Mi, akik mindannyian az ég alá, a föld szinnyére kényszerültünk, különböző képességekkel vagyunk megáldva vagy megverve, egyesek a képességek hiányától érzik magukat kevesebbnek. Vagy törődünk vele, képezzük magunkat, vagy beletörődve vesszük tudomásul, hogy mindenkinek mindenhez nem lehet tehetsége. Éppen ezért nézünk fel a művészekre, legyenek azok bármely ágban kiemelkedőek. Adottságaikat elénk tárva kápráztatnak el bennünket, s talán így mi is részesei lehetünk annak a csodának, amelyet művelni ugyan nem tudunk, de segítségükkel elhihetjük, hogy nekünk is jár belőle.
Valahogy így vagyok én a népzenével. Falusi lányként talán magától értetődő lenne, hogy otthonosan mozgok ebben a világban, de sajnos sokszor az is megesett, hogy a csárdás közben is eltévesztettem a lépést. A frissesről nem is beszélve! De mindig áhítattal néztem és hallgattam a gyökereinkhez visszanyúló lépéseket és dallamokat, amelyek bár ütemmozgásra kényszerítették a lábam, felállni és táncra perdülni már nem engedtek. Ennek ellenére mélyen belém kódolva érzem azt az összetartozást és azokat a lélekhangokat, amelyek egy-egy dallam vagy tiszta énekhang alkalmával felcsendülnek. Valami ilyesminek lehetnek tanúi mindazok, akik Nyitrai Marianna énekhangját hallják. A magyarkanizsai közönségnek a közelmúltban olyan hatványozott szerencséje volt, hogy ezt a csodát Sáringer Kálmán és Juhász Zoltán furulya-, duda- és gordonjátéka emelte még közelebb a lelkekhez a Művészetek Háza kisszínpadán. A koncert után Nyitrai Marianna bukovinai származású etnográfus és népdalénekes lapunknak nyilatkozva elmesélte, honnan ered a népzene iránti szeretete.
– Az éneklés szőtte át az életemet. Édesanyám gyönyörűen énekelt, meghatározta a mindennapjait. Csakúgy mint nagyanyám, aki mindenhol énekelt. Én ebben nőttem fel, és nyilván fogékony is voltam rá. Aztán később, félfelnőttként is értek hatások: gimnazista osztálytársaim között sok volt a székely gyerek, illetve a mi generációnkban, a hetvenes években születettekben már volt vegyes házasságból származó, tehát sváb–székely, magyar–székely, ennek ellenére mi, bukovinai székelyek voltunk többségben. Az osztályfőnökünk, aki sváb volt, szervezett egy olyan Ki mit tud? típusú műsort, amelyen székelyfonót adtunk elő. Ez is rányomta a bélyegét a továbbiakra. Egy bizonyos néprajzi szokásegyüttest ismertünk meg, amelybe a bukovinaiból is beemeltünk különféle elemeket. Amikor már felnőtt lettem, pécsi egyetemistaként éltem meg azt, hogy elérkezett hozzám a népzenének egyfajta nyersesége, akkor hallottam először első gyűjtéseket. Huszon-egynéhány évesen kezdtem el népzenét énekelni. Innen nyíltak tovább az utak.
Milyen irányba haladunk, mennyit változott a népzenéhez és a néptánchoz való hozzáállás?
– Sokat változott. Afelé tart, ami felé minden popularizálódó emberi tevékenység, és így, mint színpadra emelhető művészeti ág, most tobzódó alakulatában van. Elrugaszkodtunk egy kicsit a gyökerek szemléletétől, mind a táncosok, mind a zenészek esetében. Eltolódott a hangsúly a mozgás és természetszerűleg a táncvilág felé. Az én találkozásom a népzenével azt jelentette, hogy egyre inkább a befele zenélő embert éreztem meg. Amikor ennek a muzsikának nem volt publikuma, hanem az ember a maga örömére énekelt, és nem tartott számot közönségre, most pedig épp az ellenkezőjét éljük meg. Az eszközök tára és annak bővülése viszont, remélem, ugyanoda fog vezérelni!
Ön a Petőfi-programnak köszönhetően jelenleg Székelykevén tartózkodik. Hogyan érzi magát abban a környezetben?
– Úgy éreztem, ez egy nagy lehetőség, hogy adjak is, és kapjak is valamit. Adjak abból a tanítási tapasztalatból, amelyet eddig megpróbáltam a gyermekek, a kamaszok és a felnőttek tanítása nyomán megszerezni, és kapjak egy olyan közegtől, bukovinai székelyek közt, amely valójában egylényegű a származási területemmel. Számomra ez egy időutazás, visszavisz a gyermekkoromba, ugyanakkor a más országon belüli helyzethez való alkalmazkodás emberileg segítséget igényel, ezt bizton állíthatom. Ez egy gyönyörű feladat, nagy tapasztalási lehetőség. Szerintem én sokkal többet kapok, néprajzból és emberségből is. Most magyart is tanítok Sándoregyházán. Én azt adom, amim eleve van, ők viszont sokkal többet.
Meg kell-e küzdeni napjainkban a népzene és a néphagyományok életben tartásáért?
– Meg bizony, de még mennyire! Azok az emberek változnak folyamatosan, akik ezt élték. Amikor az ő életformájuk változik, annak a tudatosságnak, amit egy kívülről érkező belevihet, nagyon nagy a felelőssége, erre azért ügyelnünk kell. Amikor az ember énekel, összeköttetést nyer más emberi lelkekkel. Ezt a fajta természetes lelki igényt és éhséget kell kielégítenie az éneklésnek.
A magyarkanizsai lemezbemutató koncert során az album anyaga kibővült az elmúlt 10-15 év együtt zenélésének más tájegységekre vonatkozó zenei anyagával is. A lemez alapvetően a székely zenei nyelvjáráson belül mozog, a zenészek célja pedig az volt, hogy a 20. század eleji gyűjtésekhez autentikus feldolgozások formájában nyúljanak vissza. A koncert anyagába viszont beleszőtték a dunántúli szerelmüket, a pásztorzene és énekelt zene motívumait, valamint az erdélyi, a székelyföldi, az udvarhelyi és a felcsíki elemeket is.
