Van ez a dolog Kossuth Lajossal – így gondolom-e, ahogyan írtam az Idusban, valóban és mélyen így gondolom-e?
Kell ahhoz bátorság, hogy durván és pimaszul fogalmazzunk. De csak akkor van értelme, ha van türelmünk és időnk ahhoz, hogy tovább is írjuk. Máskor, máshogyan. Ami azt jelenti, hogy teljesen másként gondolom? Vagy egyszerre gondolok mindent?
Írtam, ne üzengessen a Lajos, mert attól nem kelnek fel a holtak. Így gondolom?
Elképzeltem, ahogyan az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után csordogáltak az évek. Behúzott és vackában kuporgó lélekkel múltak a napok. Mert a napoknak is van lelkük, a nap adja kölcsön nekünk, azt hiszem, ez így van. Hiszen az lehetetlenség volna, hogy annyit változzunk, amennyi napot másképpen élünk meg. Másként ébredünk, és másként alszunk el, aminek értelme volt, elkopik, ami fájt, elmúlik, ami fontos volt, és életbevágó, arra meg nem is emlékszünk, miért is hittük ezt? Csakis a napokban lehet a titok. A napok lelke – a szerda nevetős, a péntek vidám, a vasárnap meg szomorú.
Vannak aztán napok, amelyek hosszan olvadnak egybe, hónapokat, éveket formálva. Felteszem, a levert, szétvert, meggyalázni szándékozott forradalmat követő évek is ilyen napok sorából tevődtek össze. Vacogott a napok lelke, hallgatásba burkolóztak az emberek, mert féltek, elbizonytalanodtak, saját bátorságukba és igazukba vetett hitükkel történt valami. Megroppant.
Ezekről az évekről és az éveket napokkal kitöltő emberi életekről gondolkodva keresgéltem egy nézőpontot, ami felől közelíthetek. Nem finoman, hanem reszelősen. Mert hajlamos vagyok arra, mint, gondolom, sokan mások is, hogy nagy sóhajokkal és dagadó kebellel ébredjek nemzeti ünnepeken. Nem tudom, mi lehet az oka, biztos öreganyám, dédanyám, ükanyám, volt ilyen mániájuk a nevelésemmel kapcsolatosan, közvetlenül, közvetve, de erről már sokszor szóltam, a radanováci tanyán a fiókban őrzött Tisza-képtől kellene és lehetne indulni, de nem teszem, csak jelzem. Nem szándékozom a gyilkos golyó röptét elemezni, már unom, mielőtt nekifognék, egyébként is bonyolultabb a dolog, meg mindenki tudja a magáét.
Reszelősen kerestem egy nézőpontot a vacogó napokról és egy szabadkai honvédszázadosról, aki éppen Kosztolányi öregapja volt. Elgondoltam, mit gondolhatott. Fogalmam sincs, de ha van, akkor azt Kosztolányitól van. Nem egyezik azzal, amit leírtam – mert hiszen én írtam, és a jelenből, rettegve a nyálas túlzásoktól, amit magam is hajlamos vagyok érezni nemzeti ünnepek alkalmával.
És ez pontos és jó megközelítés volt – ne üzengessen a Lajos. Névtelenek és hontalanok, halottak és nyomorékok dühös és fájó hangja volt ez.
Igazságos volt-e? Így gondolom-e?
Nem foglalkozom az igazsággal, és nem is gondolom éppen így. Vannak napok, amikor így gondolom, de ez a nap lelkétől függ, nem tőlem. Ami tőlem függ, az nem ilyen egyszerű – sajnos.
Az igazsággal, hogy ezzel kezdjem, azért nem foglalkozom, mert megtanultam elfogadni azt, amiről egyik barátom a napokban azt írta levelében, hogy az apjával ellentétben, aki mélyen hitt az igazság létezésében, ő már hatéves korában tudta, hogy nincs. Az apja úgy vélte, az igazság megismerhető, ő pedig már gyerekként is tudta, hogy nincs igazság a világon, nem létezik. Nem létezik, mert az igazság nem tapasztalható meg.
Megráztak ezek a sorok. Nem ekkor ébredtem rá arra, hogy igaza van, nincs igazság (akkor miképpen lehet igaza?), hanem valamennyi idővel korábban, de mindenképpen az ő mondatai hatására is. Azért ráztak meg, mert tisztán és egyszerűen, világosan leírta, hogy ez van. És tudom, hogy az apja meg úgy halt meg, hogy ezt nem tudta. És majdnem úgy alakult, hogy én meg nem jöttem rá. Hajszál híján.
Mi következik ebből?
Ha bármit mondok, tűnhet úgy, hogy az igazságot mondom? Azt, ami szerintem az igazság? Az igazságot az igazságról?
Máris fárasztó.
Tehát mindebből nem következik semmi. Hacsak az nem, hogy vannak dolgok, amelyek belátásához semmi köze annak, hány évesek vagyunk, és mennyit tapasztaltunk már. Akár meg is halhatunk úgy, hogy azt hisszük, van igazság, meg is ismertük. Ismerkedtünk vele, esetleg az igazság velünk.
Ha innen nézem a nótát, ha innen dúdolom, akkor legfeljebb annyit tudok biztosan állítani, hogy amikor elképzeltem a tizenkilencedik század második felének éveit, úgy gondoltam, lehetséges érzés és közelítés az, hogy ne üzengessen. Másfelől ez a durva, reszelős közelítés akkor sem árt, ha nem azt az időt képzelem el, hanem azon töprengek: mit gondolok én ma?
Mindennap valami mást, napja válogatja, viszont olvasok Jókait meg Aranyt, és ez bonyolulttá teszi a dolgot. Ha pedig nem irodalmat olvasok, akkor az sokszorosan bonyolulttá teszi, ugyanakkor le is egyszerűsíti a dolgokat.
Erre van szükségem.
Le kell egyszerűsíteni, meg kell tisztítani, jól kell látni, legalábbis tisztán. Nyugodtan.
Nyugodtan látni.
Nyugodtan olvasni.
Nem!
Nyugodt könyvet olvasni.
Még mindig az igazságnál tartottam, a baráti levél sorain morfondíroztam, a válaszon, amit megfogalmaztam. A folyamaton, ami végbement bennem, amíg magam is beláttam, hogy az igazság nem ismerhető meg, ez azonban azt is jelenti, hogy sokkal színesebb a világ, és számos árnyalatot tudhatunk látni. Amennyiben erre van tekintetünk.
Nem hiszem, hogy nekem különösebben van tekintetem, de akinek biztos van, az nyugodt könyvet tud a kezünkbe adni. Átnyújtani. Ennél többre és messzebb nem jutottam, eddig azonban mindenképpen.
Ilyen nyugodt és tiszta könyvnek érzem – vagy nyugodt és tiszta érzés olvasnom? – a Tények és Tanúk sorozatban 2017-ben megjelent kötetet: Szabad György Aradtól az Országgyűlésig, Pavlovits Miklós interjúja Szabad Györggyel 1991–1992.
Már akkor is ezt a könyvet olvastam, amikor leírtam, hogy ne üzengessen a Lajos. Már akkor is elolvastam a könyvnek azt a részét, amelyben éppen arról esik szó, miképpen is alakították (volna) és alakították, egyszerűsítették (volna) és egyszerűsítették a magyar történelemről gondolkodva a Kossuth-képet. És annyi minden mást ezáltal.
Pontosan úgy írtam, ahogyan az elképzelés(ek)nek megfelelt volna, amivel saját meggyőződésem szerint sohasem értenék egyet. Úgy írtam, mint aki ezt nem tudja.
Vajon az, hogy tudtam, mégis vállaltam a mondatokat, mit jelent?
Talán egy kicsit azt is jelenti, hogy nem érdekel egyéb, mint az, legyek képes akarni azt, hogy vissza tudjuk magunkat kaparni az időben, vissza tudjuk kaparni érzésben, lehántva, lesúrolva a beidegződéseket és mindazt, amit az ideológiák a maguk rettenetes erejével rányomtak a történelemre.
A visszakaparás, lesúrolás, lehántás folyamatának egyik megkerülhetetlen eleme ez a Szabad Györggyel készült tiszta és nyugodt interjúkötet. Az, hogy nincs igazság, nem tapasztalható meg, én már tényként elfogadtam. Az azonban, hogy az út, ami ebből következik, milyen nagyszerű életutakat tud eredményezni, ezen könyv kapcsán sokszoros olvasói/befogadói örömet jelent. Nem úgy, mintha először érezném. De mindenképpen úgy, hogy már nagyon-nagyon régen forgattam ennyire tiszta és nyugodt lélekkel, tudással kimondott mondatokból összeálló könyvet.
És hogy akkor mi legyen a nótával?
Helye van.
Akik kételkednek, vagy hozzám hasonlóan reszelősek, féltik az érzést, és félnek érte, legyen bármilyen kedvű a napjuk, ebbe a kötetbe nyugodtan belekapaszkodhatnak. Biztos és szilárd, tiszta és nyugodt. Megtart.
