Tarkó János alkotásait figuráinak egyedi groteszk jellege határozza meg. A festészet mellett jelenleg újabb kifejezésmód van kibontakozóban vásznain és azokon kívül.
Tarkó János immár a harmincadik önálló kiállítását tudhatja maga mögött. Az újvidéki képzőművész nemrégiben a Fúzió elnevezésű kiállítását mutatta be, a Múzeumok Éjszakája rendezvény keretében a székvárosi Pogon kávézóban.
A kiállítás különlegessége abban rejlik, hogy a zene és a festészet találkozási pontjaira épül. A képzőművészeti és zenei fúzió egy előző kiállítás alkotásaiból, Az abszurd harmóniája elnevezésű tárlat festményeiből és néhány újabb, kombinált technikák nyomait viselő alkotásból tevődik össze.
Hogyan alakult ki nálad a két művészeti ág, a zene és a festészet összefonódása?
– Az underground zenei vonulatot részesítem előnyben, mert úgy gondolom, hogy ez az irányzat teljes mértékben tükrözi az alkotásaim hangulatát. Magam is foglalkoztam zenével. Gitároztam és komponáltam is, de mindig is szerettem a zenével foglalkozó barátaim alkotásait megjeleníteni egy-egy kiállítás alkalmával.
Nem állok meg csupán a festészetnél, nagyon érdekel a zene és a különféle művészeti ágak és technikák kombinálása, a festészetben és a képzőművészetben egyaránt. Az akrilfestmények mellett terveim között szerepel a különféle objektumok szerepeltetése is. Gyűjtöm a régi tárgyakat. A ready made irányzat és kifejezésmód egyre közelebb áll hozzám az utóbbi időben.
A festészetet nem untam meg, csak úgymond belejáródtam. Van még sok olyan vázlatom, amelyet festménnyé szeretnék formálni. Mintegy két éve tervezem már, hogy belefogok egy újabb sorozatba is.
Úgy gondolom, hogy a festészet mellett ez egy előrehaladás. Nem tudnám még meghatározni, hogy pontosan milyen alkotási formát szeretnék létrehozni. De biztosan olyan lesz, amelybe a zenét is bele tudom majd olvasztani.
A zene bevonása a festészetbe egyfajta performatív jellegre utal. A karakterek mellett különféle érzelmek megjelenítése is előtérbe kerül ezáltal az alkotásokon?
– Igen, a festményeimben jelen van egyfajta zenei vonás. A ritmus, amely valójában a személyiségemről is beszél. A ritmusok és a színek a festészeten átszőve érezhetőek.
Minden festménynek van saját története. Néhol megjelennek hasonló figurák, lények, de minden festményemnek van egy olyan momentuma, amely a kép tárgyára, tartalmára utal. Úgy gondolom, a művészetben sokkal mélyebb tartalmak fedezhetők fel, amennyiben sikerül elvonatkoztatnunk a felszínen látható dolgoktól. Ha őszintén csinálod, akkor mindenkiben kivált az alkotás valamilyen érzést. Ezáltal pedig sok ajtó kinyílik.
Van olyan is, akinek mindez nem tetszik. Túl morbidnak, ijesztőnek tartják a műveimet. Persze, én nem is várom el, hogy mindenkinek tetsszen. Csak azt, hogy érezzenek valamit. A festmény nem azért van, hogy szépítse a falat, hanem mint egy dal, egy zenei kompozíció, valamilyen érzelmeket fejezzen ki, valamit mondjon, amit más nem mond ki.
A festmények címei gyakran igen fondorlatosak és ironikusak. Mennyire tartod fontosnak a cím általi körülhatárolást?
– Szeretek a szavakkal játszani. A címadás során olykor konkrétan megmondom, hogy milyen tartalom látható a festményen, és akkor a szemlélő eldönti, hogy azt látja-e, vagy sem. Néhol többjelentésű szavakkal játszom. Kezdetben úgy gondolkodtam, hogy a cím túlságosan definiálja a festményt, ezáltal az emberek eleve egy meghatározott módon próbálják azt szemlélni. Ezért azon gondolkodtam, hogy talán nem is kellene nevet adni a festményeknek. Régebben, az egyik sorozat készítésekor így is tettem. Ma már azonban úgy gondolom, hogy mégis kell, hogy legyen címe az alkotásnak.
A festményeidet szemlélve felmerül a valóságérzékelés kérdése. Mennyire törekszel arra, hogy hiteles legyen az a valóság, amelyet a festményeken ábrázolsz?
– A művésznek mindenképpen hitelességre kell törekednie, ebből is látszik, hogy egy alkotó miért kezdett el azzal foglalkozni, amivel. A trendek valóságérzékelés nélküli követése ma igen gyakori. Az eredetiséghez viszont sokat kell dolgozni, különféle szintekre jutni. Magam is ezeken a bizonyos szinteken haladok éppen. Várom már, hogy elérjem azt a szintet, amit szeretnék. Ezáltal folyamatosan újabbnál újabb ajtók nyílnak meg. Ez egy végtelen folyamat, hiszen mindig van új téma. Szerintem abban van mindennek az előnye, hogy ilyenkor szabad vagy a saját valóságábrázolás terén. Ez a te laboratóriumod, amelyben azt csinálhatsz, amit akarsz, ezt pedig kár volna nem kihasználni. Ha vannak kreatív ötleteid, akkor folyamatosan megnyílnak az ajtók. Mert a művészet olyan, mint a játék. A játék során pedig nagyon érdekes dolgok jönnek létre. Teljes mértékben a művészettel, a festészettel és a zenével, performance-szal egybefonódva képzelem el a mindennapjaimat.
A festményeiden az is érezhető, hogy igen jó megfigyelő vagy. Mennyire szemléled tudatosan az embereket és a környezeted?
– Észreveszem és észlelem a kapcsolatokat az emberek között, a viselkedésmódot, a járókelőket az utcán, a gyerekeket az iskolában – ahol tanítok – és a hierarchia tényét… és így tovább. Nagyon kritikus vagyok, de elsősorban önmagammal.
A környezet megfigyelése egy fontos inspiráció. Mindebben az ragad meg leginkább, hogy milyen az emberek közötti kommunikáció, hogy mi történik a világban. Az abszurd harmóniája elnevezés is utal minderre. A társadalom, amelyben élünk, tele van ellentmondásos dolgokkal. Az értékeket, amelyeket sokan hangoztatnak, az embereknek csupán egy rétege tiszteli. Valamiképpen mindez, és az, hogy milyen világban élünk, és hogy mi számít értéknek, nagyon ijesztő.
Ezek megijesztenek, egyben azonban csodálom a lehetetlenségüket, azt a tényt, hogy valóban ilyen a realitásunk. A művészetemen keresztül igyekszem mindezt bemutatni.
