és nem azért, mert így neveltek.
Hóhányónak neveltek, de a rosszabbik fajtából, a szó szerintiből. Képtelenség kiszabadulni önmagunkból. Lehetetlen megszabadulni a beidegződésektől, amelyek a neveltetésből is fakadnak. Vagy a megfelelni vágyás lenne a jó szó arra, amikor nekiállunk havat lapátolni? Valamikor örömszerzés volt – a szüleimnek –, segítés – a nagyszüleimnek, a veszekedés elkerülése a nagyanyámmal, ma pedig egy megfogalmazhatatlan érzés, ami kilökdös a hólapáttal az utcára.
Felnőtt lettem? Riasztó gondolat. Nem akarom, hogy hanyatt essenek azok, akik a házam előtt gyalogolnak? Gyerekes öregasszony sorsot szántam volna inkább magamnak. Gyerekes reményekkel és félelmekkel, örömökkel és lustálkodásokkal. Nem kalkuláltam bele azt, hogy lesz egy reggel, amikor saját magamtól nekiállok, és ellapátolom a havat. Amikor nincs, aki rám szóljon, amikor mindenki az úttesten gyalogol, mert a házak többsége előtt ott marad a hó.
Jóleső érzés mégis. Azt hittem, ez elképzelhetetlen. Mi ebben az, ami jólesik? Késő délelőtt döbbentem rá, hogy a lapát nyele, a kék hólapát nyelének szorítása volt az, ami jólesett. A kapaszkodás a hólapát nyelébe, akárha a valóságba, a rendbe, a rendezettségbe, a világos szabályokba. Mindabba, amit annyira gyűlöltem, amikor a mutatóujj kocogott az ablakon. Most bennem kocog, a lelkemből kocog kifelé.
Ennyi a történet.
Mindennap megpróbáljuk összerakni az életünket, ami napokra van tagolva. Jó és rossz napokra, esős, napos, havas, lucskos napokra. Nem igazán szoktunk azon gondolkodni, hogy bennünk van a lucsok, az eső, a napsütés, a szikrázó hó. Csak megyünk gépiesen, közlekedünk, lelassítunk, hogy ne csapjuk nyakig az úttest mellett álldogáló, a zöld lámpára váró gyalogost. Vagy nem lassítunk le, és jól lecsapjuk. Aztán a visszapillantó tükörben látjuk a dühöt, a kétségbeesést (fehér kabát), és akkor jövünk rá, hogy elbambultunk, hogy nem volt szándékos, hogy jó volna elnézést kérni, de már a harmadik utcában haladunk.
Aztán váratlanul bekövetkezik egy február végi kiadós hóesés, és ott állunk a járdán a kék hólapáttal, és miközben egy nő a kutyájával elsétál mellettünk, arra gondolunk, hogy 1985-ben, amikor az a nagyon nagy hó leesett, hasonlóképpen nagy volt a csönd.
