Idus

Vannak szavak, amelyeket áhítattal ejtünk ki. Szent szavak, ha ennek még volna értelme, de úgy tűnik, szinte semmi értelme.
Mondjuk, amikor Kosztolányi Dezső hazafias okból március idusán nem ment iskolába, akadt ezzel gondja. Mivel a következő évben hivatalos ünneppé tették március 15-ét, nyugodtan maradhatott otthon.
Ünnepen nem dolgozunk. Úgy hiszem, ez még itt-ott felidézhető, agyunk poros zugaiban. Nagyot kiált valaki az utcán, miközben besandít a kerítésen túlra, az udvarban lebegő, száradó fehér lepedőkre – nemhogy mosnak ezen a szent napon?!
Ezek szerint vannak olyan napok, amelyek szent napok, és nem dologgal, hanem egymással töltik az emberek az idejüket, odafigyelve az alkalomra, egymásra és arra, aki/ami az alkalmat és egymást adta.
Szent szavak – ennek már szinte semmi értelme. Leírtam, ahogyan az első mondatot kell, lendületből. Aztán majd formálódik a többi alatt. Változik, alakul. Néha el is tűnik. Furcsa a feladata az első mondatnak, meghatározza a többit, de lehet, hogy ő maga eltűnik, kiradírozódik. A delete gomb elintézi.
Most nem fogom kitörölni, pedig máris megzavar. Leállít. Mit akar tőlem ez a mondat? Mit jelent? Mi közöm nekem ehhez? Nem vagyok sem pap, sem lelkész. Így tehát a szent szavakhoz nem innen közelítek. Mégis, a harmadik bekezdésben, amikor azt írom, ünnepnapon nem dolgozunk, magától értetődően a parancsolt ünnepre gondolok.
A második bekezdést azonban Kosztolányi Dezsőhöz kötöm, az ő kutya természetéhez, amivel március idusán otthon maradt, mert az neki parancsolt ünnepnek számított.
Mit tudhat arról egy kamasz? Mondhatnánk, suhanc? Vagy gyermek? Mit tudhat a szent szavakról, parancsolt ünnepekről, a dologtól való tartózkodás céljáról, ami a lelki foglalatosságot kívánja meg – légy lusta. Lusta is lehetsz, az nem ugyanaz, mint a rest. Lustálkodj. Dél körül támadni fognak a gondolatok. Ha nem vigyázol, kutyákként vicsorognak rád. Ezért sokkal okosabb, ha felemeled a lelked. Mintha felülnél egy kerítés tetejére, a kutyák meg, ha jönnek, ott lenn szűkölhetnek. Mindig jönnek. Idejében kell felfelé menekülni magunkban.
Kosztolányi Dezső március idusán otthon maradt. Kimaradt az iskolából.
Először arra gondoltam, játékosat volna jó írni. Mintha Idus egy nő lenne, akit keres, kerget, hiába hajkurász egy idősödő férfit, sehol sem talál. Ida, Ida, Idus, Iduska, kiabálja Szabadka kihalt utcáin az alkonyati csöndben.
És talán ki sem derülne az írásból, de azért sejteni lehetne, ahogyan az az elbeszélésekben lenni szokott, hogy ez a férfi nemeskosztolányi Kosztolányi Ágoston.
De ez nem jó gondolat volt, elvetettem.
Noha a játékosságot jónak, fontosnak tartom, akkor is, ha ünnepről beszélünk. Pláne akkor.
Főleg, hogy vakaróznom kell mindig, amikor felakadt szemekkel kell a templomról meg az iskoláról hallgatnom valamit, esetleg arról, mit is üzent a Lajos. A halottak ugyanis nem kelnek fel. A nyomorékok, megtiportak, kik maradtak, és éhesen, csöndben éltek, az üzenettel nem sokra mennek. És mivel ez így van, akkor az üzengetést én személy szerint ízléstelennek tartom, mondhatni kegyeletsértőnek. A Lajos üzen. És ha még egyszer azt üzeni… Akkor mi lesz? Batthyánynak könnyebb a szemfödél? Később a mauzóleum márványa? Petőfi meg fehér ingében hazavánszorog? A félkezűek és évek múltán hazatérők, akiknek lelkében a beteljesületlenség örök maradt, de életük azért haladt, mire mennek nótákkal? Miközben a nap, amely életüket megváltoztatta, tilos nap.
Itt megállok, mert ingoványos a terep. Úgy tűnhet, nincs bennem tisztelet. Kellő tisztelet. Vanni van, csak olyan kár, hogy keveset tudunk, abból is mindig ugyanazt. Ezért, miután elolvastam Szilágyi Sándortól A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből című, Pesten 1850-ben megjelent bátor és fontos könyvet, úgy döntöttem, az egyenlőség és becsület jegyében, leírom, átírom, idemásolom mindazokat, akik miatt vakarózom az üzengetős nótától.
Átmásoltam, kitöröltem – egy egész újságoldalt megtöltenének a nevek, egy egész oldalt! –, noha a magyar irodalomban az átmásolás irodalmi cselekedetét érvényesnek és fontosnak tartom. Helyette azonban javaslom a kötet elolvasását, az év és a név megjegyzését: 1850-ben írta Szilágyi Sándor.
De azért idemásolom az Előszót. Tanulságul a magam számára és tisztelettel az író iránt:
„Az első kiadáshoz.
Eperczben, midőn müvem a sajtót elhagyni készül, midőn, mielőtt a nyilvánosságnak átadnám, kinyomott iveit utolszor nézem végig, s fölmerülnek lelkem előtt az akadályok, mikkel meg kelle s meg kellend küzdenem: ugy hiszem, pirulás nélkül bevallhatom, – aggály szoritja lelkemet.
Jellemezni az embereket, kik hazánk sorsát intézték, vagy rá befolyással voltak, jellemezni a perczben, midőn egy része kibujdokolt, más része elvérzett, de tettök, éltök folyama, jellemök még uj, még mindenki lelkében él, a legnehezebb feladatok egyike. Megoldani azt biztosabb, avatottabb toll kivántatnék; mit én teheték, csak adataim, tapasztalataim, ismereteim tollrajzi előadása. S ugy hiszem, az olvasó is e szempontból nézendi, e szempontból tekintendi a körülményt, hogy a katonák életrajza terjedelmesb részt foglal el, mint a politicusoké. Ez sokkal kényesebb, hogysem többet tehettem volna. Müveim gyöngéit enmagam is ismerem, de ismerem jó oldalát a részrehajlatlanságot is, s csak ezért bátorkodom átlapozását ajánlani. Pest, jan. 1-én 1850.
A második kiadáshoz.
E szavakhoz egyebet nem kivánok csatolni, mint hogy az uj kiadást tetemes javitásokkal s bővitésekkel bocsátom közre. Pest, april 12-én 1850.
Az iró.”
Vannak szavak, amelyeket áhítattal ejtünk ki. És hát azokhoz nem illik az üzengetés. Értem én a nóta jelentőségét, de vakaróznom kell, ha meghallom, izgek-mozgok, legszívesebben elbújnék.
Mert ma már nem lehet ekképpen – mindig ez jut eszembe.
A szent szavakat mi magunk tudjuk elkoptatni. Zsánerkép. Meg azt üzente.
Akkor inkább ritkán említett könyvek.
Vagy játékosság.
Itt tartottam magamban, és már láttam, szinte olvastam a mondatokat, amelyek nemeskosztolányi Kosztolányi Ágostonról szólnak, aki minden év március 15-én, alkonyatkor, amikor kiüresednek az utcák, még nem kezdődtek az esti vacsorák, de a cselédek és munkások mind hazamentek már, végigjárja a szabadkai utcákat, akárha egy régvolt szerelmét keresné, Idust, akit becézőn szólít, reménykedőn kutat.
De mi következhet ebből?
Sok minden egyéb mellett az is, hogy az emigrációból hazatért bankpénztáros, az 1848–49-es forradalom Bem seregében szolgáló honvédszázadosa öregségére, nagyapa korára kicsit megbuggyant. Vagy megkeseredett. Mint egy vágyálmot kergette a magyart. A magyar szabadságot, a nemzeti büszkeséget, saját meggyőződését, ami őt Bem seregébe vitte. Boldogtalanságot sugallna a jelenet, amint a maga Idusa kutatására indul a szabadkai utcákon március 15-én. Kellőképpen magyaros volna, legalábbis illeszkedne abba az elképzelésbe, ami szerint ilyenek a magyarok – milyenek is?
Ez semmiképpen nem volna játékos megközelítés. Nem volna alkalmas arra, hogy korszerűvé tegye, a mához közelebb hozza mondataival az ünnepet – parancsolt ünnep, ne feledjük, Kosztolányi Dezső aznap nem ment iskolába, amihez nagyapjának nem kevés köze volt. Mindannak, amit a nagyapja megtanított neki. Miközben angolra is tanította, mert vidéken is úgy tartották, a műveltség részét képezi a nyelvtanulás. Ezért már a honvédszázados fia is tanár volt, fizika és matematika szakos, aki Budapesten és Berlinben tanult. (Az ismert disznószarszagú Bácskát most pillanatokra, mint állandó, legalábbis hosszú időn át és sulykoltan használt irodalmi jelzőt, feledem.)
Mivel tehát a tervemet megírása előtt elvetettem, így aztán feladtam.
Nem indítottam képzeletem utcáin útjára Kosztolányi Ágostont. Egy büszke emberről beszélünk. Nem olyanról, aki Idusa után indulna keresésre.
(Máshonnan nézve természetesen azt is mondhatnánk, hogy nem ő kereste, hanem Idus vezette őt, ment utána, akár egy gyönyörű sejtelem, egészen soha be nem teljesülhető idea nyomában, aki nem lehet más, csakis egy női alak, miként Delacroix-nál a Szabadság, úgy itt Idus.)
Mindig választani kell. A játékos megközelítés az utcákat rovó, Idusa után kutakodó (vagy Idusa által hívogatott, vezetett) idős honvédszázadosról semmiképpen sem vállalható, mert köszönőviszonyban sem volna azzal a férfival, akit unokája mondataiból megismerhettünk. Márpedig nekünk erre a honvédszázadosra van szükségünk, mert a nap, amelyről szó van, olyan nap, amit áhítattal ejtünk ki, mintha szent szavakat mondanánk.
Akkor milyen legyen a megközelítés?
Erről maga a költő döntött, amikor nagyapjáról szólt – a nagyapjáról és a magyarok sorsáról. Mindezt gyermeki tekintettel. Gyermeki és játékos, naiv és ravasz versek közé préselve, akárha egy tavaszi virágot valamely, már olvasott könyvünk lapjai közé. Hogy mindigre megmaradjon, de ne legyen állandóan szem előtt. Véletlenül, ha egy borús délutánon kezünkbe vesszük a könyvet, fedezzük fel benne a színét nem vesztő, talán kissé fakuló, de erezetét annál erőteljesebben megmutató virágot.
Amikor az unoka megírta nagyapjáról és a magyarok sorsáról szóló versét, még semmit nem tudott arról, ami következett, de még emlékezett arra, ami miatt március 15-én otthon maradt. Miképpen állítható ebből ki a megfelelő közelítés, arról egyre kevesebb elképzelésem van.
Talán mégis az eredeti ötletnél kellett volna maradni.
Ágoston Idusa
Arról írni, hogy a tizenkilencedik században, még azelőtt, hogy fel merészelhetett volna merülni március 15-ének a hivatalos megünneplése – ez az ötvenedik évforduló idején vált aktuálissá, 1898-ban –, egy sebhelyes arcú bankpénztáros az alkonnyal átitatott tavaszi utcákon sebesen igyekezett. Senki nem tudta, hova igyekszik, talán ő maga sem. De határozottan lépkedett, ahogyan az egykori katonák, egyenes derékkal, kemény nézéssel, büszkén döngő léptekkel. Néha-néha félhangosan azt mondta: Idus, Idus. A város lakói ebből arra következtettek, hogy a két évvel később, 1900-ban gimnáziumi igazgatóvá választott tanár édesapja egy régi szerelme nyomába ered. Talán ekkortájt bontotta fel eljegyzésüket az a bizonyos Ida, akinek emlékét az öregúr olyan erősen, elszántan keresi. Mindig március közepén. Közepe táján. Talán éppen 15-én? A város közönsége, a halandó nép, az egyszerű emberek, akik leginkább csak a maguk dolgával törődtek, nem voltak biztosak abban, hogy pontosan mikor is indul útjára Ágoston úr.
Nagy meglepődéssel vették tudomásul, hogy a bankpénztáros unokája ugyanezen a napon fogta magát, és nem ment iskolába. Már nem volt kisgyermek, volt neki akarata. Így döntött. Volt is suttogás, amit azonban elnyomott a készülődés, az évfordulóra való cihelődés. Lassan ötven év telt el azóta, hogy Pesten azok az ifjak forradalmat csináltak.
Állítólag, amikor már a bankpénztáros fia lett a városi gimnázium (amely nem viseli a nevüket) igazgatója, már hivatalosan is ünnep lett március 15-e, mondhatni, parancsolt ünnep, ami akkoriban még szép kifejezésnek számított, és úgy is értették az emberek, ezért nem jelentett gondot, hogy az unoka aznap nem megy iskolába.
Állítólag azonban ez nem így van, mert hivatalosan nem március idusa lett az ünnep, hanem az áprilisi törvények meghozatalának a napja. Tehát az is elképzelhető, hogy a szigorú igazgató, aki tizennyolc éven keresztül, egészen 1918-ig vezette a méltán nagy hírű gimnáziumot, úgy volt engedékeny ezen a napon, hogy félrenézett. Talán az édesapja iránti tiszteletből? Erről nem tudunk bővebbet.
Annyi azonban bizonyos, hogy azon évben, amikor Kosztolányi Dezső diák március 15-én nem ment iskolába, az bizony nem volt ünnep, így nagy hírt kavart a poros-boros városban. Ennek oka, mint azt már említettük, talán abban van, hogy a nagyapja, a bankpénztáros, aki állítólag honvédszázados volt egy lengyel alatt, ebben az időben, talán éppen ezen a napon, miután leszállt az alkony, rótta, rótta az utcákat, Idus, Idus – mondogatta közben.
Az emberek nem voltak biztosak abban, hogy a két dolog összefügg. Mivel azonban a város elöljárósága nagy ünnepet készített elő, emellett pedig igen sok családban voltak olyanok, akik nem tértek vissza az ötven évvel korábbi eseményekből, de erről senki nem beszélt szívesen, valami módon úgy kezdték sejteni, hogy a két dolog összefügg. És nem nő van a dologban. De ha nő is van a dologban, akkor az csak szimbolikusan. Nem konkrétan, és nem Ida nevű.
Volt, ahogy volt, annyi bizonyos, hogy a bankpénztáros minden márciusban, annak is pontosan a közepén, rótta az utcákat. Azt, hogy az unokájának miket mondhatott, nem tudhatjuk, még csak nem is sejthetjük, mert igaz ugyan, hogy a gyerek aznap nem ment iskolába, viszont alig több, mint tíz évvel később olyan versben emlékezik meg nagyapjáról, ami mellett minden nemzetféltő és -temető elbújhat. Lehetséges volna, hogy Idus mégiscsak létezett? És olyan dolgokat suttogott a nyomába eredő Ágoston honvédszázados fülébe, amit ő továbbadva unokájának ránk hagyott?
Akár egy csörbe bögrét.
A mi dolgunk, hogy mit kezdünk vele. Mihez kezdünk.
Mondtam, nem bírom a fennakadt szemeket, a túlzásokat, a buzgó meghatódottságot, az üzengetős nótákat. Ezzel senkit nem szeretnék megbántani. Csak valahogy nekem így jár az eszem, és ilyen a lelkem.
A bögréből különben akkor is lehet inni, ha csörbe.
Egyszer megkérdezték tőlem: minek vállalok alkalmi írást?
Nem tudom. Vállalok?
Csak remélni merem.