Történt, hogy hatalmába kerített a vágy, hogy nagy témákról olvassak. Masszív, erős témákról. Olyan legyen, mintha rám zuhanna a hegy, és összenyomna. Megnyomorítana, kiszorítaná belőlem a szuszt. Történelmi témák legyenek. Sorskérdések. Fölmerült bennem, hogy ez a vágy arra ösztönöz-e, hogy történelmi regényt olvassak. Erre nem tudtam választ adni, mert azt sem tudom, mit jelent az, hogy történelmi regény. És azt sem tudom, milyen történelmi témákra gondolok, milyen sorskérdésekre, és hogyan nyomorítsanak meg, szorítsák ki belőlem a szuszt. És egyáltalán: miért volna jó szusz nélkül maradni? Olvasási szusztalanság? Elakadó lélegzet.
Foglalkozzon a regény azzal, ami most történik. Ne játszódjon az ötvenes években, és ne derüljön ki a főhősről, hogy ügynök volt, ne legyen megnyomorítva, és ne haljon meg senkije. Ugyanakkor legyen benne az ötvenes évek is, csak az a szürke máz maradjon ki. És legyenek benne a századok, azok, amelyek mögöttünk vannak. A megbűnhődött múlt és jövendő, ami a jelen. De ne gyalulja az agyam, mert mégsem tök.
És a regény hősei férfiak legyenek, és nők. A férfi főhősnek legyen bajusza, lehetőleg Jávor Pált idézze, az a nagyapámra emlékeztet. A nagyapának legyen szerepe a regényben, fontos szerepe. A nők pedig legyenek szépek. Lélegzetelállítóan szépek, mint a színésznők. És aztán ezek a hősök helyeződjenek bele a tájba, amelynek történelme van. Múltja. Egy táj, amelynek erős múltja van. És a regény hősének ez legyen fontos. Legyen fontos a táj, annak múltja, és legyen fontos az is, hogy ismerje. Aztán majd alakul a történelem is. A sorskérdések.
Nincsenek egyéb elvárásaim. De aztán kiderült, hogy mégis vannak. Elsősorban is, hogy a hang ne legyen régről ismert. Olyan regényt nem akarok olvasni, aminek ez a legfőbb ereje, az ismert hang. Unalmas. És nem csak olyan regényt nem akarok olvasni, ami az ötvenes években játszódik, mert hármat olvastam újra ebben a hónapban nagy örömmel, de olyant sem, aminek mondatait áttüzesíti a hatvannyolcas hevület. Ne legyen azonban annak kritikája sem, oly szükségtelen.
Valami olyan történelmi regényt keresek, ami nagy témákról szól, és közben ízig-vérig magyar. Nem tudom, létezik-e még ez a kifejezés, használható-e. Önnön erejével és önmagából táplálkozva szóljon sorskérdésekről, ne kulisszák között. Nem tudom, ezt hogyan képzelem. Vagy nagyon is tudom, csak nem akarom bevallani, mert akkor el kell kezdenem sorolni, melyek azok, amelyek pedig kulisszák között, festett módon. Mármint szerintem – de ez is veszélyes, a vélemény. A véleménye után ítélik meg az olvasót. És ha olyan könyvet vásárol, amely nem az eladó ízlése és meggyőződése szerint való, eltemetheti magát. Ezért vigyázni kell a kérdésekkel, ha olyan könyvesboltban keresgélünk, ahova máskor is be akarunk térni.
Olyan regényt akarok olvasni, amely nem önmagáról szól, miközben úgy tesz, mintha történetet mondana. Vagyis nem szeretnék önmagán túlmutató regényt olvasni, amelyből azt tudom meg, hogy az irodalom képtelen, képtelen. És a szavak is azok, mindenki képtelen, én is, valószínűleg a regényíró is, csak ő mégsem annyira. Vagy éppenséggel ő nagyon is, csak hát erőt vesz magán, hogy megtudjam én is, milyen nehéz, milyen undorító és reménytelen. Nem bírok el ennyi szenvedést. És ne tegyen nekem szívességet az író, ne hozzon ekkora áldozatot.
Nagyon jó hetem volt. Olyan, hogy alig vártam a délutánt, amikor elővehetem a könyvet, amelyet olvasok. Rám nehezedett a vágy, hogy olvassam. Szinte rám nehezedett, és szusztalanná tett, kinyomta belőlem a szuszt, lélegzet-visszafojtott olvasásra kényszerített.
Először is volt benne táj. És nagyapa is volt, meg Jávor Pál bajusza is megvillant, több alkalommal. Volt benne férfi, aki a főszereplő, és voltak benne nők, akik nemcsak olyan szépek, akár a színésznők, hanem éppenséggel színésznők, ahogyan a férfi főszereplő – Jávor Pált idéző bajuszával – színész. És sorskérdéseket is tárgyalt a regény, mint amilyen Trianon, ami csak akkor sorskérdés, ha rágondolunk, egyébként történelem. Nem több, de nem is kevesebb. A tájból bomlott ki a regény, mintha a fák közül lépne elő. Nem fontos, hogy miképpen történhetett volna, ha – szerencsére – nem úgy történt.
A tájjal való bánásmód olyan virtus, amihez nem csak ügyesség kell. Olyan benyomást kelteni az olvasóban, hogy a táj, amelyről olvas, gazdag, és szerencsés, aki ismerheti. A lélek tágassága költözzön a fák közé, amelyeket a szereplő, a könyv főhőse jól ismer. Legyen neki ez elég.
A történelmi sorstragédia pedig kerüljön távolságba, kapjon új megközelítést. Lepjen meg, csodálkoztasson el, ejtsen ámulatba, legyen költészetté. Tűnjön merésznek, sőt legyen is az. De semmi erőltetettség. Ha lehetséges, akkor azt is villantsa fel, mennyire érthetetlen, távoli, tulajdonképpen nem is fontos epizódja ez az európai történelemnek, az európai nemzetek szemében, miközben háromszáz év eseményeit, fordulatait, nemzeti törekvéseit hordozza magában. Érezzem, miközben olvasom, hogy van lehetőség arra, hogy önmagát nem önszántából lenéző európai nemzetként közelít a magyar művészet – mint kiderült, legjobb, ha színház, még jobb, ha Hamlet – a trianoni kérdéshez. Így a szavak jelentése megsokszorozódik, a regényben megjelenik a színházművészet, abban pedig egy teljes előadás. Ajtók nyíljanak befogadói orrom előtt.
És az ajtók egyike mögött táruljon fel egy váratlan világ, amire gondolnom kellett volna, amikor Shakespeare felbukkan, de nem gondoltam, eszembe sem jutott.
Táruljon fel Schiller – egyébként pedig valóban logikus lett volna, innen olvasva, ahol a Rablók és gyilkosok bemutatásra került, ha eszembe jut, hogy bele fog kerülni a regénybe, amely egyébként is egy színházi regény.
Hamlet legyen siker, hogy sírjanak a pántlikás-árvalányhajasok, hogy ebben is lekörözték őket, jobbak, mint mindenben azok, akik. Akik jobbak. Ezt tudjam meg a regényből. A Schiller meg legyen bukás, mert kevés a forradalomhoz a színház. Ezt is tudjam meg a regényből – forradalomnak szánták az előadást, és belebuktak. De ne gondoljam azt, hogy 1:1, mert ez nem sportesemény, hanem történelem meg élet, múlt és jelen meg jövendő.
És legyen másként is igaz.
Adott a táj, a magyar Provence, ahol a művelt és a fákat, a tájat jól ismerő színész egy horrorfilm forgatásán vesz részt, ahol a táj egykori lakói mint zombik visszajönnek, hogy visszafoglalják területüket. A színész érezze, hogy ez a munka jó, a maga természete szerint, tehát nem szakmai kompromisszum. Ugyanakkor merüljenek fel kérdések: kik a visszafoglalók, és mit jelent az, hogy őslakos? Hány évig kell otthon lenni valahol, hogy ne számítson betolakodónak az ott élő. A regény egy későbbi pontján derüljön ki, hogy ezek bunkó kérdések. Körbekerítenek, ilyesmifélét mond a film szereplője a forgatáson, de amikor ez a (körbe)kerítés dolog interjúban kérdésként fölmerül, akkor legyen világos, hogy nem keverendő össze a déli határzárral. Lapozzak vissza a könyvben. Tiszteljem a szerző megoldását, csodáljam, ahogyan a jelentéseket áthangszereli. És az első sorstragédia, amivel szembesül az olvasó, a holokauszt legyen, mégpedig úgy, hogy a zombifilm szereplője az óriási sikerű és megrázó holokausztfilmben SS-tisztet játszik, amit kínosnak érez, ugyanakkor azt lehetetlennek találja, hogy a holokauszt művészileg bemutatható legyen. Erről a pszichiáterével is beszélget. Ebben legyen igaza, és fogadjam el fontosnak, hogy ezt a gondolatot – még ha semmi új sincs benne, éppen ellenkezőleg – hosszan taglalja a szereplő, aki azzal indítja ennek a belső vívódásnak a feltárását, hogy kijelenti, hogy neki a Hamlet-rendezés segített megérteni például Trianont. És legyen kellő figyelem arra, hogy ne tudjam meg, hogy miképpen segített rajta, viszont nekem szerezzenek örömet a Shakespeare-be oltott Ady-sorok.
És legyen megint másként is igaz.
Higgyem el, hogy egy zombifilmben vállalt főszerep belső válságot okoz a jobb sorsra érdemes fiatal és művelt színészben. Olvassam végig, ahogyan a műfaj szabályai szerint működő, ötletgazdag tévésorozatban vállalt szerep csömört idéz elő benne. Ugyanakkor ez legyen érthetetlen, mégis mulatságos. Legyen bennem olvasói remény, hogy feloldozást fog nyerni ez a szimpatikus regényszereplő, hiszen a jelenben semmivel nem nagyobb szakmai kompromisszum egy jól kigondolt horrorsorozatban szerepelni, mint lehetett tizenöt-húsz éve íróként az első és leghíresebb magyar szappanopera dialógjait írni. Szurkoljak ennek a regényszereplőnek, mert érdemes rá. És ámuljak a színésznők szépségén, irigyeljem a kisgyermekes szülők estéit, amikor ezredszer mondhatják el ugyanazt a történetet, és facsarodjon össze a lelkem a harmincasok magányától, ahova nem tud betörni sem a szülői, sem a baráti, sem a szeretői, sem a kollegiális hang. Ahol, ha úgy van, semmi nem segít, csak az idő és az élet múlása. És mindez legyen történelmi regényben megírva, masszív, erős témák közt finoman és érzékenyen, mintha csak érintene egy angyal szárnya, de még a susogása sem hallatszik.
Ilyen regény okoz olvasási szusztalanságot.
Térey János Káli holtak című könyve.
