2024. november 22., péntek

Három kerékpáros történet

1.
A kislány befordult a sarkon, bicajának kormányához erősített rózsaszín díszeket lebegtette a kora reggeli enyhe szél. Kicsit megingott, mint általában az első-másodikosok, amikor már nagyon tudnak, de az egyensúly néha még megtréfálja őket. Hátán a zsákja, régen iskolatáska volt a neve. Édesanyja mögötte, miután ő is befordult, lefékezett, leugrott a kerékpárról. A kislány nem nézett hátra, csak intett egyik kezével, és ment tovább, tekert az iskola felé. Én vártam az autóban, nem akartam elindulni, amíg az anya nem folytatja az útját – keskeny az utca. De nem folytatta. Állt a kerékpár mellett, mozdulatlanul, akár egy őrkutya, és nézett az utca vége felé, pontosabban a következő kereszteződés irányába, ahol a kislánynak át kellett kelnie, hogy odaérjen az iskolába. Az iskola rögtön az útkereszteződés után van. Az anya, akár egy szobor, tekintete lézer, mintha átlátna a házakon, kerteken, mintha láthatná: jön-e autó, s ha igen, meg fog-e állni? Vagy a gyermeke fog megállni? Hiszen ő van a mellékúton, a kislány. Lefékez – de még kicsi gyermek, talán nem jegyezte meg –, szétnéz, áttolja a bicajt, majd felpattan, és vidáman teker a hívogató iskola kapujáig. Hívogat az iskola, kapuját kitárja. Nem is vettem észre, hogy ezt dúdolom, nem is dúdoltam, csak gondoltam, hogy dúdolhatnám, nem is gondoltam, csak fölmerült bennem, nem is merült föl bennem, csak vártam, hogy az édesanya elinduljon, kezdtem türelmetlen lenni.
Mígnem az anya sarkon fordult, megfordította a kerékpárt, felült, és amerről jött, arrafelé el is indult. Akkor döbbentem rá, hogy nem is állt szándékában folytatni az utat, eddig kísérte a kislányát. Meg volt otthon beszélve, hogy eddig fogja kísérni, azért intett a gyermek, hátra sem nézve. És az is meg volt beszélve, hogy a következő sarkon a gyermek szétnéz, okosan, figyelmesen, elengedi az autókat, aztán áttolja a bicajt, és csak ott pattan fel, az útkereszteződés után.
A kislány, akinek bicajkormányát rózsaszín díszek tették vidámmá, nem tudja, hogy édesanyja, akár egy őrkutya, akár egy szobor, feszülten figyel. Úgy tudja, már elindult haza. És mit is tehetne? Mit tehetne az anyja, ha ő nem állna meg, ha jönne a főúton egy autó, de nem állna meg?
A nyugalomról van szó, a biztonságról. Biztonságban tudja a kislányát, erről szól a mozdulatlanság, a lézertekintet. Nem feltételezi, hogy baja esne, de mégis. Biztos, ami biztos, jobb látni, hogy rendben odaért a gyermek.
Az anya minden reggel ilyen, csak a lézertekintetnek kell az idő múlásával egyre nagyobb távolságokon keresztüllátnia. Pontosan tudja, hogy így van, mozdulatában az anyaság otthonosan és élete végéig berendezkedett.
2.
A kisfiú lukacsos műanyag papucsát rányomta a pedálra, talpának közepével nyomta, nyomta, szinte várható volt, hogy a kék műanyag papucs megcsúszik, ő pedig lehorzsolja a sípcsontját. Vadul tekert, rövid hajába belekapott volna a szél, de a felfelé fésült, „felnyalt” spiky hajviseletben megakadt a levegő. Rövid nadrágja vitorlaként terült szét vaskos combjait ölelve, kisbiciklije billegett, attól függően, hogy a két pótkerék miképpen reagált az út egyenetlenségeire. Édesanyja mellette hajtotta a kerékpárt, úgy kerekeztek, mély egyetértésben, a lemenő nap felé, mint két álombeli figura, boldogság töltötte meg körülöttük a kipufogógázokkal terhes levegőt. A főúton hajtották a bicajokat, a hajdújárási felüljáró után, Palics irányába. Húztak el mellettük az autók, a Horgos 2. felől folyamatos volt az autóáradat. Péntek délutáni forgalom. Néhány év múlva majd, amikor már nem lesznek pótkerekek a bicaján, ugyanezen az úton fogja tekerni a pedált a palicsi iskolába. Vagy a hajdújárásiba? Át a felüljárón? Vagy „csak” a főúton, felüljáró nélkül?
Az anya fel van készülve mindkét eshetőségre, négy-öt éves fiát türelemmel tanítja arra, miképpen kell a főúton közlekedni, vigyázva, hogy a kerék ne slájfoljon meg az útpadkán, ledobva magáról a kerékpárost. A kisfiú háta kemény, egyenes, a figyelem ott összpontosul, a mozdulatlan és egyenes hátában. Nem bólogat a fejével, de egész testével megteszi, akkor is, ha ezt mozdulattal nem jelzi. Átadja magát az anyjának. Feltétlen bizalommal teker mellette. Az anya teste elbírna egy teherautót? Amikor majd két-három év múlva a kisfiú iskolás lesz, öt-hat év múlva, amikor majd kérni, követelni kezdi, hadd menjen bicajjal, cajglival az iskolába, az anyának sóhajtva fog eszébe jutni ez a délután. A gyereknek meg büszkén – emlékszel, anya, megtanítottál engem a főúton bicajzoni? És az anya bólintani fog, remélve, hogy amire ő megtanította a gyermekét, hogy biztonságban tudhassa, azt mások is ugyanúgy tudják.
Vagy az aluljáró alatti rétet kerékpárút fogja kettőbe szelni?
3.
A kislány hátravetette magát, a lila gyerekülés meg is billent, a szőke copfok, a cikcakkos választék (reggel, rohanás közbeni fésülködés izgő-mozgó háromévessel) táncra perdült, az ég felé meredő pisze orrocska dühösen szimatolt, szipogott, háborgott. Az anya fenekével próbálta egyenesben tartani a kerékpárt, ami éppen sikerült is, amikor a kislány ismét hátravetette magát, a lila gyerekülés újra megbillent, az anya hátranyúlt egyik kezével, hogy megsimogassa, meglegyintse, rendre intse lányát. Az anya keze alatt pufók lábszár, zokni, szandál. Ezek szerint elöl is van gyerekülés, a kék színű szandálból kisfiúra lehet következtetni. A kerékpár egyre vészesebben billeg, az anya karja alól egyszer csak előbukkan, láthatóvá válik a sildes sapkás kisfiú, arcán ijedtség, Oooooooooooooooooooorsi, kerekül el a szája, ezek szerint a nővérét így hívják. A kerékpár nem új, ütött-kopott, hangosan nyikorog, tiltakozik az ellen, hogy három utast kell szállítania. Elvégre egy kerékpár nem tömegközlekedési eszköz. Az anyát ez szemmel láthatólag nem zavarja, félkézzel rendre utasítja a lányát, aki durcásan karba fonja karjait maga előtt. Nem kapaszkodik az anyjába, nem ér annak derekához, vegye tudomásul az anyja, hogy ő nem. Az anya nyilván tudomásul vette, mert kezét a kormányra teszi, hogy a másik keze szabaddá váljon, azzal pedig a kisfiú fejét fordítja előre. Kell az egyensúlyhoz, hogy előrenézzen a gyerek. Döcögök utánuk, az egykori Julka kocsma felé mennék, három kanyar egymás után, az oviból sokan jöttek ki, nem merek kerülni, döcögök utánuk.
Az anya feneke elég méretes, dereka erős, karjai is erősek, combja is. A kerékpár hátsó kerekének puha a gumija, a sárhányó remeg, már alig tartja a helyén valami. De az anyát ez egy cseppet sem zavarja, teste biztonsággal uralja a kerékpárt, amikor sikerül elkerülnöm, odapillantok a profiljára, veríték csillan a homlokán, mosoly az arcán. A visszapillantó tükörbe is belenézek, kíváncsi vagyok rá. Széles arcán valóban mosoly terül szét, a másfél év körüli kisfiú hegyesen ül előtte a gyerekülésben, két kezével a kormányba kapaszkodik, tekintete komoly, kislegény, felelőssége van, haza kell kormányoznia az anyját meg a hetrefüles nővérét. A kerékpár újra megbillen, de most nem a kislány hátrafeszülő testétől, hanem a gödörtől, amelyet a mögöttünk lévő tél mart az úttestbe. Két kar tekeredik az anya vaskos dereka köré, a kislány, úgy tűnik, békét kötött. Az anya ismét hátranyúl egyik kezével, ahogyan veszem a kanyart, még meglátom a tükörből, ahogyan megérinti a kislány fejét, megsimogatja. Aztán megragadja a kormányt, és gyorsabban tekeri a pedált, olyan, akár egy istennő, győztes, magabiztos és biztonságot nyújtó, megkérdőjelezhetetlen és gyönyörű, farmernadrágja és pólója különb minden palástnál, kerékpárja nagyszerűbb minden elképzelhető hintónál, az élete csodálatosabb minden álomnál.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás