A jelentések (disz)harmóniája

Azonos fogalmakat különféle szemszögből szemléltet a Moccanások elnevezésű kiállítás, amely Újvidéken a Vajdasági Művelődési Intézetben látható, Dávid Csilla fotóriporter tolmácsolásában. A fekete-fehér technikában készült fotódiptichonok emberi történeteket szemléltetnek, dióhéjban. Dávid Csillával, lapunk munkatársával a tárlat ötletéről és a szemléletmód fontosságáról beszélgettünk.
Az életszerűség és az empátia is jelen van a szemléletmódban, amely alapján a fotóid készülnek.
– A szemléletmód kialakításában fontos szerepet játszott a kezdet kezdetén a gimnazistaéveim időszaka. Akkoriban főként írással foglalkoztam, a fotózásra csupán hobbiként tekintettem. Kerekes László képzőművész, aki a magyartanárom volt a Karlócai Gimnáziumban, úgy vélte, van bennem valamiféle tehetség, amelynek nem szabad kárba vesznie. Egyszer elmondtam neki, hogy valójában nem az írás az, amivel én foglalkozni szeretnék, hanem a fotózás. Emlékezetembe vésődött az egyik találkozásunk. Akkoriban, művészként és tanárként meglehetősen mostoha körülmények között élt. Mindennek ellenére találkozásunkkor elvezetett egy fotóklubba, vett nekem egy tekercs filmet, és azt mondta: „Most vigyázz erre a tekercs filmre, és jól használd ki! Gondold meg, mit fogsz fényképezni, mert én ezt az utolsó pénzemből vettem neked!” Később, a vizsgaképeim készítésekor szintén Kerekes Lászlót kértem meg, hogy véleményezze az alkotásaimat. Azt mondta: „Ez nem jó, csináld újra! Életszerű fotót készíts, ne mesterkéltet.” Akkoriban a Magyar Szó épületével szemben volt egy kocsma. Itt kezdtem el igazán életszerű képeket készíteni, amelyeken borostás arcok és különféle részletek jelentek meg. Ekkor indult útjára az életszerűség elve a fotózás kapcsán. Később az Új Symposion szerkesztősége szintén nagy hatással volt a fotóriporteri fejlődésemben Purger Tibor főszerkesztő ideje alatt.
Van-e lehetőség a napi események sokaságában észrevenni ezeket az egyedi pillanatokat, különleges arcokat?
– Mindig van alkalom. Az úgymond ellesett pillanatok nagyon sokat jelentenek számomra. Mert amikor az emberek önfeledtek, amikor nem figyelnek oda, azok az igazán érdekes pillanatok. Egy kolléganőmtől tanultam, hogy a terepen az első lépés mindig egy munkaverziós fotó legyen: gyorsan kattintasz egyet, mielőtt bárki észrevenné, és szólna, hogy nem lehet. Bármit, csak gyorsan. Azonban azt is tiszteletben kell tartani, ha valaki nem szeretné, hogy megörökítsd.
Viszont van olyan momentum is, amikor közvetlenül belenéznek a lencsébe a riportalanyok – a gyerekek gyakrabban –, mert végül megnyílnak, amikor meglátják, hogy hopp, odaléptem egy fényképezőgéppel! Az olyan pillanatok, amikor megörülnek a fotózásnak, az egész munkát be tudják sugározni örömmel. Ettől még inkább életszerűbb lesz a kép.
Mennyire lehet önállóan mozogni e térben a napi rutinmunka mellett? Van-e lehetőség a kibontakozásra?
– Én úgy érzem, hogy mindig van. Vannak azonban olyan események is, amelyek nincsenek éppen az én hullámhosszomon. A hosszan tartó események alatt nekünk, fotóriportereknek is folyamatosan koncentrálnunk kell, mert el kell kapni a pillanatot, s jó képeket kell kiragadni az eseményből. Ha egy szokványos egyszerű ülésről is van szó, akkor is arra törekszem, hogy találjak egy különleges szöget.
Néha elfáradok abban, hogy figyelek. Harminc éve dolgozom, rengeteget jártam terepre, sokszor hétvégén is. Majálisok alkalmával körbejártuk Vajdaságot. Szabadkán egyszer azért ültem fel az ördögkerékre – amelytől igazán félek –, hogy föntről készíthessek egy jó képet. Reszkettem, de a jó fotó miatt akkor egyszer fölültem rá. Sohasem gondoltam arra, hogy nekem milyen rossz, mert nincs szabad szombatom és vasárnapom. Mindez a munkám része. A munkámat pedig szeretem.
„Egy vonal egyedül semmit nem jelent. Kell egy második, hogy jelentést adjon neki.” Eugène Delacroix francia festő idézetét választottad a kiállításod mottójául. A képek párosítása hogyan járul hozzá a történetek kialakításához?
– Volt egy igen ismert képem, amely sok helyen megjelent. A képen az látható, ahogyan egy pár ül az újvidéki városházán lévő boltív alatt. A fotók lapozgatása közben véletlenül felismertem egy másik képen egy hasonló jelenetet, ahol egy másik házaspár ugyanazon a helyszínen egy babakocsival halad el. Ez a képpár indított el a kiállítás alapötletének a kidolgozásában. Ekkor indult el bennem az ötlet, hogy két kép összekapcsolásával egy történet jöhet létre. A kiállítás kialakítása során rájöttem arra is, hogy ugyanahhoz a képhez másik fotókat párosítva más-más érzelem és történet alakulhat ki. Az egyik lehet akár komikus, a másik nagyon szomorú. Ezeket összekapcsolva cserélhetővé válik a történetek érzelemvilága és a mondanivalója. Az ötlet annyira magával ragadott, hogy megosztottam azt munkatársammal, Csík Mónikával, aki írásaival fog hozzájárulni a képpárokhoz. A közös projektum nyomtatásban, könyv formájában fog megjelenni.

A képeken néhol irónia és egyfajta kritika is fellelhető. Ez szándékos?
– Amikor nézek egy képet, akkor valahol az emlékezetemben létezik a párja. Néha elég nehéz volt megtalálnom azt a bizonyos képet, hiszen tudtam, hogy valahol létezik, és hogy nagyon jól beleillene az adott történetbe. Vannak olyan fotók, amelyek első pillantásra viccesnek tűnnek, ha azonban jobban belegondolunk a tartalmukba, rájövünk, hogy egy igen komoly, elgondolkodtató témát tárnak elénk. Olykor nem tudok jó címet adni, mert az is nagyon fontos, hogy a cím kifejezze a lényeget. Minden ember másként éli meg a dolgokat, más érzelmeket hoz ki belőle egy-egy történet. Akad olyan szemlélő is, aki nem veszi észre azt a részletet, amellyel utalni szerettem volna valamire. Hanem egész más irányban éli meg a történetet, olykor pedig azon nyomban látják, hogy mit szerettem volna kifejezni. Cél, hogy mindenki a saját emlékeiből, élettapasztalatából, asszociációs világából merítve értelmezze a képeket.
Szemlélőként izgalmas látni az alkotó egyéni megközelítését, vagyis azt, hogy hogyan született meg az ötlet, hogy fényképezőgépet ragadj, hogy megörökítsd az adott pillanatot.
– Erről legjobban egy képpár története mesélhet: A Matica srpska Képtárában egy sajtótájékoztató alkalmával készítettem egy fotót. Egy régi patinás bútorokkal berendezett teremben, a kollégáim hadával, operatőrökkel, fotósokkal, mindnyájan felkészülve – van, aki térdre borulva – várjuk a miniszter asszony érkezésének a pillanatát. Mellettünk egy hatalmas, gyönyörű régi festmény, század eleji ruhában egy asszony kis csokorral a kezében. Senki nem figyel erre a festményre, mindenki a minisztert várja.
A másik fotó pedig a Múzeumok Éjszakáján készült. Egy szemétből készült, modern művészeti alkotás, egy installáció látható rajta. Megtaláltam azt a szöget, amelyen az alkotáson lévő gumikesztyűk a szemlélő felé nyúlnak, mintha meg akarnák fogni, be akarnák szippantani. Az alkotás mellett lévő férfi pedig felé sem néz. A két kép összekapcsoló címe pedig: Nézz rám, legalább csak egyszer!
Milyen témák foglalkoztatnak mostanában, várható-e újabb történet?
– Novemberben lesz a következő kiállításom, amelynek Újvidék lesz a témája. Érdekes helyek és emberek, a város lüktetése és élete. Párhuzamot szeretnék vonni a között, ami letűnt, ami elmúlt, ami csupán az emlékezetünk része már – vagy még az sem –, és a jelenlegi állapot között. Mert az ember nagyon gyorsan felejt, a fotók nélkül, amelyek a régi időszak tanúi.