Kezdődik a nagyhét.
Láttam magam előtt a mondatokat, szinte tapintottam őket. A nagymamáról szóltak, aki szamárháton caplat az utca végén lévő templomba virágvasárnap, gondot viselve arra, hogy a családnak legyen szentelt barkája. A nagymama szamárra ültetésében nincs semmiféle utalás a nemiségre. Jézus ártatlan lény, nem kapcsolok hozzá genitáliát, de semmi feminint sem fedezek fel benne. Igaz, hogy nem egy csávó, mint a szakállas, kemény tartású isten, de nem is nőies, és nem is átmeneti, sokkal inkább egy nemes összesség. Nemes összessége az erényeknek, amelyekre hiába törekszünk a mindennapokban. Én legalábbis teljességgel hiába törekszem. Szoktam pimasz is lenni. Az egyetlen, amit talán az összes erény megtestesítőjének fel tudnék mutatni, ha erre igénye volna, de természetesen nincs, mert erényei között a megbocsátás és megértés is szerepel, ami nem teszi könnyebbé a dolgom, az a választott életem/szakmám/szórakozásom területén való küzdelem, hogy nem engedek a bennem kuksoló fenevadnak, hanem a belső normáim szerint írom a mondatokat. Kevés? Minden bizonnyal nagyon kevés, én sem vagyok elégedett, de ennyire vagyok alkalmas. Ennyire viszont akarok alkalmas lenni.
És ezt a nagymamámnak köszönhetem, az évek múlásával és regényeim, prózáim szövegében hőssé alakult nagymamámnak, akit éppen az előbb ültettem egy szamár hátára itt, a kapuban, amit mindennap kizárok, a kiskapuban, a házunk előtt.
Ül a nagymamám a szamáron, és vidáman hátranéz, integet is, hívogat is, lassan átvehetném a szerepét, mintha ezt mondaná a tekintete, mert a szája, ha jár is folyton, semmit nem mond, csak értelmetlen hangzavar árad ki belőle, ilyen az agyinfarktus, normális maradsz, de ehhez már nincsenek szavaid.
Ül a nagymamám a szamáron, amely elindul vele az utca végén lévő templom felé, mert virágvasárnap van, és meg kell szentelni a barkát, kilencvenegy éves, de szálfaegyenesen ül, nem fintorog a szamár illegő-billegő mozgásától, semmilyen erő nem tartaná vissza attól, hogy odaérjen a misére. Mint ahogyan semmilyen erő nem tarthatta soha vissza attól, hogy megcsinálja a dolgát – méghozzá az elvárható rend, a tudott kötelesség, a neveltetés, a sváb–magyar jellem és környezeti hatások összességéből kialakult értékrend mentén.
Ül a nagymamám a szamáron, amelynek négy lába egykedvűen kopogtatja a születésem évében (és azóta sem) kiaszfaltozott úttestet, néha sikkant egyet, Opera nevű kölnijét, Olaszból hozott kendőinek egyikét, amelyet most is a nyaka köré igazgatott (pfuj, de öreg a nyakam, anyukám, mondta még húsz éve), finoman lebegteti a szél, úgy tudja, hogy a házak ablakai mögül lesik a szomszédok, a Csepreginét, ahogy ismerik, a nagymamát, akiben semmi engedékenység, és siet a misére, ő meg a szamár.
Ül a nagymamám a szamáron, én meg állok a kiskapuban, és nézek utána, eszembe jut az elmúlt két hétben látott barkacsokrok tömege, a zöldséges is árulta, a piacon is árulták, az út mentén is. Vitték az emberek, asszonyok, gyerekek, fiatalok és idősebbek, vitték a barkát, talán már fogalmuk sincs, hogy miért kell a házukban lennie, hacsak azért nem, hogy a festett tojásokkal feldíszítsék, talán már nem kötik össze azzal a finom lénnyel, aki nemes összessége az erényeknek, de nem baj.
Baj, de nem baj, amíg csak árulják és amíg csak megveszik, minden rendben van. Száz dinár egy köteg. Vagy csokor? Nem hinném, hogy a barka csokor volna, inkább köteg, akár a vessző. Suhintó megkönnyebbülés.
Szoktak lenni megkeresések, javaslatok – miért nem írok erről vagy arról? Miért írok arról, amiről, de ha ezt teszem, akkor miért éppen így teszem? Minden visszajelzésnek örülök, noha az írás folyamatában nem lehet, nem szabad törődni az olvasóval, a lehetséges értelmezésekkel, a (bele)magyarázásokkal, hiszen az megakasztja a szöveget, feszengővé tesz, mert akkor már nem vehető ki a megfelelés kényszere és vágya. Márpedig ettől menekülnie kell az írónak. És a menekülés nem egyszerű, mert önmagával szemben kell cselekednie, belátja ezt, vagy sem. Ennek oka néven is nevezhető volna, ott kuksol a bensőben, és ha nem vágja szájon az író, amikor nekifog a szövegnek, nem kussoltatja, akkor eluralkodik rajta, és vezeti a kezét. Így van ez. Nem nevezem néven ezt a jellemvonást, sokat lendített azonban rajtam, amikor megismerkedtem vele. Nem egyszerű dolog megismerkedni a bennünk kuksoló fenevaddal, amelyet alkotóként magunkban cipelünk, segítőnk és társunk, viszont ha átveszi az uralmat és az irányítást, akkor a mondatok már nem az igaziak, hanem iparkodnak megfelelni – divatnak, elvárásnak, imidzsnek. Ezért aztán az írásaim kapcsán érkező visszajelzéseknek örülök, de időt kell fordítanom arra, hogy azokat kikapcsoljam, hogy csakis a mondatokra figyeljek, és a bennem kuksoló fenevadat szájon vágjam, kushadjon a sarokban.
Szoktak lenni másféle visszajelzések is – ilyen volt az, amikor egy délutáni napon a kezembe adták Füst Milán teljes naplóját: „Olvasom, szeretnéd, hogy meglegyen neked. Úgy voltam vele, a te polcodon legyen, hát levettem a sajátomról.”
Ezt olyan ajándéknak hívják, amelynek gesztus a neve, nincs mértékegysége. Értéke felbecsülhetetlen. Az egyszerű és közvetlen kommunikáció eredménye, amely szöveg és olvasó, író és író között megvan. Vagy megvan, vagy nincs meg.
A kétféle visszajelzés közti különbségeket szavakba lehetne önteni, de mielőtt hozzáfogok, már unom. A különbség aközött, hogy miként kellene és miről kellene írnom – ez arra kényszerít, hogy kivegyem a megfelelés feltámadó kényszerét (erős fenevad) –, és aközött, hogy amiről írtam, az a szöveg olvasójával kommunikációba lép – és kivételes, gyönyörű esetben gesztusként manifesztálódik –, szavakba önthető, de mint mondom, mielőtt hozzáfogok, már unom, hiszen nincs bennük semmi, tralalalalalala, erről szól a világ és annak története, amiként az irodalom története is. Ami mégsem azonos az irodalommal magával, vagyis a szövegekkel, ahogyan a világ sem azonos a történetével – tényleg unalmas volna ezt példákkal igazolni.
Nézem a nagymamámat, ahogyan olasz műselyem kendőjét felkapja a szél, az apró virágminták szinte leugranak az anyagról, kölnijének felhője betölti az utcát, ő pedig néha rácsap a barkakötegekkel a szamár oldalára, hogy szedje a lábát, mert elfoglalják a helyét a hátulról a második sor padjának második helyén. Balról. Mindig ott ül, előtte egy szipákoló vénasszony. Nincs is hangja, de úgy erőlteti az éneklést. Hány éves lehet az, akit az én nagymamám vénasszonynak nevez?
Van az a meggyőződés, hogy releváns a létezésünk. Az elképzeléseink pedig helytállóak. A virágok ki fognak nyílni, a bukszus pedig szinte akarja az általunk elképzelt formát. Hibáinkkal együtt vagyunk képesek elfogadni a világot, mert akkor látjuk meg benne a tökéletességet. Amit abban a kicsi részben, amelyet a sajátunkénak mondhatunk, a magunk képére formálunk. És ebben nincs apelláta, ebben nincs sunyulás, törleszkedés, ebben nincs kompromisszum. Abban a kicsi részben, amely a világból a miénk, akár a lélegzetünk. Ezt tanultam meg a nagymamámtól. Kell ehhez bátorság és magány, társas vagy játékos. Nem csinálom jól, de még csak ötven múltam – ahhoz képest, hogy tíz éve még semmit sem értettem mindabból, amit példaként állított elém önnön létezésével, elég sokat haladtam.
Viszont én lusta vagyok, és nincsenek nagyra törő vágyaim, bár megvallom, szeretem, ha jól vannak nyírva a bukszusok. De már most öregebbnek érzem magam, mint a nagymamám saját magát. Ami dolgom volt, néha úgy érzem, megtettem. Minden csak ráadás és próbatétel. Nem tudom, melyik, nem tudom, mikor melyik.
