Van egy százasod?
Száz dinár már emberré tesz. Ha van a zsebedben egy százas, kihúzhatod magad, kenyér, tej. Körülbelül.
Van egy pirosod?
Száz dinár volt, de senki nem így nevezte, hanem pirosnak. Akinek volt egy pirosa, az nagy ember volt. Nagyon nagy ember. Olyan nagy, hogy pirossal nem is küldték kenyérért. Mert ha véletlenül elveszítette volna, akkor éhen marad a család. A piros az jelkép volt. Egzisztencia, béke, haladás.
A piroson Antun Augustinčić szobrászművész szobra volt: A béke emlékműve. Ez a szobor címe. És New Yorkban látható az Egyesült Nemzetek Szervezetének székhelye előtt.
A művészet fontosságát az emberiség történetében nem árt értékelni, tanulmányozni, mert nem csak annyit jelent, hogy ha van egy pirosod, akkor nagy ember vagy. Hanem akár azt is jelentheti, hogy nem vagy akárki. Nem is az, hogy nem vagy akárki, hanem valaki vagy! Egy olyan ország büszke polgára, amely ország művészének a szobra áll az Egyesült Nemzetek Szervezetének épülete előtt, Amerikában! New Yorkban! Amíg te itt, a poros Bácskában szorongatod maszatos mancsodban a szülinapodra, év végi bizonyítványodért satöbbi pirosodat, addig a pénzen ábrázolt szobor a világ közepén, a világ közepének egyesülete előtt áll a zuhogó napsütésben. Kihúzhatod magad! Ez a piros több, mint egy piros. Ez a piros a világhoz tartozásod jelképe! Az ország, amelybe születtél és ahol növekedsz, elismertségének, megbecsültségének a szimbóluma! Hohó, hahó, halihó, ti, akik beléptek az ENSZ épületébe, halljátok meg a piros zizzenését megannyi boltban, piacon, kuplerájban, múzeumban és parlamenti büfében. Egyek vagyunk a béke akarásában! Mi magunk vagyunk a béke, a haladás, amikor kezünkben tartunk egy-egy pirosat. Ezt az 1965-ben kiadott bankjegyet, rajta A béke emlékművével.
Van egy százasod?
A férfi, aki a kérdést feltette, az Aradi vártanúk terén üldögélt a padon, a Hősök kapuját bámultam a másik padon üldögélve, amikor eljutott a fülemhez a kérdés. Nem szoktam tegeződni. Nekem ez nem jön be. És koldusoknak sem szoktam pénzt adni, habár nincs is ilyen szó ma már. Nincsenek koldusok, legfeljebb rászorulók satöbbi. Nem bonyolódnék bele, miért nem szoktam pénzt hajítani a műanyag tálba – legyek kegyetlen, csak ne nyissuk meg ezt a témát.
Nem válaszoltam, tűnődve bámultam a Hősök kapuja irányába. Azon tűnődtem, milyen szép is ez az elnevezés. Hősök kapuja. Ízlelgetem a szavakat. Van jelentése, ereje. Ki itt átmégy, hős vagy. Például ezt is jelenthetné. Akkor menj át ezen a kapun, ha hősieset cselekedtél, inthetne ez az elnevezés, de nem teszi.
Ahogyan az a városok jobb pillanataiban történni szokott, nem direkt lett ez az impozáns építmény a Hősök kapuja, Porta Heroum. A direkt megoldások ritkán teljesítik be a nekik szánt szerepet, ehhez valami több kell az elgondolásnál. Pillanat, érzés, közösségi élmény. Fokozhatnám, de zavarba jövök, nem jövök zavarba, de aki érti, annak nem kell a fokozás, aki meg nem, annak úgyis mindegy, kár a szavakért.
„Nem palotakaput akarok építeni, hanem városkaput, amely lezárja a Gizella (ma Aradi vértanúk tere) tér nyugtalanságát… Kicsiny pénzzel, szűkös eszközökkel kell most szép dolgokat alkotni. Ezt a kaput úgy kell megcsinálni, hogy szimbóluma legyen a városnak, akár belülről az itthoniak, akár kívülről, a vasúton jövő idegenek számára…” Ez az idézet, ahogyan a kapu történetét ma már a világhálón el lehet olvasni, Klebelsberg Kunótól származik – nyugtalanítóan szép. Ülök a téren a padon, nem válaszolok a kérdésre, hogy van-e egy százasom, hátat fordítok, nézem a kaput, felemeli a tekintetem.
Lezárni egy tér nyugtalanságát. Lázas lüktetését? Szimbólummá tenni egy építmény gondolatát, városi szimbólummá, az ott lakók és az oda érkezők számára, a vasúton jövő idegenek számára. Jelezni. Jelezni, hogy megérkeztek egy városba, aminek kapuja van – aki ide érkezik, bebocsáttatást nyer, bejöhet. Valami ilyesmi: bejöhetsz, de jegyezd meg, hol jöttél be. Egy kapun. Impozáns, nagyszerű építmény jelezte neked, hogy feltárul előtted egy város lüktetése – elsőként a tér a maga nyugtalanságával, amit éppen ez a kapu volna hivatott nyugodttá tenni. Eddig ez a városról szól. Nemcsak a városkapu, hanem a Dóm téri épületegyüttest is bele kell venni. Bele kellene, az azonban egy másik szöveg. Klebelsberg, Glattfelder és Rerrich szövege. A kultuszminiszter, a csanádi püspök és a műépítész lennének a hősei annak a szövegnek, akikben volt erő és fantázia ahhoz, hogy két világháború közti Magyarország egyik legszebb épületegyüttese megépüljön. Akkor már a szöveg nemcsak erről a három emberről és a városról szólna, hanem a korszakról is – ahogy az már lenni szokott, az időt és a történelmet nem kerülhetjük el még szavakkal sem.
„Kicsiny pénzzel, szűkös eszközökkel kell most szép dolgokat alkotni.” Ezt mondta a városkapu kapcsán Klebelsberg Kuno. A legszebb szó ebben a mondatban az, hogy kell. Szép dolgokat kell most alkotni.
Mondhatják, micsoda egy alak volt ez a Klebelsberg, kiadta a parancsot, pfuj, ráfeküdt az országra, pfuj, a művészekre, építészekre, pfuj, pfuj, megmondva, hogy mi a feladat, pfuj satöbbi.
Valóban, a szavak éppen ezt jelentik. Mindezt jelentik, és mégis egészen mást jelentenek, ha volna egy százasom, arra tenném, hogy sosem lesz ez másként, ilyenek vagyunk – ezt azonban olyan mértékben fárasztó szavakkal érinteni, hogy inkább bele sem fogok.
Azt mondta a Klebelsberg, hogy alkotni kell, és most, és szép dolgokat. Pénz az nincs. Csak kicsiny. Az eszközök szűkösek. És mégis kell. Most. Szép dolgokat.
Némi (kár)örömet hadd szerezzek mindazoknak, akik a százast kevésre becsülik, különösen, ha az a miénk.
A kaput Horthy Miklós kormányzó jelenlétében avatták fel 1937 májusában. Az már a Klebelsberg és Horthy felfogása közti különbséget jelöli, hogy a kormányzó is szerepelt a kaput díszítő freskók között. Nem jutott neki, a kormányzónak eszébe, hogy az ötletgazda fontosabb – legalábbis van olyan fontos, hogy saját magát ne kívánja a falon látni, mert még meg is járhatja, az lesz a vége, hogy falra festett ördög lesz belőle. De még nem tartunk ott sem az időben. Még el sem készült a kapu, még nem kerültek falaira a freskók, még nem meszelték le azokat (Horthyt 1945-ben, a többit néhány év alatt), még nem restaurálták (a rendszerváltás után Aba-Novák Vilmos hozzátartozói által létrehozott alapítványnak köszönhetően), és még nem avatták újra 2001-ben, az üdvözült lelkekre emlékező ünnepnapon, mindenszentek napján.
Még csak annál a kultuszminiszteri felszólító mondatnál tartunk, hogy: „Szép dolgokat kell most alkotni.” Magasztosat, fenségeset – a szép mint esztétikai kategória jelenik meg a mondatban. Azt, hogy mit jelent a most, jól tudjuk. Most, amikor minden, ami remény, elveszett. Valami ilyesmi. Most, amikor az ország, a haza, a nemzet satöbbi.
Szeretem ezt a mondatot. Van majdnem egy százasunk, amiből megítélhetjük a mondat jelentőségét és súlyát is, de engem most nem ez érdekel, hanem a művészetbe vetett hit. Az alkotás megtartó erejébe. Nemzetmegtartó, hogy tiltott, legalábbis európai mércével mérve nehezen értelmezhető szavakat is használjak (Wagner, Bayreuth is ilyen – csak mondom).
Nem romboló ez a mondat, hanem a rombolás utáni. És ezért emberi. Ember rombol, ember dolga építeni.
Ülök a padon, nem válaszolok arra a harmadszor megismételt kérdésre, hogy van-e egy százasom. Vagy válaszoljak? Miért, neked van?! Elszégyellem magam, ilyesmit nem illik egy rászorulótól kérdezni, ez nem keresztényi magatartás – és éppen a Dóm és a Hősök kapuja közt, az Aradi vértanúk terén. De talán éppen itt kellene mondanom: magyar vagyok, testvérem, így majdnem százasom van, ahogyan neked is, mindannyiunknak, éppen ennyink van. Ennyiből tudhatjuk, mire vagyunk képesek. Mire elég egy százas.
Hallgatok, hátat fordítva ülök a padon, nem válaszolok, nem értenénk meg egymást, ez nem nyelvi kérdés. Ő minden áldott nap itt üldögél, felteszem, szinte az övé a pad, akik jönnek-mennek, ismerik, csörren a fémpénz, aztán majd átballag a téren, borra váltja. Én ritkán jövök ebbe a városba, ha jövök, sem szoktam üldögélni, ez most különleges alkalom, ülök, mint idegen városokban szoktam, ámultan bámulom a szépséget, amit a tér körüli épületek árasztanak magukból, gondolkodom az elnevezéseken, Aradi vértanúk tere, Hősök kapuja, Dóm tér, fogadalmi templom. Gondolkodom a szavakon, azok jelentésén. Ezekben nem egy százas van benne, hanem jóval több, de ezt a százast is meghatározták ezek a szavak, nevek, jelentésük.
Klebelsberg Kuno nem a Hősök kapuját akarta megépíttetni, az ő mondata mindössze szép dolgok akarásáról szólt, úgy érezte, talán azok kellenek, felemelik a határ mentivé gyűrődött várost, mint egy rossz házibuli után összerongyolt, lehányt, fölgyűrődött szőnyegre érkező reggeli napsugár a sokkal nagyobbként megélt szobában.
Amúgy meg nem is a kapuról volt leginkább szó, nem a kapu volt a feladat, hanem a tanítói internátus épületegyüttese. Ezt a feladatot adta 1930-ban Pogány Móricnak, ennek az épülettervnek a része volt az, hogy az akkori Gizella tér nyugtalanságát lezárja a monumentális kapu. Abban az évben, 1930-ban szentelték fel a fogadalmi templomot, amelynek építéséről 1880-ban – az újabb árvizektől való megmenekülés fogadalmából – határoztak (nem mondhassuk, hogy a katolikusok kapkodnak).
Aztán elmúlt néhány év, és dr. Pálfy József, Szeged akkori polgármestere javaslatára Pogány áttervezte a kaput, így az Szeged város hősi halottainak emlékműve is egyben. Hóman Bálint volt a kultuszminiszter, aki úgy vélte, fontos ennek a költségeit vállalni. Ezek után Szeged város zsűrije következett, és a megbízatás, amelyet Aba-Novák Vilmos festőművész és Lőte Éva szobrászművész kapott, alkotásaikkal pedig annak a tizenkétezer honvédnak az emlékezete őrződött meg, akik az I. világháborúban életüket vesztették.
Itt talán le is zárnám ezt az Aradi vértanúk terén született gondolatmenetet, ha nem jutna folyton eszembe, hogy vannak olyanok, akiket eredeti tehetségnek úgy neveznek, hogy hozzáteszik: és vitatott. A nagy teljesítményt meg úgy ismerik el, hogy ellentmondásos.
Aba-Novák vitatott, Klebelsberg pedig ellentmondásos, ha jól tudom felidézni – nem fogok most utánanézni.
Olyan sok minden felmerül egy százasról. A gyermekkor piros százasa éppúgy, mint a Hősök kapujának története – miközben a padon üldögélő férfi negyedszer kérdezi, hogy van-e egy százasom. Lehet-e egy százas ellentmondásos, lehet-e vitatott? Ha borra kéri, ne adjak. Ha kenyérre kell, adjak tejre is. Cigi?! Egy százasba belefér a haza.
Éppen ezt a szót akartam mondani: haza.
A New Yorkban az Egyesült Nemzetek Szervezetének székhelye előtt álló öt és fél méter magas szobor, amely az 1968-ban kiadott piroson is látható volt, egy lovon ülő női alakot ábrázol, egyik kezében olajág, a másikban földgömb. „A nő palástja és a mozgásban ábrázolt ló az előrehaladást, illetve a világ nemzeteinek egyetemes béke felé vezetését szuggerálja.”
Miközben izzadt mancsainkban szorongattuk a bizonyítványért, a szülinap alkalmából kapott százasunkat, fogalmunk sem volt arról, hogy a lovon ülő nő létezik a valóságban is, és az a neve, hogy A béke emlékműve. Most, hogy üldögélek ezen a padon az Aradin, azon töprengek, ha megkérdezném az erre járókat, mit gondolnak a Hősök kapujáról, vajon mit mondanának? Szeretnék-e? Azt mondanák-e, hogy büszkék rá? A haza hősei voltak azok, akiknek emlékét őrzi ez a kapu. Vagy éppen ellenkezőleg beszélnének?
1992-ben, amikor Horvátországot felvették az ENSZ-be, az akkori elnök jócskán és mélyen belekeverte beszédébe a Béke emlékművét, ami lehet, hogy az emberiség béke iránti vágyát szimbolizálja, de akkortól a horvát túlélés szimbóluma is lett a kő, amelyből készült. Meg lehet próbálni megfejteni, hogy akkor a kő-e az erősebb, vagy a szobor.
Bonyolult a dolog ez a százassal, a pirossal, a háborúkkal, a békével, a büszkeséggel, a művészettel, a túléléssel, a szép dolgokkal, amelyeket meg kell alkotni.
Ülök a téren. Ránézek a kérdezőre. Meghökken a tekintetemtől, látom. Én is meghökkenek a hangomtól.
