Azt álmodtam, ami megtörtént. Ez gyakran előfordul. Újraélem az eseményeket álmomban. Mert nem vagyok már hetrefüles, aki csak rohan előre az életbe’, mint valami disznó a makkosban. Előre, előre, gondolkodás nélkül, de meggyőződve. Nyugodtra váltottam, szemlélődőre, olyasvalakire, akinek van ideje és igénye arra, hogy felülvizsgálja a saját szavait, ugyanakkor megízlelje a neki szánt szavakat, értelmezze és megértse. Újra megértse, esetleg másként, mint ahogyan előszörre értette.
1.
Az amerikai elnök ül abban az alacsony fotelszerűségben, mellette a német kancellár a másik fotelben, mosolyognak meg bólogatnak, mondatokat váltanak, a híradónéző elhiszi, hogy éppen annyi van, amennyit lát, amennyit hozzáfűznek az újságírók, elemzők, szakértők, aztán álmában újra lejátszódik a jelenet. A hangsúly a nő tekintetén van. Hova néz a nő? Ez a kérdés feszül bele az álomba, teszi érdekessé, újraélésre érdemessé a látott jelenetet. Van a nőben valami feszengés, de kiben ne lenne – inkább az elnöki hajviselet és viselkedés agresszív amerikaissága okán, és nem a találkozó rövidsége miatt –, ennek a feszengésnek mégis más oka van. Ott bujkál a nő tekintetében, amiatt olyan esendő, szinte kedves, akár egy nagymama vagy tanti. És akkor hirtelen bevillan: az amerikai elnök kezét nézte. Merőn nézte, ahogyan az elnök összeteszi a két kezét. Azt nézte, ahogyan összeteszi. És közben neki is kellett valamit kezdenie a két kezével, csattogtak a fényképezőgépek, forgott a film a kamerában, mosolyparádé és közben a zavar, a tekintetbe belopakodó feszengés, esendőség. És látja ám álmában az ember, amit nem vett észre ébren, miközben száz más dologgal foglalkozva nézte a híradót, hogy az amerikai elnök pontosan úgy illeszti egymáshoz a kezeit, ahogyan a nő szokta. És tudatosan teszi, a galád! Látszik, igen, megvillan a tekintetében a győzelmi szikra, amikor elkapja a nő tekintetét, aki nem tudja levenni a szemét a férfi két kezéről. Mindez csak másodpercekig tart, talán tizedmásodpercekig, de megtörténik. Az álomban van idő végigvenni a jelenetet. Pásztázni a két arcon, figyelni az apró jeleket, rándulást, a gőgöt és győzelmet, a magabiztosságot és az elbizonytalanodást. Egészen elképesztő szemtelenség valaki másnak a védjegyét használni. A Merkel-rombuszt. Az amerikai elnök két keze a Merkel-rombuszt formálta, míg az, aki a nevét adta a kéztartásnak, esendőn – vagy talán egy kicsit döbbenten – nézi a mozdulatot, az alacsonyra vett toronysisak kéztartást. Akinél a toronysisak kéztartás, annál a magabiztosság, a nyugodt felsőbbség, annak nem kell megemelnie az állát. Följebb kúszik a tekintet, egy álomban ez lehetséges, bőségesen áll rendelkezésre az idő – valóban nem emelte meg az állát. Magabiztosságát egy elcsaklizott mozdulatba sűrítve mutatja fel a kamerák és fényképezőgépek előtt, fejét inkább lefelé billenti, picit oldalra, akár egy tízéves kölyök, akit csínytevésen értek. Tudom, hogy látod, tudom, hogy tudod, hogy direkt csináltam, ne haragudj, egy pont ide. A nő kék tekintetébe élet költözik, nőiesség, báj, csöppet sem öregasszonyos, és egyáltalán nem uniszex, hanem határozottan nőies báj. Pici kétségbeesés. Jólneveltség és önuralom határolja be ezt a nőies bájat, alig engedi láttatni. Csak a másodperc törtrészéig tart, míg el nem dönti, hogy az ő kezeivel akkor mi is legyen. Egymásra helyezi őket. Még egyszer odanéz. A tízéves kölyök kópéságával a másik is lenéz saját két kezére, és megismétli a mozdulatot. A nő feladja, és megpihenteti saját két kezét.
2.
Amikor felébredtem, először gondoltam arra, hogy ez a nő bizony már nem fiatal. Nem gondolnám, hogy öreg, ilyen messzire nem merészkedtem volna a gondolattal, de az felmerült bennem, hogy nem fiatal.
Magamra sosem gondoltam úgy, mint aki fiatal. Ebből pedig az következik, hogy nem gondoltam magamra úgy sem, hogy öreg lennék. Éppen ezért találtam olyan viccesnek a beszélgetést, amelyet álmomban újraéltem.
– Halló, te vagy? Szia, khmm…
Aki felhív mobilon, és megkérdezi, hogy én vagyok-e, csak időt akar nyerni. És mihez kell az idő? A torokköszörülés bizonyossá teszi a dolgot, időnyerés, kínos lesz a beszélgetés.
– Én, ki más volna?!
Belemegyek a játékba, segítőkész vagyok. Aztán túlesünk a beszélgetésen, amelynek az a lényege, hogy én öreg vagyok, és emiatt már nem férek bele a kiadói koncepcióba. Figyelmesen hallgattam az érveket. Nem kérdeztem, hogy a szarkalábak, a megereszkedett arc vagy a megvastagodott derék miatt történik-e ez, amit hallgatok. Vannak hozzáállások, amelyek felett elmúlt az idő, hallgatom. A gondolataim az öregek tehát, pisaszagúak. A ráncok, a megereszkedett bőr meg a többi még megtarthatna fiatalon, mert vannak, akik nálam idősebbek, de megfelelnek a kiadói koncepciónak, ami, lássuk be, az én esetemben mégiscsak érthető, hogy nem működik. Bólogattam egyetértőleg, pisaszagú gondolatok kergették egymást a fejemben, áporodott hónalj és megritkult szőrzet.
Álmomban sokkal jobb volt a beszélgetés, mint a valóságban. A kiadó vezetője nem kérdezte meg, hogy én vagyok-e, amikor felvettem a mobilt, krákogott, köhécselt egy keveset, mielőtt belevágott a mondandójába, de nem volt benne semmi félszegség, hangját Merkel-rombuszban tartotta – ha lehet ilyet álmodni. Bennem volt némi félszegség, úgy emlékeztem, amikor fölébredtem az éjszaka közepén, riadtság, esendő báj, tisztára úgy beszéltem, gondoltam immár ébren, mint egy nagymama vagy tanti. Te már nem tudnál semmi újat mondani, a régire pedig nem vagyunk most kíváncsiak.
Üldögéltem az ágy szélén, vajon mi az öregség fokmérője az irodalomban? Igyekeztem visszaaludni, hogy ezt a kérdést azért feltegyem, mert a valóságban, az igazi beszélgetésben elmulasztottam feltenni. Az irodalom nem tudomány, az igazságot nem lehet megismerni általa, de a váratlanul alakuló élet feltérképezésére mindenképpen alkalmas, ezáltal vigaszt nyújt, és többé tesz annál, amik voltunk, mielőtt az irodalommá nem sűrített mondatokat elolvastuk. Amatőr vagyok a kérdésben, de úgy rémlik, ezzel érdemes foglalkozni, ezzel a sűrítéssel.
Visszaaludtam, de nem tettem fel a kérdést, hiszen már hónapokkal ezelőtt elolvastam az új koncepciót előrevetítő szövegeket, és megvallom, nagy élmény volt számomra. Ha álmomban ebbe belemászok, rosszabbá válik a beszélgetés, mint amilyen a valóságban volt. És ezt nem akartam. A szembenézés hiánya nem tesz senkit boldogtalanná, de az erről szóló mondatok ellenségeket hoznak a nyakunkra. Álmunkban is.
3.
Miss Marple öngyilkos lett. Nem bírta tovább elviselni a világot, amelyet képvisel. Megpróbáltam nyugodtan végigbeszélni vele a dolgokat, de nem volt rá hajlandó. Hátat fordított, és leugrott a mélybe, magával vitte az angol vidék minden képmutatását. Példát mutatott. Verítékben fürödve riadtam fel. A rózsaszínű és fehér öreg hölgy hatvanöt–hetven évesen született meg, éppen elég idősen ahhoz, hogy kellő távolságba kerüljön az ideáloktól, és kellő közelségbe jusson ahhoz, amit emberi természetnek nevezhetünk, röviden emberinek. Viktoriánus volt, életében háromszorosára dagadtak a brit gyarmatok, a világ vezető ipari hatalmává vált az ország, amelynek polgáraként kényelemben, jólétben töltötte idős napjait. Jól szituált öregasszony, aki az 1870-es években született, de úgy nőtt fel, hogy korának társadalmi igazságtalanságaival ugyanúgy nem találkozott, mint ahogyan az állítólagosan lengyel bevándorló fodrászról sem hallott – legalábbis soha nem tesz említést arról, hogy hallott volna a sorozatgyilkosról, akit a világ Hasfelmetsző Jack néven ismer. Egy nevetséges vénkisasszony, akiben nyomokban sem fedezhető fel semmiféle empátia, aki úgy gyalogolt végig az életen, hogy cselédek és szobalányok vették körül, a kedvteléseinek élt, és sohasem takarított, nem is mosott, és nem kellett megstoppolnia egyetlen ruháját sem. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy öngyilkos lett, amikor utolérte az idő, és könyörtelenül szembesítette azzal, aki volt – fölmerül a kérdés, vajon megalkotója is éppen ilyen volt? Töprengve ültem az ágyon, szememmel hunyorogva és álomtól ittasan pásztáztam végig a polcokon sorakozó könyveket, az alattuk sorakozó filmeket – azt hiszem, el fog érkezni az idő, amikor be fogják tiltani ezeket, hiszen annak a tűrhetetlen és a világ számára annyi fájdalmat okozó szemléletnek és valóságnak a megtestesítői, amelyeket nem szabad ráhagyományozni a felnövekvő generációkra. Kizárólagosság és szűklátókörűség jellemzi ezt a vénkisasszonyt, emellett pedig olyan felsőbbrendűség, amit még itt, olyan távol a fejlett világtól is nehéz elviselni. Én szégyellem magam helyette, erre gondolva folytattam álmomat, ami ugyanott tartott, mint amikor felriadtam. Miss Marple öngyilkos lett. De most már nem ébredtem fel verítékben úszva, hanem a meredély szélére siettem, és utánanéztem. Láttam arcán a megkönnyebbülést, öregasszonyos rózsaszínűsége elszürkült ugyan a sebességtől, de tekintetében ott ragyogott a megszabadítás öröme – mennyivel jobb hely lett a világ, most, hogy a magamfajta már nem terpeszkedik benne, kiáltotta felém. Először csak szófoszlányok jutottak el a fülemig, de amikor harmadszor álmodtam újra, már minden szavát sikerült megértenem. És szégyelltem magam, hogy végig akartam vele beszélni a dolgot. Nincs miről beszélnünk. A kezeimet toronysisak tartásba helyeztem.
