A drámapedagógia gyökere a színház, a szerepjáték és a játék. Ez utóbbi talán a legmeghatározóbb. A pedagógusok ma már bátran használják a tanítás eszközeként, ugyanis előnyei szerteágazóak. A témáról Figura Terézia, az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad vezetője osztotta meg tapasztalatait.
Figura Terézia
Több meghatározás is létezik a drámapedagógiára. Te hogy tudnád meghatározni?
– Valójában nem hívom sem a cseh, sem az angol iskolának, semmilyen ismert besorolást nem használok. Egyszerűen csak játéknak, pontosabban szerepjátéknak nevezném a drámapedagógiát. A gyakorlatban a gyermek színjátszóimmal nem a közönségnek készítünk egy konkrét előadást, hanem csak magunknak játszunk. Tulajdonképpen a drámapedagógiai módszerekkel rávezetjük őket, hogy gondolkodjanak, és meglássák maguk körül a világot. Az egész lényege, hogy a gyerek mit fog ebből megtanulni, és mit fog magával vinni, a játékból mi fog neki megmaradni és berögződni.
A játék felszabadít (Fotó: Ótos András)
A közönségnek tehát ebből a szempontból egyáltalán nincs szerepe?
– Nincs. A lényeg, hogy mikor és hogyan kapcsolódunk be a játékba, úgy, hogy tulajdonképpen az nekünk jólessen. Ezután a fantáziánk teszi a dolgát. Ami a legfontosabb, hogy semmiféleképp sem lehet kényszer ez a játék. Egy adott pillanatban kilépünk a képzeletből. Ez történhet a játékvezető kérésére vagy önszántunkból is.
Te mióta foglalkozol drámapedagógiával?
– Már több mint 15 éve, amikor Magyarországon kezdetét vette, sőt már beleivódott a mindennapokba a drámapedagógia, nemcsak mint fogalom, hanem mint alkalmazott gyakorlat is az iskolákban. Egyszer volt szerencsénk a diákszínpadosokkal egy előadást játszani Zsámbékon. Ennek keretében részt vehettem egy továbbképzésen is a drámapedagógiával kapcsolatban. Nagyon tetszett, és úgy éreztem, hogy ezt mindenféleképpen folytatnom kell. Egyetlen továbbképzésen természetesen az ember nem tud összeszedni minden tudást, ami szükséges ahhoz, hogy egyáltalán bátorságot kapjon arra, hogy belekezdjen egy ilyenfajta munkába. Folytattam hát a tanulást, különböző továbbképzésekre jártam. Később ráeszméltünk, hogy mennyire hiányzik a szerb nyelvterületeken is a pedagógusok körében az ilyenfajta hozzáállás, így megpróbáltam átadni a tudást azoknak a kollégáknak, akik igényt tartottak rá.
Meg kell tanulni érezni (Fotó: Ótos András)
Milyen gyakorlatokról, azaz játékokról van szó?
– A játékoknak mindig van egy kis bevezetőjük. Beülünk a körbe, és próbálunk egymásra hangolódni. Légzésgyakorlatokat is szoktam ilyenkor csinálni a gyerekekkel, amit nagyon szeretnek, mert ezekkel lehet egy kicsit huncutkodni, és vidámságot csempészni a foglalkozásba. Ezen keresztül elkezdünk játszani a hangokkal, a torkunkkal, a mimikánkkal, a gesztikulációval, és próbálunk elindítani egy bizalomjátékot. Ezekhez társakra van szükség, például, hogy megtartsuk egymás súlyát, hogy egymás szemébe tudjunk nézni anélkül, hogy nevetnénk. Ebből vezetjük tovább az adott témát, amit fel szeretnénk dolgozni. Ez bármi lehet, akár zene, tánc, villámlás, farsang. Szerintem egyre jobban használják a drámapedagógiát az óvónők és a tanítónők is, például a természettudományi tárgyak tanításában, de akár a magyar vagy az angol nyelv oktatására is alkalmas lehet. A foglalkozás célja mindenképpen a játék öröme, hogy a gyerekek ne teherként éljék meg, hogy ne csak a szájukba rágjunk tudományos dolgokat, hanem a saját ízlelésük és meglátásaik alapján tapasztalják meg őket, és olyan tudást kapjanak, amit felhasználhatnak a mindennapi életben.
Melyik korosztályban működik leghatékonyabban ez a módszer?
– A tapasztalatom azt mutatja, hogy az öt-hat évesektől tízéves korig a legfogékonyabbak rá a gyerekek. A kisebbek még nagyon nyitottak, bíznak az oktatóban és egymásban, nincsenek gátjaik, vagyis sokkal kevesebb, mint az idősebbeknek. Ők már arra gondolnak, hogy mit fog gondolni róluk a másik. A picik például nagyon szeretik a tárgyanimációkat, amikor egy golyóstollból hirtelen mikrofon lesz, vagy például egy kesztyűből házikó. Az általános iskola alsósainak már lehet konkrétabb témákat adni. Egyszer például az volt a feladat, hogy egy mozdulattal kellett megmutatni, mennyire szeretik a másikat. Ekkor odament a gyerek a társához, és csak rátette a kezét a szívére. Ezek olyan dolgok, amelyek annyira könnyedén és természetesen fakadnak belőlük. Az idősebbek viszont már elkezdenek gondolkodni azon, hogy meg ne sértődjön a másik, és magukra se hozzanak szégyent, ezáltal pedig megszűnik a játék öröme.
A Lélek a tengerben című előadás (Fotó:Ótos András)
Milyen készségek fejleszthetőek drámapedagógiával?
– Erősíthető például a kommunikációs készség, és az önbizalom a mindenfajta szégyenérzet megszűnésével és az igazság kimondásával. A helyzetkezelő készség is egy nagyon fontos momentum, valamint magának a világnak az érzékelése és érzékeltetése, az, hogy figyelünk, hallunk, látunk magunk körül dolgokat, és merünk kérdezni ezzel kapcsolatban, és jogosan választ is várunk. Mint mindenfajta játékkal, a gyerek itt is ezen keresztül tanul meg mindent az életről. A szerepjátékok által, amikor egyszer anyukát játszik, utána nővért, majd tanító nénit, esetleg tűzoltót, ezeken keresztül is az életet tanulják. Ezáltal könnyebben viselik a felnövés fájdalmait. Mert a felnövés igenis fáj, de hát a játékon keresztül olyan könnyedén visszagondolunk mi is a saját gyerekkorunkra, olyan gördülékenyen veszünk bizonyos akadályokat. Mert a játék nem terhel, hanem feloldoz bennünket.
A drámapedagógia játékain keresztül tehát fájdalommentesen tapasztalják meg a gyerekek a problémákat?
– Pontosan. Például a diákszínpadosokkal sokat foglalkoztunk azzal, hogy néha a barátnak is azt kell mondani, hogy nem. Ilyenkor milyen módon kell mondani azt a nemet, hogy nekem se fájjon, viszont a barát is értse, hogy akkor, abban a pillanatban nekem nem esett jól valami. De nem azért mondom neki, mert nem szeretem már, vagy többé nem a barátom, hanem mert akkor éppen azt érzem. Amikor ezzel foglalkoztunk, láttam rajtuk a megkönnyebbülést, hogy felfogták, hogy nem vitán keresztül kellett eljutni addig, hogy harag legyen közöttünk azért, mert akkor éppen nem akarnak vagy nem úgy akarnak bizonyos dolgokat. A drámapedagógia vallja, hogy mindenképpen érezni kell, a szocializáció folyamatában is. Minden rezdülést érzékelni kell ahhoz, hogy felnőttként a különböző dolgokra reagálni tudjunk. Már gyerekként meg kell tanulnunk mindent érezni, a fájdalmat, az örömet. A legjobb örömmel megtapasztalni a bánatot is. Hogyha éppen történt velünk valami szomorúság, át kell hidalni a bánatot és a fájdalmat egy utána következő jó eseménnyel vagy egy előző szép emlékkel.
Nemcsak a gyerekeknek, hanem a pedagógusok számára is fejlődést biztosít ez a módszer. Hogy látod ezt a pedagógus szemszögéből?
– Amennyire a gyerekeknek megmozgatja a fantáziáját, ugyanannyira meg kell, hogy mozgassa a tanárokét is. Ezáltal természetesen a pedagógus is fejlődik. Sokkal nyitottabbá, rátermettebbé válik. Éberen és ébren tartja őket abban, hogy évről évre ne ugyanúgy tanítsanak meg például egy új fogalmat vagy egy tantervi alapelemet, hanem hogy ők is többféleképpen gondolják át, több szálon fussanak be hozzájuk az információk és az ötletek, hogy találjanak olyan módokat, amelyekkel izgalmas lehet a tananyag a gyerekek számára. Merem azt is mondani, hogy ez a módszer megfiatalítja azokat a pedagógusokat, akik bele mernek mártózni.
A Boldog szerelemben élni című előadás (Fotó: Ótos András)
Kiemelném a diákszínpad Tenger a lélekben című előadását. Itt egy nagyon komoly témát dolgoztatok fel, mégpedig a kortárserőszakot. Milyen gyakorlatokkal, játékokkal jutottatok el a fellépésig?
– Az előadás és a próbafolyamat elsődleges célja az volt, hogy a benne játszó fiatalokra terápiás hatással legyen. A folyamatban személyesen, anyaként is érintett voltam, ezért el kellett határolódnom attól, hogy csak a saját érzésanyagomat vigyem bele az előadásba. Ezért kértem külső segítséget is. Egy pszichológust hívtunk el a próbákra, aki új vért, új szemléletet hozott be, teljesen másképpen világított rá dolgokra, mint ahogy azt mi addig láttuk. Ez nagyon jót tett magának a folyamatnak is, mert megnyitott új ajtókat, tompított bizonyos érzelmeket, amelyeket abban a pillanatban már tompítani kellett. Innen mi is tovább tudtunk indulni, ezekkel az akkor már bizonyos szempontból feldolgozott traumákkal. Így már azt érezhették a fiatalok, hogy nem magukról beszélnek, hanem mindenkiről, aki megélt hasonló dolgokat. Enélkül nagyon nehéz lett volna napról napra belebújni a szerepükbe, az érzelmi káoszba, és minden alkalommal, újra meg újra, egy az egyben, egyes szám első személyben megélniük ezeket a traumákat. Az érzések ott vannak természetesen, de már nem úgy élik meg, hogy magukról beszélnek, hanem a társadalomról, a csoportról szólnak. Olyan témákról, amelyek mindannyiunkéi, és mindazoké, akiknek volt hasonló tapasztalatuk.
Vannak, akik nagyon elválasztják a drámapedagógiát a gyermekszínjátszástól, de szerintem a kettő között nagyon kicsi a határ. Hogy egy adott pillanatban merre billen a mérleg, és milyen módszerrel kezdünk neki valaminek, az szubjektív, hiszen a gyermekszínjátszásban is sok olyan trükköt és módszert használunk, amit a drámapedagógia minden szabálya előír. Merem állítani, hogy ez fordítva is igaz.
Nyitókép: Fejlődés és fejlesztés (Fotó: Ótos András)
