Hirtelen, ahogyan a felhőszakadás megszűnt, jó kedvem támadt. De bolond jó kedvem, amilyenre nem emlékszem évtizedek óta. Pontosabban arra emlékszem, hogy tizenöt-húsz éve még fel tudtam idézni ennek a szertelen jókedvnek az emlékét, lenyomatát bennem, és így elő is tudtam hívni. Nem emlékszem, mikor feledkeztem el az emlékéről, arról, hogy volt valaha bennem ilyen érzés. Hasonlatos ahhoz, mint amikor tavaszi estén, amikor még hideg van, de már tavaszi cipőben jártunk fázós lábbal, azt éreztük, hogy miénk a világ és az élet csodálatos. De nem hosszan, csak egy villanásnyi idő erejéig. Aztán vissza a hétköznapokba, matekdolgozat, viszonzatlan szerelem, pattanás az orrunk hegyén, csupa rémesen fontos dolog, ami elvonta a figyelmünket a lényegről, a létezés csodájának megérzéséről. Aminek nem is ez a neve, hanem az, hogy boldogság.
Határozottan tudom, anélkül, hogy bárki mondta volna, hogy ez a boldogság. Ez a cikázó érzés, amitől kitágul a szem, beszűkül az út, közel kerül a távol.
A minap majdnem elütött egy autó – pontosabban azt hittem, hogy akár el is üthetne, mert nem volt ott, amikor kiértem a főútra, aztán ott volt. A buszmegállóból kanyarodott ki, azért nem vettem észre. És azért hajtott lassan. De azt, hogy lassan hajt, nem tudtam, azt hittem, a nyílegyenes és széles úton hajt felém, ahol egyébként is minden autós százzal söpör végig. Akkor, a másodperc tört része alatt, amikor megpillantottam az autót, pontosan ugyanez zajlott le bennem, kitágult a szemem, beszűkült az út, és közel került a távol. Rettenetes ijedtséget éreztem, ugyanakkor nem féltem. Átkerültem egy másik dimenzióba és tudtam, hogy amit érzek, boldogság.
A halálfélelem és a befejezés lehetősége között óriási, áthatolhatatlan a távolság. A boldogság érzését pedig nemcsak a létezés öröme, hanem a hála is jelenti, hogy létezhettem. De azt hiszem, ez csak pillanatokra lepi meg az embert, a többi időt, akár csak kamaszkorunkban, egészen mással töltjük ki, rémesen fontos dolgokkal, bosszankodás, rohanás és félelem – természetesen sokan nem ismernek semmiféle félelmet, ám ez csak reflektálatlanságuknak köszönhető, ami szintén jelenthet egyfajta boldogságot, nem kétséges. Sokkal hosszabban, akár éveken át tartót. Találkoztam ilyen emberekkel, vegytiszta irigységet éreztem amiatt, hogy létezhet ilyen mértékű kételynélküliség, ami ismeretlenné tesz mindenfajta félelmet. Valószínűleg a reflektálatlanság a hosszan tartó boldogság feltétele.
Kisütött a nap, amikor megszűnt a felhőszakadás, bennem pedig jelentkezett ez a bolond jókedv, aminek már az emlékét is elfelejtettem, aminek segítségével tizenöt-húsz éve még elő tudtam hívni magamban, magamból, magamnak.
Néztem ki az utcára, az ostorfák koronája egymásba gabalyodott, a vadgalambok meg hangoskodni kezdtek. Nem csoda, öt perccel korábban még olyan sötét volt, mintha este fél kilenc lenne. Holott délelőtt fél kilenc van. Mielőtt leszakadt volna az ég, nem lehetett látni és hallani a vadgalambokat, nem tudom, hova rejtőzhettek, és honnan tudták pontosan, mikor kell elrejtőzniük, melyik az utolsó pillanat, amikor még nem nyílik meg az ég összes csatornája.
Amikor zuhogni kezdett, elügettem elmosni a bögrémet a női mosdóba. Kinéztem a vécé kicsi ablakán a Városi Könyvtár udvarában zajló építkezésre. A kétméteres mélység felett lévő deszkapallón nem láttam a sárga sisakok mozgását, a munkások, akár a vadgalambok, pontosan tudták, mikor kell elrejtőzniük. Eszeveszett káromkodás elmosódó hangjai szálltak be a női vécé ablakán, amelynek szúnyoghálójára fehér foltokat varázsolt az eső – szemből vert. A könyvtáros – eltérően az építőipari munkásoktól és a vadgalamboktól – nem tudta kiszámítani az időt. Nyilván másodpercek alatt bőrig ázott.
Szétáradt tehát bennem ez a bolond jókedv, miközben a vadgalambok hangosan burukkoltak, a lombsátoron áradt a fény az irodába, az esőtől agyonvert fűrészes szélű, tojásdad levelek bágyadtan próbáltak helyezkedni az őket tartó finom ágakon, hirtelen ugyanolyan értelmetlen volt, hogy ég a villany, mint amilyen megmagyarázhatatlan volt negyed órája, hogy miképpen lehet tök sötétben ülni – pillanat alatt lett teljesen sötét, ahogyan most egy másik pillanat alatt áradó világosság töltötte be a kicsiny helyiséget.
Az ostorfák összeérő lombjai között, az esőtől zilált levelek zöldjében a vadgalambok hangos burukkolásba kezdtek, egymást túlgurgulizálva ecsetelték az eseményeket, a rettenetes mennyiségű vizet, a sötétséget és afeletti örömüket, hogy a világ vége, ha közeledik is, még nem ért ide, ha ide is ért, őket nem érinti.
Sosem tudtam megérteni, honnan keletkezik a tíz centinél is vastagabb vadgalambguanó a könyvtár kicsi, az egykori Spartak étteremre néző erkélyének a széles párkányán, hiszen mindig csak egy-kettő billegett az erkélyen, kukucskált be a tudományos osztályra. Most megértettem.
Az egykori Spartak kékes színű épületét, ami manapság bankként működik, egykor söröző volt, földszintjén éjszakai mulatóval, megviselte a hatalmas eső. Úgy nézett ki, mintha az összes festék pillanatok alatt lepörögne róla. De az is lehet, hogy csak a lombok közt élesen betűző fények keltettek ilyen hatást.
Mindebben jelent meg a bolond jókedv, trillázott és dübörgött bennem, váratlanul, az idő mélyéből, elfeledett évekből, színekből, napokból és reményekből bukkant elő. Nem tartott túl sokáig, mielőtt azonban eltűnt volna, ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, eszembe juttatott egy emléket.
Május volt, a könyvek ott tornyosultak az íróasztalon, a földön, a polcon, némelyik kinyitva, másik papírcetlikkel megjelölve, akadt olyan is, amelyik félredobva pihent, kicsit megnyikkant gerinccel. A hirtelen jött esőben elnyomott az álom. Amikor felébredtem és folytattam az olvasást a tizenkilencedik századi magyar irodalom kollokviumára készülve, mérhetetlen unalom vett rajtam erőt. Unalom és csömör, a kibírhatatlanság érzése, feladom, ezt dübörögte az agyam, pfuj, de hosszú ez a lista (elolvasandó művek jegyzéke). És akkor a bolond jókedv.
Honnan jött és mi hívta elő, fogalmam sincs. Talán a felhőszakadás. A májusi felhőszakadás, a változékony időjárás. Éppen úgy, mint most. Akárhogyan is történt, a fejemben, úgy tűnik, megmaradt az, amit éppen olvastam – untam. És most előhívódott. Miközben a vadgalambok burukkoltak, a nagy mennyiségű esőtől a szomszédos kékes épület úgy nézett ki, akár egy rühes macska, amit dévaj kedvű kiskamaszok festékszóróval kékre festettek, bennem megjelentek, akár egy vetítővásznon, a mondatok: ,,Tehát ismét itthon vagyunk, a kedves, szegény Magyarhonban. Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagykunmadaras utcáin korán, az első kakasszó után, nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálcával egy városi esküdt, s arcának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár, és hogy még ma pálinkát nem ivott.”
És tudom, hogy Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében kell megkeresnem, ha pontosan akarom idézni, nem csak emlékezetből, kuszán, az alliteráló pünkösdről szóló idézetet. Amit nem azért jegyeztem meg, mert annyira jó volt, hanem azért, mert menthetetlenül untam, a pilláim ólomsúllyal tapadtak le, és közben még az idő is nehéz volt, légnyomás vagy mi lehetett: zuhogni kezdett, óriási felhőszakadás, hallom kintről anyám hangját: ,,na, éppen pünkösdre. Még jó, hogy tegnap voltunk a temetőben. Mind letörnek a rózsák”.
És villan, cikkan a boldogság. A pünkösd nem jelent semmit nekem. Huszonöt évvel később véltem megérteni a jelentőségét. Azóta a vadgalambokra érdeklődéssel nézek. Talán éppen az ilyenek miatt léteznek, mint én. Akinek a fehér galamb szelídsége túl sok. De a vadgalamb pont elég.
A sikeresen túlélt kollokviumot a vizsga követte. Annyira bólogattam, miközben a tanulmányokat, elemzéseket olvastam, hogy majd’ leesett a fejem: ,,A magyar századvég Jókai, a századforduló pedig annak a Mikszáthnak az epikai csillagzatában áll, akiknél lényegében hiányzik a korforduló individualizációs élménye. Ez a zsánerképes, anekdotikus alakítás határozta meg az epikaiságról alkotott elképzeléseket, s uralkodott a befogadói ízlésben is, mint a magyar próza »nyelve«. Az átformálásra történtek ugyan már ekkor is (igaz, főként kisepikai) kísérletek, ám a korforduló tartalmaira való inkább csak ösztönös ráérzés nem alakíthatta át mindazt, amit egy pragmatikusságában is rangosabb regényírás szavatolt.”
Nem fejből idézem, hanem fénymásolatból másoltam, a nagyanyám Jókai-kötetében, amit a kollokviumra és vizsgára készülve használtam, benne maradt ez a tanulmányrészlet. Ámultan olvasom újra. Emlékszem magamra, ahogyan bólogatok, hogy majd’ leesik a fejem. Pedig nem is érthettem pontosan azt, amit olvasok, végzős bölcsészként, amikor mindaz a fejünkben van, amit később elfelejtünk, a szavakkal azonban, ami a szakmánk fog lenni, még semmilyen tapasztalati viszonyban nem állunk. Vagy éppen azért bólogattam, mert nem érthettem pontosan.
Üldögélek az újra ragyogó délelőttben, hallom a belső udvarban a munkásokat is, nem éppen őket, hanem a légkalapácsot, amit működtetnek, halad tovább az építkezés, a vadgalambok felröppennek, nem a légkalapácstól, hanem az utcában parkoló egyik autó veszett szirénázásától, az egykori Spartak épületéről kezdenek eltűnni a kékre festett rühes macskát idéző foltok.
A májusi felhőszakadást, a szertelen, bolond jókedvet, a létezés jelentette másodpercnyi ideig tartó boldogságérzést, a burukkoló vadgalambokat összekötő emlékek után kutatok – kell lennie valami magyarázatnak. De nem találok semmit. Ott van viszont az álmos délelőtt, a Jókai-regény édes unalma, anyám hangja, a kettő közti koincidencia a megnyíló egekkel. Amikor hazaértem, elővettem a regényt, megtaláltam a fejezetet és a fénymásolatot a tanulmányrészlettel. Azon tűnődtem, valóban hiányzik-e a korforduló individualizációs élménye Jókai és Mikszáth regényeiben. Újra fogok olvasni néhányat. És ha az fog történni, mint tavaly, hogy a szavakkal szerzett tapasztalat miatt nem unni fogom, hanem élvezni a mondataikat, remek időtöltésem lesz – milyen jó is, hogy szertelen, bolond jókedvem támadt a délelőtti felhőszakadás idején. A tanulmányrészletet nem tettem vissza a regénybe, kicsit hezitáltam, aztán elejtettem, kiejtettem a kezemből. Elérkezik a kor, amikor választanunk kell. Megsimogattam a zöld fedelű könyvet. Odatettem az éjjeliszekrényre. A nyitott ablakon át behallatszott a megboldogult Paukék óriási ostorfáján pihenő vadgalambok burukkolása. Talán még pünkösdirózsát is ültetek, gondoltam. De ennyire nem akarok rohanni.
